tölgyszárnyak csattogva nyiltak föl, s egy dühös bika, melynek szarvain
égő szénakötetek lobogtak, rohant be, s künn pokoli gúnykaczaj hangzott.
Az előbb említett ablakból ugyanazon perczben egy éles s utóbb elhaló
sikoltás hasított az odún keresztül.
A zsidókat az iszony leigézte, s az ének egy ordítássá vált, melyet a
sötét kő-ívek rivaltak vissza.
A felbőszült állat az ajtó közelében lefelé vezető lépcsőzetig érvén,
hanyatt homlok rombolt le a hágcsókon; leérvén, térdei csuklottak meg, s
rémítő ordítás közben rázta lángoló fejét, bukott orrára; forogva s mély
kört vájván testével maga körül, míg szarván a szénakötetek szikrát
szórtak, s az azokból gomolygó füst az iszonyú jelenetet félhomályba
burkolta.
– Fel a hágcsókra! – kiált Nephtali. – Jákob Istene! Eloim légy velünk!
– ordított – fel, fel! – A zsidók azon időhézagot használva, mely alatt
a dühös bika újra lábra kapott, a kétségbeesés gyorsaságával
kapaszkodtak négykézláb a hágcsókon fel.
Nankelreutherné a torony szobájában, mikor az ablak megnyittatott s
tekintete a sötétbe mélyedett, a lelket emelő éneket hallá, elnémult,
nem tudta hirtelen, hol van, a jelenetet minek magyarázza. De midőn a
börtön ajtaja megnyilt, s a vad ordító bikát megpillantotta: elsikoltá
magát, inai megtörtek, s hátrahanyatlott. Komoróczi, kinek arczán pokoli
kifejezése ült a kárörömnek, fogta fel őt.
Nankelreutherné magához tért. – Ördög te! kaján vérszomjas tigris! mi
ez? mi akar ez lenni? – kiáltott fel dühösen. – Ez-e a szemle, melyet
nekem készítettél? – Nem, nem! – nyögé, térdre esve s a rabló lábait
átkulcsolva – lehetetlen, hogy ily gyáva kegyetlenség létezhessék! – az
Istenre! ember, vagy minek nevezzelek! Te, ki ördögöt hiszesz s
vándorlelkeket – kit a vihar rettegtet, nem féled az Istent? – Vess
véget e borzasztó kínzásnak, ha nem akarod, hogy itt lábaid előtt adjam
ki lelkemet. – Nem, nem! – folytatá kínosan – te nem vagy ember! – Ezzel
felugrott, s az ablakhoz szaladott újra. – Mi történik itt? – kiált le –
nem látok semmit csak füstöt s lángot, s állatbőgést és embersikoltást
hallok! Komoróczi segíts! az élő Istenre! segíts! – És újra térdeihez
borult a rablónak, ki fagylaló hidegségével a számított kegyetlenségnek
legelteté szemeit a borzasztó szemlén.
[Illustration: – Fel a hágcsókra!]
– Bár a füst múlnék, – mond egykedvűleg a vad kényúr – magam se látok
semmit. Fel se vedd, Ilkám! egy csoport nyomorú zsidó ez, kik
húzás-vonásból élnek; kik keresztény gyermekeket oroznak el és ölnek
meg; Ábrahám van köztök, ki már panaszai által többször rám uszította a
megyék dandárait, s kinek cselszövényei több száz bajnokomba kerültek:
rég vágytam őt látni, a vén csalót, a gyermekrablót!
Ilka ki volt kelve képéből; ajkai vonaglottak; szíve, lelke össze volt
zúzva a szánakozás és rémülés miatt. – Ember! – kiált fel újra,
hozzáemelvén kezeit – te azt mondtad nekem, hogy szeretsz! hallj
engemet! első kérésem ez: vess véget e borzasztó szemlének, ha akarod,
hogy szeresselek: az Istenre! hallj engemet, s ha őket nem szánod,
tekints rám, szánj engemet, ki itt halok el előtted!
– Mi a tatár? – kiált fel Komoróczi – a zsidóknak semmi bajok! nézd,
Ilka! egytől egyig az ajtó közelében vannak a hágcsók fölött, egymásba
fogózva, mint a denevérek. – Ho hó! így nem számoltunk! – Ezzel
Komoróczi hátrafordult s a szoba közepébe lenyuló zsineget rántotta meg,
míg Ilka teljes erejéből igyekezett őt hátra tartóztatni.
– Az Isten könyörületes! – mond valamivel könnyebbedve Ilka. – Mit
akarsz irtózatos?
Míg a zsidók a hágcsók tetejére értek, s ott összeroskadva s őrült
ijedtséggel egymásba kapaszkodva, idomtalan csomót képeztek a bikára
szegzett rémült szemekkel: addig az állat fölemelkedett, szemet
meresztve, rémítő bőgéssel rohant előre, s a földalatti teremnek szembe
vonuló falába csapódott fejével, oly erőszakkal, hogy azonnal
összeomlott, s száján orrán megindult a vér. Már nagyobbára leemésztette
a láng a szénát szarvairól; a bika magához tért, dühösen tekintett szét,
fölemelkedve s bőszülten nyargalta a tért körül, villogó szemeit a
remegő zsidókra szegezve.
– Kegyelem! – ordítottak a zsidók, kik eléggé biztos helyzetökben még
mindig attól tartottak, hogy a tajtékzó bika felrohan a hágcsókon.
– Istennél a kegyelem! – kiált fel Aminha, térdeit kulcsolva át
Ábrahámnak – add áldásodat nekem, atyám, mert meg kell halnunk: nincsen
kegyelem a szegény megvetett zsidók számára!
Ábrahámnak a bizonyos halál jelenléte visszaadá bátorságát, kezeit tevé
az elhaló gyermek homlokára s csendesen imádkozott; a szövétnekek fénye
bűvös világot árasztott képére, s úgy nézett ki, mint Mózes a Hóreb
hegyén.
A Komoróczi szobájába egy szolga lépett. – Nyissátok meg a börtön
ajtaját! – kiált rá a vezér – s taszítsátok a zsidókat le a hágcsóról.
Ilka felugrott, s mielőtt a szolga a parancs teljesítésére kilépett
volna: a szoba ajtaját zárá be hirtelen s a kulcsot szorította kezébe.
Komoróczi rábámult.
– Mit akarsz érzelgő? – mond dühösen.
– Semmit! – kiált Ilka – még egy szavam van hozzád, az utolsó: lövesd
ama bőszült bikát le, s a tied vagyok.
– Ah! – mond Komoróczi udvariasan – ez már okos szó! jól van, tehát
megkegyelmezek; ugyis egy más tréfa jutott eszembe, mely vér nélkül fog
ugyan végződni, de mégis hűtendi boszúmat.
Nankelreutherné, szánakozó szívének e nemesb felhevültekor hirtelen meg
nem gondolta nyilatkozásának egész fontosságát. A szegény, kétségbeesett
zsidók mentve voltak, s ez megnyugtatá őt; az ezután történhetők nem
valának még bizonyosak, s ő azt vélte, hogy leleményes esze, s a
könnyelműektől annyira imádott véletlen, ki fogják őt újra segíteni. –
Új kínzást gondolt kegyed talán? – mond közelebb lépve Komoróczihoz.
– A világért sem, – felel ez. – Eredj! – folytatá, a bejövőhöz intézve
szavait – lőjétek le a bikát, s mivel a zsidók úgy is jól megkoplaltak,
húsa legyen az övék.
Nankelreutherné kihajlott az ablakból. – Emberek! – kiált fel érthető
hangon – megnyertem a kegyelmet számotokra; nevem Nankelreutherné! –
Ezzel a kulcsot átadta a szolgának, ki elsietett.
– Miért ez? – kérdé Komoróczi gerjedő indulattal.
– Miért? – mert boldogít velök jót tehetni, s nem birok annyi
öntagadással, hogy nevemet eltitkoljam azok előtt, kiknek életét
mentettem meg.
– Néhány rossz zsidó életét!
[Illustration: – Lövesd ama bőszült bikát le, s a tied vagyok.]
– És?! – – Ők is örülnek éltöknek, s ki tudja, nem gyümölcsözik-e a
jótett idővel?
A kevély kényúr gúnymosolyra vonta ajkait.
Aminha alant az ablak felé fordítá fejét, s föltekintett Ilkára, s midőn
a csinos nő-főt a szoba világától körülfolyva megpillantá, úgy tetszett
neki, mintha szíve könnyebbülnék. – Nézzetek oda! – rebegett ihletve –
ott áll a békeangyal, arczát dics folyja körül, mentve vagyunk! – hölgy
van közel!
A bika végre, irtózatos kerengésében kifáradva, térdre bukott a hágcsók
közelében. – Isten velem! – kiált Nephtali, s leugorván a hágcsóról, a
kezében levő hasábfával homlokon csapta a tajtékzó állatot, mely az
irtózatos ütésre hörögve ereszté le fejét, dühösen turkálva füstölgő
szarvaival a nedves homokot.
Nemsokára megnyilt a börtön ajtaja, néhány szolga lépett be, s két
lövéssel, nehéz kanóczczal lobbantó fegyverből üdvözlék a bikát.
– Fátok, tűzszeretek van, – mond az egyik szolga, lőszerét megtörülve –
süssétek meg a bikát, a tietek az! – ezzel kimentek, s az ajtót maguk
után vágták.
A zsidók magukhoz tértek, s Ábrahámot, Nephtalit s Aminhát kivéve,
azonnal a dologhoz láttak: egy része tüzet rakott, mások a bikát nyúzták
s darabolták.
A munka nehezen ment, mert csak két rejtegetett kés találkozott náluk.
Végre jól rosszul sütni kezdették a lefejtett darabokat, s a tűz sötét
füstje mint oszlop kanyargott fölfelé s huzódott az öböl felső nyilásán
ki; a pattogó tűz körül az éhes zsidók irtózatos csoportozatot képeztek.
Ábrahám egyik hágcsón ült, s Aminha mellette; az öregnek halvány arczán
őrültség mutatkozott; fölkelt végre, s felső, kaftánalakú öltözetét
levetvén, csendesen haladott le a hágcsókon; Aminha utána bámult, úgy
tetszett, mintha atyja minden erejét visszanyerte volna.
A tűzhöz érkezvén az öreg, háromszor kerülte meg azt, a sötét kúpnak
boltjára szegzett szemekkel, s reszketeg ének hallatszék ajkai alól.
Egyszerre megáll, magasan emeli föl kezét: – Izrael Istene! – kiált –
szent és nagy Isten! Jákob Istene! Jehova! itt áll a te vezéred és birád
Józua; itt van Jerikó kemény falaival, s készen, elszánt védelemre;
hallj engemet, Izrael Istene! s adj szavaimnak erőt.
Ábrahám kissé megszűnt. Most újra ég felé nyujtá mintegy parancsolva
jobbját, s lelke mélyéből ordított fel: – Megállj nap! ti Jerikó falai
omoljatok össze rombolva és csattogva, s temessetek mindent romjai alá!
Aminha, kit a jelenet különössége leigézett volt, magához tért, ruháját
tépte meg keblén, s őrült gyorsasággal szaladt le a hágcsókon; atyjának
lábainál rogyott össze s tört hangon sikoltott fel: – Istenem! miért
tevéd ezt? ő eszét vesztette, ő őrült!
Ábrahám mindig állott, mintha átkának teljesülését várná.
Egyszerre dühös zaj támadott a várban, ágyúk ropogása hallatszott; ajtók
csapódtak be, s a börtön kinyilt: szétszórt hajjal jött Nankelreutherné
be szobaleányának kiséretében.
– Nincs valami rejtek a szabadulásra?! – kiált fel. – A vár vívatik,
Rozgonyi Sebestyén van a falak alatt, váratlanul, mint villám az égből
csapott le; serege roppant, az egész völgyet ellepte, a vár
elpusztuland! mi az őrizetnek boszújától mindent tarthatunk! – Ezzel
Nankelreutherné a börtön ajtaját bezárta s védgerendát tolt elébe.
Ábrahámnak arcza sugárzott: ő egészen fel volt magasztalva; lelke
felköltözött, maga körül nézett s leányára; de senkit nem ismert, csak a
zajt hallotta s a mindig nevekedő zsinatot künn.
– Hála neked, Izrael Istene! te meghallgattad szolgádat! – kiáltott fel,
s ajkát összeszorította, tagjai roskadni kezdettek, mint egy látnok
tekintett még egyszer maga körül, azután összerogyott.
A FEHÉR HOLLÓ.
Nem dicsérlek! – királyokat –
Nagy tetteik dicsérik,
Énekeljen országlásod!
_C. Delavigne._
Távozzunk e zajból az ideiglen csendes Budára. Bretizláw, ki Izabellával
a királyt követte, nem akart az udvarban lakni. A király, a jelenben
úgynevezett rácz-városban, nem messze a mostani rácz egyháztól, a hegy
aljában vett házat neki, s miután azt minden kényelemmel elláttatá, oda
szállította a tudós férfiút, ki a Gellért hegyének közellétét
szenvedélye kielégítésére igen kényelmesnek találta.
Az épület hosszú alház volt, magas, veresre festett födéllel; közepéből
torony emelkedett; kapuja s nyolcz ablaka azon utczára nyílt, mely a
várral szemközt a hegy oldalán vonult el. Mögötte egy kis kertecske.
A bölcs csillagász e lakot egészen kénye szerint rendezé el; jobb
szárnyán két szobát hagyott fenn Izabellának s a melléje rendelt öreg
cseh nőnek; a balszárnyat s a tornyot magának tartotta, s azokba
csillagászi s vegytani eszközeit, látcsöveit, mozsarait, cserepeit,
csészéit, szelenczéit egészen úgy állítá össze, mint Prágában voltak.
A királyi városnak nem volt oly pompás s terjedt tekintete, mint
Prágának, de a szemben emelkedő várnak falai, a fénylő tetejű torony, a
Gellért tövében balra a széles Duna, s magának a völgynek regényes
tekintete sok érdekkel birtak. Az ég boltja szép csillagaival ragyogott
itt is fölötte; leánya mellette volt, Mátyás közelében; mi kellett egyéb
a tudományos, keveset kijáró férfiúnak, ki életét a csillagok, királya s
leánya közt osztá fel.
Izabella neveltetési rendszeréből gyaníthatjuk, hogy gyermekded arczának
minden gyöngesége mellett, annak sokkal érettebb kifejezése volt, mint
közönségesen ily korban tapasztalhatni; de azon egészen eredeti
vegyíték, az ész kora ébredtsége, s azon kedves, utánozhatatlan
gyermekded szendeség s ártatlan életvidorság közt, mely kedélyében
egyesült, őt valóban bájló teremtéssé tevék. Ha komoly tudományok
gyakorlatából felszabadult, mint könnyű gím szaladt fel s alá; mindenben
mulatságát lelé, s oly valami kedvelt, elfogulatlan s derűlt volt rajta,
hogy maga körül az az örömet s kéjt idézte föl. A gyermekévek elsősége
ez, s szomorú tanúság, mintha a világon az öröm ott fejlenék ki
leginkább, hol a tekintet viszonyaiba nem mélyedett; s mintha mindaz, a
mit a fürkészet gyümölcsözik, s a tapasztalás arat, egy levél lehullása
volna örömünk virágkelyhéről: s mégis vannak minden korban boldog
emberek; a magasb lelkűek? első tekintetre tagadnók; – de egy igaz
marad: boldogtalanság érzete, változhatlanokért is, érthető, panasz –
gyávaság.
Atyja őt mind a bölcselkedésbe, mind a csillagászat titkaiba játszva
vezeté be. Tanulásra e tárgyakban soha szabott órája nem volt; de ha
vette észre, hogy a redőtlen égnek tűzszemei felnyíltak, s az öreg,
hosszú, fekete talárjában, kerek süvegével fejében a toronyba vonul, ő
is odasietett, s vagy csendesen ült mellette, vidám életteljes szemeit
az égre függesztve, vagy kérdéseket tőn, s ezen kérdések közben
vitatkozott atyjával, – mint már ennek Prágában tanúi valánk. Ilyenkor
figyelmezteté őt atyja a bölcselkedés s okoskodás szabályaira; rendezé
elméjét; felosztá ismereteit; gyakorlá a szűzien ifjú elmét a dolog
velejéhez szólni, a kérdés mellett maradni; megtanítá: mi a
következtetés; mi különbség van a helyes elmélkedés s az álokoskodás
közt? Mindez nyájas beszéd közben történt, de az életbölcseség
hatásteljes tapintatával. A gyermek elméje gazdagult, a világ lelkében
terjedett, s ő naponkint tisztultabban, mélyebben kezdett gondolkozni, a
nélkül, hogy azt észrevenné. – A gondolkozás gépezete, szellemiségében
abban hasonlít anyagi műszerekhez, hogy mindig rendszeres használat
menetében s eredményeiben azon ingatlanságot fejti ki, mely azt,
bizonytalan hatású eszköz helyett, olyanná képezi, melyre számíthatunk,
s mely a czélnak magvához irányoz. Az első benyomások ferdesége, s fonák
észirány egy hosszú életben tükrözi vissza magát.
Izabella kora történeteit tudta; a cseh regényes hajdan, minden
lélekemelő mondáival s hőseivel, tárva lőn előtte, s elméje akaratlan
regényes irányt vett. Csendesen élte ő világát? mi a baj? nem tudta, mi
az nélkülözni? nem ismerte; volt elég ideje gondolkozni és mulatni, érni
és játszani: azért benne a gyermeki kedvcsapongás egészen sértetlen
maradt meg, s minden ismeretei mellett szelíd, szerény s természetes
könnyedségű leányka volt, kit nem lehetne nem szeretni s bámulni.
Atyjának, ki nemét a magasztalt, földtől elemelt életnek élte, sok
tárgyban saját nézetei voltak. Ő láthatatlan kapcsolatot vélt égi s
földiek közt, s a lánczszemek egyikének e varázsfüzérben a szerelmet
hitte. A szerelem onnan felülről jő, ezt sokat szokta mondani; mi
vonhatna szellemit anyagihoz, ha nem azon érzés, mely a szívre úgy hat
mint a lélekre. – Izabellának fellengő lelke, bár nem minden
véleményeiben osztozott atyjának, ezt, mint lelkének regényes emlékével
rokont, jókor sajátjává tette. A szerelemmel általában valami nagyszerű,
valami szellemileg égi eszmét hozott kapcsolatba, s ez annál mélyebb
gyökeret vert szívében, mennyivel kevésbbé volt azon indulat eszméje, a
szűzien gyermekded elmében, kifejlett valóságában ismeretes.
Bretizláw csendes laka a béke hona volt; – nem úgy a királyi csarnok:
Mátyás, országos gondjaival elfoglalva, naponkint várta a tudósításokat
vezéreitől, kiknek a dicsőség pályáját nyitá meg; de nem heverve tette
azt: jókor kelt föl, napokat töltött el, kifogyhatatlan szorgalommal
ismerkedve meg minden részleteivel azon nagy tudásnak, melyet a
királyság kíván, úgy, miként ő azt képzelte. Nyájassága sokaknak szívét
nyerte meg, azon erőteljes szilárdság, melylyel az ifjú főnök a hon
gyeplőit tartá kezében, másokat elijesztett a hanyag egykedvűségtől, s
munkára, cselekvésre bírt: míg az idősb, fontolóbb rész néha aggódva
rázta fejét a kora bölcseség visszatetsző színezetét viselő
elhatározottságon, mely Mátyásnak helyzetéből s körülményeiből folyt ki:
voltak, kik őt egészen értették.
Nagy emberek megitélése mindig nehéz feladat, kortársaik igen közel, az
utókor igen távol látja őket; az egyedüli helyes mérleg létök becsének
felfogására: – hatásuk eredményei.
Mátyásnak helyzete a legfőbb történeti férfiakétól különbözött. Valami
fellengés volt a dicső Hunyadi János fiához való ragaszkodással
kapcsolatban. Innen megfejthető, hogy uralkodásának eleje majdnem
dictatori szellemű volt; hogy minden cselekvésnek tőle kelletvén
kiindulni, magát gondolta kisebbíteni, ha tenni, parancsolni nem mert:
ezért viselé egész uralkodása mindazok előtt, kik korának szellemét fel
nem bírták fogni, némi színezetét az önkénynek; bár világos, hogy
Mátyást épen a leghatalmasb kényurak kényszeríték olykor hirtelen
keresztül nyúlni a dolgokon és cselekedni,[44] s az, mit a korlátolt
fogalmú vizsgáló önkénynek keresztelt: fegyver volt a mások elágazó
önkénye ellen.
Országlása hajnalában a király meggyőzé azokat, kik vele közelebbi
érintkezésbe jöttek mind elméje fönségéről, mind azon tántoríthatlan
igazságérzetről, mely később közmondássá vált. Ritka tapintattal tudta
magas állását felfogni, s ismerte a határt, meddig kellessék kegyesnek,
nagylelkűnek lenni a nélkül, hogy kegyessége lágyság- s részrehajlásig
gyengüljön, s nagylelkűsége irányt s tárgyat tévesztve, károssá s
gondtalanná sülyedjen.
Emlékező tehetsége oly nagy volt, hogy a kinek egyszer nevét hallotta,
ritkán feledte azt el. Igy történt, hogy Budán s Pesten számtalan világi
s egyházi férfiút, egyszerű polgárt, közvitézt, sőt zsidókat is nevökön
tudott szólítani, a mi neki minden osztályában a népnek barátokat
szerzett, és társalkodását közelíthetővé tette.
Megvolt benne az a ritka tulajdon, mely csak nagy s minden tekintetben
feltünő lelkeknek adatott, senkivel sem éreztetni nagyságát a nélkül,
hogy egy pillanatig valamit tett volna olyat, a mi mást helytelen
merészletre, vagy illetlen tolakodásra bátoríthatott; ez a tapintat
bélyegezé őt nagy emberré. Hány felsőbb elméjű ember érzi magában nemét
az önkénytelen vágynak: egy hiú bolondot, önhitt tudatlant, vagy
fontosságot negédlő köznapi lelket megszégyeníteni: mert azon sértő
ellentétet, mely az ilyenek pulyasága, s a világosb főnek átható
tekintete közt van, nem mindenki bírja legyőzni magában.
Itt egyik oka, miért tűrik oly kevesen mindazt, a mi a középszerűségnél
feljebb emelkedik. Ritka lelki erő mutatkozott az ifjú királyban e
részben is: gyengeségek s hiányok tekintetében nem volt engedékenyebb
nálánál. Ő a megszégyenítés fájdalmas büntetését, a hol csak lehetett,
mellőzte; ő embereit tanulta, azért ismerte is őket. Tudott minden
dologra főt, kezet, lábat állítani; a kiadott parancsnál soha meg nem
állott: teljesítés, pontosság voltak nála a cselekvés méltánylásának
mérlegei. Ki őt egyszer fontos s az ország javába beható rendelések
teljesítésében megcsalta, arra többé sohasem bízott oly tárgyat. – Jó
ember lehet egyébre, szokta mondani: de erre a dologra másról kell
gondoskodnom. – Ő a hibást, ügyetlent egyben, ritka tapintattal s
kimélettel tudta egyébre, még pedig a legtöbbször meglepő sikerrel,
használni. Ha így néha egy cselekvési érzékre akadott, melyet más észre
sem vett volna, felkiáltott: lám, újra egy gyöngyöt leltem az avar közt!
– Néha ugyanazon egygyel több kisérletet tett, s ha végre használhatónak
találta, nevetve mondá: e növénynek földjére találtam!
Innen azon óvakodva itélés, mely őt oly igazságossá, el nem fogulttá,
sokoldalúvá tevé; innen, hogy a magas helyzetűeknek majdnem mindennapi
hibájokban, az első tudósításhoz vak ragaszkodásban nem osztozott.
Valamint ő a jót örömest hitte el: úgy csak személyes tiszta meggyőződés
bírhatá arra, hogy a rosszat higyje, vagy csak fel is tegye másról,
tapasztalás nélkül.
Ha valakinek szívjóságát, lelki nemességét és tisztaságát tapasztalásból
ismerte, annak tántoríthatlan ügyvéde volt belsőképen. Nyílt s
határozatlan volt bizodalma nemes férfiak iránt, mint minden föntebben
kelt léleké; de azért fel tudta legjobb emberét s önmeggyőződését az
igazságnak áldozni, ha czáfolatlan törvényes bizonyítványok jelelék őt
vétkessé: s ha lélekben hitte is a vádolt ártatlanságát, nem akasztotta
meg a törvény helyes menetelét, kivel az, a rendes korlátok közt
maradva, bár szigorúan is bánt. A király vérző szívvel választá el ott,
hol a közügy s a törvény kivánta, a személyt az ügytől, a királyt a
baráttól. Felsóhajtott ilyenkor, és tudott segítni, a hol lehetett
titkon, vagy nyilvános kegyelem útján; de így szólott: veszszen a szív,
de éljen a törvény s az igazság: mert a ki ezt rázza meg alapjában, a
hont veszti el.
Ellenben a bírák munkálatát figyelmes szemmel kísérte: a gyávát akárhol
inkább tűrte, mint az igazság mérlegével kezében. A megvesztegethetőt, a
részrehajlót elmozdította helyéből örökre. Jó magyarjaimat nem bízom
vásárolható kézre, mondá: legyen tőzsér az ily bíró! nem az ő szennyes
kezébe való a szent igazság, a vak, de tiszta Themis pallosa! – – el
vele!
Semmit sem tudott könnyebben megbocsátni, mint személye elleni
vétségeket; egész élete bizonyítja ezen állítást. Le tudta
visszatetszését s kedvetlenségét győzni; tudott Garával, Ujlakival,
később Giskrával, Vitézzel, nyájasan, nem tettetett szívességgel
társalkodni; mert bennök személye ellenségeit nem tekinté, hanem csak az
erős, tanácsra s hadra termett férfiakat, kiknek szolgálatából a honra
hasznot s fényt várt. Ha csalódott: bizonyosan állíthatjuk, hogy nem
csüggedett, s egy-két bármi keserű csalódás józan elveit, természetes
emberségét s cselekvési rendszerét meg nem változtatá.
Minden gondolat szép lelkében honával, annak érdekével s dicsőségével
volt kapcsolatban. Kik őt hálátlansággal vádolták, nem birták benne a
királyt az embertől elválasztani; nem állottak balul megitélői
párvonalban a nemes, nagy férfiúnak lelki emlékével; mit tudták ezek,
minő öntagadásba, lelki erőfejlésbe került néha oly királyi tett, melyet
köznapi lelkek önkurtaságukhoz mérve bírálgattak; de sem érteni, sem
méltánylani nem bírtak? Ott volt legnagyobb Mátyás, hol benne e neme az
embereknek megütközött: ott legtisztább – hol az értelmetlenség s
elfogultság homályt kerített lelkére: ott leginkább dicső, hol erénye
jött kétségbe, s ha volt király, a szó legszebb, legnemesebb értelmében,
ha volt magyar király: – ő volt az!
Uralkodása elején körülözönlötte őt a tanácsadók, mindentudók,
tervkoholók, jobbítók, igazítók serege. Nem volt nap, melyben egy Solon,
Lykurg, Cæsar és Pompejus, egy Ruffin és Stilico nem jelentette ki, hogy
benne él titkon azon nagy elme, azon mély belátás s cselekvő erő, mely
nélkül a király, minden igyekezete s cselekvési eltökéltsége mellett is,
semmire se menend. – Sajátja a közepes elmének, kétségbeesni a más
tehetségén s föl nem tenni valakiről, hogy önállólag cselekedni merjen.
Bámuljuk-e a repkényt, ha a tölgyet csudálja s félti, mivel támaszt nem
lát mellette?
Szemközt álltak ezek, és sokszor ellenségesen, egymásnak terveit,
nézeteit, tanácsait gáncsolva, kicsinyelve s kárhoztatva. Ezen értelmi
zaj, e torladozó vélemény-hullámok közt állott a király, homlokán az
önérzet derült s érett kifejezésével, s az értelmi fönség nyugodt,
engedékeny szelídségével. Kihallgatott ritka béketűréssel mindenkit, a
mondottak javát és savát kiemelte; a hiányt, a helytelent gyöngéd
elhallgatással mellőzte. Csak a nyílt rossz szándék ellen lépett nyugodt
erősúlylyal s legyőző bizonyítványokkal elő; de akkor is a személyt
kimélve s csak a dolgot támadva meg. Igy tudta a rosszakat is nemére a
kábult bámulatnak, esze, belátása iránt bírni, s gyöngédségével
tűrhetővé tenni ellenkezését: így ellenségeit, ha nem is tudá mindig
barátokká újra teremteni, legalább nem bőszíté fel dühös, sértett s
bosszúálló viszontorlókká. Ha néha a körülmények vaskorláti közt hevesb,
nyersebb volt, tudott, mit oly ritka tud: engesztelni.