Tehát a sajátságos sapkával saját fején s teste alatt a benzinüzte
kocsival, a soffőr kinéz a standra. Mikor odaér, igy szól:
– Hopphó, megálljunk!
És megállitja a kocsit s a közeli kávéházból reggelit hozat magának,
amit a kocsin ülve fogyaszt el. Bemehetne ugyan a kávéházba, de nem
teszi, mert hátha mégis. Lehet. Nincs egészen kizárva, ámbár egészen ki
van zárva. Odahozatja a reggeli lapokat is és végigböngészgeti őket. A
vezércikket nem igen olvassa, mert a vezércikk régi műfaj. Bizony a
vezércikk még abból a korból való, amikor a kéziratokat delizsáncon
vitték a nyomdába. Hol van egy soffőr ettől az időtől? Böngészgetés
közben néha igy mormol magában:
– Hm. A tarifa. Hát az nem olcsó, ebben igazuk van a szerkesztő uraknak.
De várjunk. Azér’ meg kell próbálni evvel a tarifával is.
És megpróbálja. Ül-üldögél, nézegeti az uccai életet. Kocsik is jönnek.
Reves konflisok. Mindegyikben ül valaki. Persze mindenkinek nem telik
autóra: de majd csak akad. A horgász is sokszor órák hosszat silbakol a
botja nyele mellett, amig egy halacska horogra kerül. Az élet olyan,
mint a tenger és a tenger olyan, mint az élet. Nemcsak egyik hasonlit a
másikhoz, hanem mindakettő nagyon hasonlit egymáshoz. Nincs ez máskép.
Az első délelőtti lap megjelentét a soffőr kitörő örömmel fogadja.
Ugyanugy fogadja a másodikét is. A harmadikét szintén. Hála istennek
elegen vannak, nem kell, hogy az ember elunja magát, még akkor sem, ha
az ember soffőr egy gépen, amely autotaxi névre hallgat s évek óta
Budapest közkivánságát képezi.