A szegény soffőr nyolc órakor mégis fölkel, mert nem illik egy
nem-latejner embernek nyolc órán tul ágyban maradni, s a soffőr, ha a
modern tehnikának bármennyire uj vivmánya, mégsem latejner s nem
tartozik a honorácior osztályhoz. Kötelezőnek érzi tehát a reggel nyolc
órakor való fölkelést, fölkel és kitekint, semmitse hall, se lát – épugy
mint Gyulay Pál ama balladájának ama közismert alakja. Kimegy az
istállóba, megvakargatja a benzint, megfényesiti, hogy a napsugár is
hanyattessék, ha rátéved, aztán befogja a kocsiba. Azért cselekszi ezt
igy, mert azelőtt fiakkeres volt s már megszokta, hogy azzal, ami a
kocsit huzza, igy bánjon el. Tehát a benzinnel is csak ugyanezt
cselekszi. Befogja, mondom, és kikocog vele a standra. Ja igaz. Majd
elfelejtettem. Fölteszi a simléderes sapkát, ami a soffőrt a többi
emberektől oly előnyösen megkülönbözteti. Mert nehogy azt higyje valaki,
hogy a soffőr az autóban rejlik, vagy a benzinben, vagy a
gépüzemüségben. Nem. A soffőr a sapkában van eltemetve. Hogy milyen a
soffőri sapka, azt én meg sem tudnám mondani, de egészen másmilyen, mint
a többi simléderes sapka. Ezer simléder közül megismerem a soffőrt. S ha
egy olyan szigeten kötnék ki, amely az automobil lehetőségétől
negyvenezer mérföldnyire fekszik, s szembejönne velem egy ember,
anyaszült mezitlenen, dárdával a kezében, de ezzel a bizonyos simléderes
sapkával a fején, akkor tudnám, hogy ez az ember nem indiánfőnök, nem
néger kacika, nem ez és nem az, hanem soffőr. Annyira a sapka teszi a
soffőrt. S ha valakinek nincs ez a sapka a fején, akkor az amerikai
soffőr-egyetemen tanulhatta a soffságot, én akkor sem merek mögéje ülni
a kocsiba. Nem soffőr az, aminek nincs »olyan« sapkája.