Asszonyom, önhöz már annyian intézték soraikat, hogy rózsaszinü fülének
botocskája már meg sem mozdul egy ilyen ujabb megszólitás hallatára.
Asszonyom, én megmondom nyiltan és határozottan, hogy midőn ez elegáns,
könnyed és franciás cimzést kiejtem, a világon senkire sem gondolok,
mert sem Budapesten, sem Európa összes fővárosaiban nincs egyetlenegy
nőnemü teremtés, akit én e megszólitással illetni szoktam volna.
Elárulhatom, hogy ugy akartam megirni e vidám karcolatot, mert az lesz
ez irás, vidám karcolat, könnyed csevegés, folyékony olvasmány, ugy
akartam megirni, hogy két beszélgető urat léptettem volna fel benne, azt
a két pesti kávéházi beszélgetőt, akik közül az egyiket Egyiknek, a
másikat Másiknak hivják, s akik, mind a ketten, a világ legbölcsebb,
legszellemesebb, vagy legstupidabb és legunalmasabb emberei, asszerint
hogy a vidám karcolatot, könnyed csemegést, folyékony orvocsmányt ki
veti a papirra. De azután eszembe jutott, hogy e forma már elavult, s
hogy aki igazán könnyed, valóban vidám és csakugyan folyékony akar
lenni, annak önt kell megszólitania, asszonyom, s az ön csücsörödő két
piros ajkát és édes kis cimpilimpáját is bele kell vonnia a vitába.
Bár ez nekem kissé abbésnak tünik fel s részünkről, ifju magyar irók
részéről, némileg jogtalannak érzem az abbézást, mert tudtommal a Röck
Szilárd-utcai papnöveldéből – nevezzük őt röviden e néven – nem abbék
kerülnek ki, hanem, gall fordulattal: sőt ellenkezőleg. Nem állhatván
tehát ellen az idők késztető szavának, hajlitsa felém bodros szőke
fejét, asszonyom, s hadd mondom el önnek észleleteimet. A böjtről van
szó, melyet minden februárban annyiszor hallok emlegetni, még pedig a
farsang ellentéteképpen. Ön erre azt fogja csengeni:
– Kedves barátom, mon chéri, mit tud ön a farsangról és a böjtről?
– C’est ça, – felelem én – eh bien c’est ça, – éppen azt akarom mondani,
hogy én sem a farsangról, sem a böjtről nem tudok. C’ est ridicule,
n’est ce pas? A farsangról nem értesültem, mert a farsangról csak annyit
tudok, hogy akkor maszkáknak kell az utcákon mászkálniok, s én maszkákat
hosszu, kampós orral, árvalányhajas kalappal fejükön nem láttam, s hogy
mindaz, amit Karnevál hercegről plakátokon és egyéb iratokban mondani
szoktak, bárgyuság gyanánt hat lelki szemeimre, mert mi közünk nekünk
szürkére szomorodott embereknek Karnevál herceghez és kiséretéhez? Ha
tehát már a farsanggal ilyen bajban vagyok, hogyne volnék bajban a reá
következő böjttel is?
– Comment donc! – mondja erre ön, asszonyom.
– Mais oui, – válaszolom én lehelletfinoman.
Mindig bizonyos idegenkedéssel hallom e szót, hogy böjt, mert
világfelfogásom, amit hazulról hoztam el, – s e világfelfogás az
egyetlen, amit hazulról elhoznom alkalmam nyilott – azt mondja, hogy
böjtnek a csillagfölkeltétől csillagfölkeltéig való koplalást kell
nevezni. Ellenben a társadalomnak másik fele, amely nem tartozik
felekezetemhez és (bővitsük) a mi felekezetünkhöz, böjt alatt még egyre
azt érti, hogy csak halat és tejes ételt szabad enni, husosat és
zsirosat tilos.
Ó, a jankiper – ventre-saint-gris! ez kiszaladt a számon, ezt mégsem
akartam ilyen egyszerüen ideejteni, mert ezt a szót ebben a formában,
ebben a jó, családias, falusias formában még nem engedték be az
irodalomba, – tehát: ó! a hosszunap, az sokkal komolyabb dolog, madame.
Az böjt, asszonyom, a halas és tejes világfelfogás ezzel szemben
tréfaságnak látszik. Mert halból és tejes ételekből oly nagy mennyiséget
étkezhetik az ember, hogy a tulterheléstől még halálát is lelheti.
Quelle chance ou bien quel malheur, meghalni attól, hogy böjtöltem és
pedig ugy böjtöltem, hogy a fülem is kettéállt a jóllakottság érzetétől!
És böjtnek érzem ama szegényebbsorsu egyetemi hallgatók állapotát is,
akik reggel kávéznak, délben sétálnak, délután kávéznak, vacsorára
lefeküsznek, bár szikrázó szemmel, de heroikus elhatározással s másnap
reggel ismét csak egyszerü kávéjukat költik el. Ez az életmód, különösen
esztendőkre perpetuálva, s legföljebb ötér-liptaival meg-megszakitva,
szintén böjtnek nevezhető. Továbbá böjtnek éreztem tegnap este Scott
kapitány éhenhalását is, azért éppen tegnap este, mert Shackleton
hadnagy délsarki könyvét olvastam, s a szemem kopogott az éhségtől,
olyan szuggesztiv erejü volt e derék angolnak az irása arról, hogyan
huzott ő és még három tagbaszakadt szigetlakó egy nyavalyás szánt
hetekig, előbb délfelé, a déli sark irányában, naponként husz-harmincz
kilométernyit talpalván előre a havon, majd észak felé, visszafordulván
az el nem ért saroktól, s közben egész nap csak egy darab csokoládét és
negyedkiló kétszersültet étkezvén bele szimfóniákat korgó gyomraikba.
Ez böjt, mi, asszonyom?
Ellenben az, hogy kalácsot reggelizem, fogast-vajban ebédelek és
omlettet vacsorázom, az nem böjt, amint az sem böjt, ha egész nap csak
aszpirint és antidolt eszem, mert a tegnapi pezsgőnek az ize még
szájamban keseredik. Engedje meg tehát, asszonyom, hogy ne mondjak
habkönnyü aperszüket az előkelő témáról, a böjtről és hogy a hamvazásról
se nyilatkozzam poétikusan. Rosszul állnak nekünk ezek a dolgok, ma mie,
magyarul mami, vagy mamuka, mert mi nem franciák vagyunk, hanem zsi… bón
a Wesselényi-családnak gyönyörü kastélya van; emlékszik még rá,
asszonyom?