Részlet akármelyik napilap elmult vasárnapi sportbeszámolójából. Az
esemény, amelyről szó van – hogy mindenki megértse, ideirom –
magyarjaink győzelme az osztrák ármány ellen a bécsi Hend and Fiess
football-egylet pályáján. Magyarjaink (rózsák fakadjanak lábaik nyomán!)
4:1 arányra verték a bécsieket. A magyar kaput Zsák védte. Zsák. Zsák.
Zsák. Zsák. Zsák. Zsák. Zsák.
(Kezdődik:)
… Bömböletes éljen reszketteti meg Vindobona kék egének aranyszárnyu
kapuit. A mieink jönnek. Nyurgányi fiuk, mindmegannyi ugyanannyi; daliák
a szó leghizelgőbb értelmében. Ikrás lábuk a földet éri, combjuk
közvetlenül az al-szár felett következik, melyen a csodadomboru mellek
foglalnak helyet, fejük legfelül göndörödik. Sok édes női szem dobban
meg a délceteg leventék láttára. Borbás, a kapitány lendül az élen,
kezében bodorodó háromszinü zászlót csókolgat a vasárnapi zepfir.
– Ez Borbás! – suttogják a beavatottak és szájról-szájra röppen a hir:
– Ez Borbás!
S bizonyos megnyugvás hegedül bele halkan a szivekbe. Itt, honunk
határitól háromszázharminc kilométer távolságban, itt, ahonnan messze
kell utazni, mig az ember hegyet láthat, itt oly jól esik tudni, hogy
Borbás izomzatában fekszik nemzetünk becsülete; több: országunk
mentsvára; több: minden és semmi!
És ahogy kint vannak a zöld gyeppel boritott végtelen sikságon, a biró
is kiszökell.
– Go on! For ever! What is news! Daily Graphic! Leslies Weekly! –
hangzik a buzditó szózat a mi hőseink, a mi népünk válogatottjai felé.
A biró könnyedén csettint nyelvével. Mint megannyi szarvasünő inalnak a
magyarok. Közepütt a lapda. Egészen gömbölyü. A half-center offside-ot
lő, puha árnyalással. Kerekes Izsák, a bal-back, ápolja a lapdát,
csavaros lábrángással széditi ellenfeleit, akik nem birják az iramot.
Most Kőmives Kelemen rohan fel, simitott és csiszolt billentyümenettel.
Már-már mintha, de mégsem. Az égre komor viharfelhők szenderednek. A
szinhely áttételt szenved, a játék a magyar kapu elé torlad.
Ki áll magyarok kapujában? Ki áll amott a szirttetőn? Ki vagy te bánat
embere? Ki az, mi az, vagy ugy? Igen, ez a hatalmas Zsák, a pöttön
gyerek, akit kultuszminiszteri engedélylyel váltottak ki az elemi iskola
I c) osztályából, melyet tavaly kellett volna diadalmasan elvégeznie.
Zsák áll a kapuban, a kapu zsákban áll s az áll a zsákban kapu, mig a
kapu az állban zsák. Tébolyitó gondolat. Gondolatzsák, eszmezacskó. Ez a
kis gömböc, aki duda gyanánt magaslik ki a hórihorgas kapuból, ledobban
a lapda elé, mely már a hálót surolja homlokával; meglátni és
megszeretni egy pillanat műve volt, mert a lapda jobbról pöndörült és
balra dürgött, de láthatólag a tangens irányában akart cölöpölni.
Emberére akadt azonban Zsákban. Ez a sudár óriás sivó fenevadként
vetette magát a görgetegszerü lapdára. Percekig tusázott vele,
tuslakodott benne, tuskározta azt. A lapda hörgött és harácsolt, de Zsák
lebirkózta őt. A napóleoni hadjáratok óta, aki pedig négy piramidolról
tekintett alá az évezrek sivatagába, nem látott ilyet a tribünök
közönsége:
– Hurrá! – harsant fel az ajkakon s fölzendült a jól ismert futballvers,
amely játszi kedvteléssel ösztökéli a mi zsákunkat:
Zsák hátán fót (fault),
Kibe tü sose vót (vault)…
S utána többen ezt énekelték kipirult arccal:
Elszakadt a zsák,
Kiömlött a mák,
Azér’ ugat a kis pudli,
Mert nincs máma mákos nudli.
Zsák mámorittasan rugta oldalba a lapdát, ugy hogy az nyüvitett a
fájdalomtól. A mieink pedig a jobbközépen már vitték is azt. Egyre
közelebb, mindegyre közelebb. E rovat nem alkalmas a föllengző költői
leirások eszközölhetésére. De lehetetlen nem vázolnunk e pillanatot,
melyet vázolnunk lehetetlen. Majom Pali ment elül, mögötte Érc Barnabás
és Kohn Arnold futottak, nem futás volt e futás, hanem a szárnyszegett
sas zuhanó mozgalmassága. Tintalusz Hebrencs a box-calf csatár, diktálta
a speedet, mely mihamarabb észvesztő orkánná sebesedett. A másodperc
tört részei alatt másfél méterrel a mieink már ott voltak az osztrák
fonadék előtt, mely bevehetetlennek látszott. Szilaj Manó azonban
sevró-lakk métercentnerünk szuronyt szegezve öblögetett a kapu felé. A
lapda hármat trendelizett és Tinódi Sebestyén széles ecsetkezeléssel
helyezte el az osztrákok világot jelentő deszkáján.
– Never Mór! – hömpölygött a lelkes üdv magyarjaink felé. Egyesek Zsákot
kapták vállaikra, mások Zsákot emelték a magasba, ismét mások Zsákot
ünnepelték s voltak olyanok is, akik Zsákkal ajkukon mentek a
küzdelembe:
– Vagy ezzel, vagy ezen, – szóltak az anyák s büszkén mutatták meg
fiaiknak, hogy mi egy magyar Zsák.
Half-time.
A fiuk gőzölgő pirkadással fogyasztották rövid reggelijüket. Kiküldött
munkatársunk azonnal felkereste Zsákot öltözőjében. A sarokban feküdt,
mint egy Zsák. Munkatársunkat azonnal megszólitással tüntette ki:
– Még sok dolgunk lesz a második félidőben – mondotta és intett
munkatársunknak, hogy haladék nélkül távozzék, mert láb-in-izomzati
pótgyakorlatait óhajtja elvégzendő tréning szempontjának alapjából.
Igy folyt le a második idő is. De mért folytatnám? Akik ott voltak,
sosem fogják elfelejteni a pillanatot. Akik nem voltak ott, sosem fogják
elfelejteni, hogy ott voltak és nem felejthetik el, amit elfelejtettek.
Mégcsak Zsákról kell néhány egyszerü szóval megemlékeznem. Csodákat
müvelt és finom tónusai a legelkényeztettebb gurmandot is kielégitették.
Megdöbbentő ékesszólással végezte munkáját s szédületes fortékat és
fortisszimókat fogott a lapda hurozatán. Lehetetlen meg nem állapitani
róla, hogy Zsák ma klasszist képez és pedig legjobbjaink sorában,
Munkácsy Mihálylyal, Sauer Emillel és Szentjóbi Szabó Lászlóval egy
napon emlithető.
E vázlatos és száraz jelentés után lapunk olvasói holnap kapják a
részletes beszámolót. Eredmény 4:1, a józan ész rovására.