Két óra elmult, mindenki megebédelt, az uccán rozmarinszagu cselédek és
bajuszpödrő-szagu mesterlegények. Mindenki boldog: munkaszünet van.
Fülledt meleg, ólomnehéz levegő, az égen fekete felhők sürüsödnek, de
már tizenkettő óta. Nem tudja rászánni magát az eső, hogy essen. Két
öntözőember jön, csikos egyenruhában, sapka a fejükön, a sapka mellé
egy-egy szál rózsaszin virág van dugva. Az egyiknek a vállán egy nagy
rézcső, a másiknak a vállán az öntöző gumi- vagy vászonkigyó, amelyiknek
a végén kupak van, amiből kispriccel a viz. Az öntöző-emberek fiatal és
vidám legények, de e pillanatban rosszkedvük van, egészen rossz. Hogyne.
Vasárnap délután. És nekik öntözési inspekciójuk van, végig kell
locsolniuk ezt a ronda Váci-utat. Mi mindent lehetne csinálni ehelyett,
például a ligetben, a ringlispilek körül, esetleg az Angol parkban is,
ámbár oda már elég nagy a belépti. Még lány is kerülne s igen kitünően
lehetne végezni ezt a gyönyörü vasárnapot. Na igen, de ha spriccelni
kell.
Megállnak a kövezetnek annál a darabjánál, amelyen egy kis vastábla van.
Azt felcsapintják, hogy hozzálássanak a munkához. Közben följebb tolják
a homlokukról a sapkájukat, megvakarják a fejüket. Az egyik fölnéz az
égre, a másik ezt mondja:
– Az istenit. Eshetne.
Igen, eshetne, mert a felhők feketék és csakugy lóg belőlük az eső. De
ha egyszer nem esik. Nem kezdik el a spriccelést, látni rajtuk, hogy az
esőt várják. Inasgyerek megy el mellettük, mingyárt észreveszi, miről
van szó és odaszól az öntözőknek:
– Gyerünk csak. Lehet már kezdeni; nem lesz itt eső karácsonyig.
– Kuss – mondja az egyik öntöző és a vállán lógó gumikigyóval utána
legyint a gyereknek.
A gumikigyót ugyanis nem csavarták még rá a rézcsőre. Hátha. Hátha
elered az eső. De nem ered el. Rá kell csavarni a kigyót a rézcsőre. De
azt a csákányforma vas-szerszámot, amivel a vizet kinyitják, még most
sem forditják el. Hátha. Hátha nem lesz rá szükség.
A villamos váltó-igazgatója, a gyerek, akinek szintén nincs vasárnapja,
nézi a szenvedést és veleérez a két pehhes spriccelővel. Szól is:
– Mingyár esik. Egy félórába se tart.
Ezt ugyan a jóakarat diktálta, de, mert egyelőre nem esik még, az
öntözők ezt is gunyosra magyarázzák, s az egyik megadja rá a választ:
– Kuss.
A másik elforditja a csákányt, az egyik irányitja a csövet:
– Srr! – mondja a viz, ahogy kidugja az orrát a gumikigyó szájából.
– Hoa-hopp! – mondja a csővezető lagymatagon, inkább szokásból.
Azonban az öntözés csak ugy átabotába történik, nagy fehér darabok
maradnak a kövezeten szárazon. A spriccelő nem céloz, nincs kedve,
boszuságában oldalba spricceli a villamoskocsit. Nem árt neki, lakkozva
van.
Lanyhán felöntözik még a lábuk közvetlen környékét, vigyázva – mégis
vasárnap van – hogy a cipő el ne vizesedjék, a csákány elcsendesiti a
vizet, megint a vállukra vetik a rézcsövet és a gumikigyót. Mennének is
tovább.
De sárga villám pislant el a házak felett, az ég megdördül és kövér
cseppekben hullani kezd az eső.
A spriccelők állnak, kicsit már boldogan; nézik, hogy elég kiadós
lesz-e? Lesz. Néhány perc alatt fel van öntözve az egész Váci-ut. Több
nem is kell. Cső és gumikigyó nélkül csinálja az isten, de, meg kell
hagyni neki, egész jól csinálja.
Fajeramt. A spriccelők ragyogó arccal baktatnak odébb. Lehet már a
ligetbe menni. Nagyszerüen lehet, mert az eső még esik, de a nap ott
bujkál már az egyik nagy gyárkémény felett.
A villamos-igazgató, a gyerek, önérzetesen kiabál utánuk:
– Na ugy-e, megmondtam!
A spriccelők visszafordulnak és igen kedvesen mondja a rézcsöves:
– Fogd be.
A gumikigyós kiegésziti:
– A pofád.
És eltünnek a szemem elől.