… A vendéglős gondoskodásából két orvos lépett az étterembe és ápolás
alá vette a sebesülteket. A mig az egyik össze nem kötözte a Bódi
karját, senki sem távozott az étteremből. Ki-ki tudni akarta: nem
veszélyes-e a hős fiu sebe. Az orvos megnyugtató kijelentése után
azonban egy perc alatt szétszéledt a lelkes tömeg. Többen hazakisérték
Bódit… A tisztekkel nem törődött senki se…
Alig hogy kiürült a Tigris, megjelent a napos rendőrtisztviselő egy
konstáblercsapat élén. Elkésett. Karhatalomra nem volt itt többé
szükség. Ilyenformán a vendéglő személyzetének kihallgatására
szoritkozott a Schmerling-huszár. Összefirkált vagy hat árkus
jegyzőkönyvet, aztán hajnal felé ő is távozott.
XVI. Bódi reflexiói. Magyar és lengyel. Filax megkerül. Bódi
letartóztatása.
Bódi könnyen türte a sebével járó fájdalmakat. Igen egészséges volt a
vére: még csak lázt sem kapott. Hogy még se hunyta le szemét, annak nem
annyira a testi fájdalom, mint inkább a lelki izgalom volt az oka… Mi
lesz vele?… Azt tudta, hogy virtuskodása nem marad megtorlatlanul. Csak
a büntetése mértékével nem volt tisztában… Ha cibilekkel esett volna meg
a verekedése: bizonyára kiszabadul egy sulyos pénzbirság árán, ám a
katona megcsufolása más beszámitás alá esik. Ez már nem vétség, – bün.
Majdnem, hogy felségsértés. Mert a császár is azt a portupét viseli, a
mit a tisztjei. Egy szimbolum ez. Olyan, mint a zászló. És ő sárba
taposta ezt a szimbolumot.
Nem félt Bódi, – a félelem érzését nem ismerte ő, – csak lázongott ama
homályos eshetőség ellen, hogy esetleg több évre bebörtönözik. Mivé lesz
akkor az ő nyugtalan vérével, intenziv tetterejével négy fal között?
Irtózott a nyugalomtól, utálta a szenvedést… Már-már arra gondolt, hogy
megszökik. Elrejtőzik valahová. De ezt a gondolatot hamarosan kiverte
fejéből. Rájött, hogy gyávaság lenne… Mit csináljon?!…
Eleinte zavaros töprengéseibe később némi rendszert vitt bele. Föltette
magának a kérdést: vajjon mit csinálna más az ő helyén? Egy igazi férfi
természetesen, például az atyja?
Erre a kérdésre már könnyü volt felelnie. Egy igazi férfi türne az ő
helyén, büszkén viselné vakmerő tette következményeit… Hát a mártirok,
az eszmékért halók?… Hol vagyon az megirva, hogy az élet neki csupa
örömmel adós?… Szenvedtek már nálánál százszorta különb emberek is. És
gyönyörrel szenvedtek, néma megadással, fönségesen… Hát miért legyen ő
másnál hitványabb, kishitübb? Éppen ő: egy Fenessy, a kinek elődei
tizével véreztek el a szabadságharcokban?!…
Addig vivódott magával, mig reggel felé végre megedzették gyermekszivét
lélekemelő gondolatai… Elaludt. És gyönyörteljes volt az álma… Teste egy
érckoporsóban pihent, fején babérkoszoru. Körülötte a népek ezrei…
Zugott a himnusz egetverő búgással… És a himnusz magasztos hangjainál
fölszállott lelke a dicsőséges magsságba: oda, a hol a magvarok Istene
lakik… És körülvették csillogó szárnyu fehér angyalok… És levették
fejéről a babért s egy dicsfényt varázsoltak helyébe…
Mire fölébredt Bódi, mintha ujjászületett volna, egész uj embernek
érezte magát. Maga se ismert magára. Érezte, hogy valami nagy dolog
történt vele, azt is sejtette, hogy átváltozása tegnapi vakmerőségének
volt a következménye, csak azt nem tudta magának megmagyarázni, mínt
lehetnek alapjában kicsi okoknak egy emberre nézve oly végtelen
horderejü okozatai. Ime tegnap még gyermek volt, élvvágyó, gondtalan
fickó, a kinek nem volt egyéb gondja, mint a saját öröme; még nemesebb
indulatai, hazaszeretete is az önzés, a dicsvágy jegyében fakadtak ki
lelkéből – és ma… ma már mindenre kész, béketürő, komoly férfiunak érzi
magát… Csodálatos!…
Egy csöppet sem volt a dolog csodálatos. Férfivá érett Bódi: ennyi. A
tényben benn van a magyarázat. Annak a magyarázata is, hogy Bódi
átváltozásának okait nem értette meg. A nagy erények gyakran
öntudatlanul sarjadzanak ki az emberi lélekből. Minden gyakorlat nélkül.
Az erény megtanulható, de sokszor már benne van a vérben. Ott lappang
egy ideig, aztán egyszerre csak kitör minden nagyobb krizis nélkül… A
nemes fajbeli ember kiváltsága ez. Isten kegyelméből.
… Bódi most már egész nyugodtan, méltósággal várta a történendőket.
Nyugtalanságot mindössze szülei miatt érzett. Hogy fogják azok elbirálni
az ő vakmerő tettét? Meg fogja-e atyja érteni, hogy nem puszta
virtuskodásból, hanem szive parancsára ütött széjjel a tisztek között.
Hogy az neki szent kötelessége volt, a miért kicsufolni merészelték a
magyar lélek fájó bánatát?… Csak be fogja látni, hogy ezt egy Fenessy
nem türhette el?…
Mindenesetre értesiteni akarta a fiu szüleit a történtekről.
Kiméletesen, de körülményesen.
Baj volt, hogy irni nem tudott a fájó karja miatt… Hát majd diktálni
fog. Csengetett. Háziasszonya, egy tisztes öreg nő, azonmód belépett.
– Rimocziné, lelkem, – rendelkezett vele Bódi, – küldjön valakit
Reviczky urért: kéretem, látogasson meg azonnal, igen fontos beszédem
van vele.
[Illustration]
Rimócziné intett, hogy érti, egyben jelentette, hogy a vizit-szobában
egy ur várja fölébredését; már jó egy órája várja.
Bódit meglepte a dolog.
– Miért nem ébresztett föl?
– Nem engedte… Azt mondta, pihenésre van szüksége a tekintetes urfinak.
– Kicsoda az az ur?…
– Gróf Bredának mondta magát.
Bódinak, maga se tudta volna igaz okát adni, de kimondhatatlanul jól
esett a kapitány nemes figyelme. Hiába: a lengyel! Ha katona is, nem
válik szükszivü soldatenkinddé, megtartja egyéniségét: azt becsüli meg,
nem pedig a szoldateszka ócska cafrangjait. Lám, számba se vette
bajtársai kudarcát, a mit a Militärgeist értelmében kötelessége lett
volna neki is megvetéssel megtorolnia: eljött hozzá bizonyságot tenni,
hogy méltó tettnek tartja az ő tettét, hiába esett folt négy
selyemportopén.
– Vezesse be a kapitány urat…
Rimoczyné távozott. A kapitány belépett. Polgári ruhában volt. Már az
ajtónál nyujtotta kezét Bódi felé. Finom ajkán kedves lebilincselő
mosoly.
Bódi felült ágyában és mohón megragadta a lengyel gróf kezét.
– Köszönöm, kapitány ur, köszönöm, – mondta kipirulva, szinte nedves
szemmel, – igen jól esik nekem, hogy meglátogatott.
A kapitány, mintha régesrégi barátja lett volna, leült a Bódi ágya
szélére és kezét nem eresztette el.
– Megtettem volna, – mondta, – ha a kardomba kerül is.
– Minek köszönhetem ezt a rokonszenvet? – kérdezte Bódi pirulva.
– A hősiességének… Fiatal barátom, ön egy igazi race… Az antik vitézek
hősi tipusa.
Bódi még jobban elpirult, dadogva szabadkozott.
– Kitört belőlem… nem tehetek róla… Ne merje senki megcsufolni a magyart
szent érzéseiben.
– Én értem önt…
Most egy pillantnyi csend következett. A kapitány törte meg.
– A lengyel könnyen megérti a magyart…