Odanézett merőn annak a megszólalni kész arczképnek a szemébe.
És aztán magában sóhajtá: «én mindennap imádkozom érted; mindennap
megbocsátok neked… Te ne szólj hozzám többé!»
Azzal hideg nyugodt szóval mondá:
– A levél nem nekem szól. – Én «Lidia» vagyok.
S visszaadta a grófnőnek a levelet feltöretlen.
– Légy hát akárki! De annyira hasonlítasz az én elvesztett gyermekemhez,
hogy el nem hagyhatlak magamtól többé. Engem borzasztó csapások értek.
Csoda, hogy meg nem őrültem. Meg vagyok törve, megalázva. – Nem tudok
megbocsátani magamnak. Nem tudom, mi czélja van az életnek többé. Akárki
leánya légy: te benned találtam föl a vezeklésemet. Elviszlek magammal.
Leányommá fogadlak. Az ő helyét fogod betölteni. Szép vagy, gazdag
lészsz: – az egész főrendű fiatalság fog körülrajongni: s a kire
választásod fog esni, előre birja a beleegyezésemet. Csak jőjj velem. Ha
ragyogni, mulatni akarsz, itt maradunk a fővárosban; ha utazni kivánsz,
elviszlek a világ legszebb helyeire. Ha szeretsz félrevonultan élni,
együtt rejtőzünk el falusi kastélyomban. Oh csak jőjj velem.
A varróleány végig hallgatta mind ezt nyugodtan. S aztán szeliden
válaszolt:
– Grófnő. Mély tisztelettel hajlok meg az ön nagy fájdalma előtt. De én
nem fogadhatom el önnek az ajánlatát, bármily fényes jövendővel
kecsegtessen is az. Én szegény vagyok s szeretek szegénynek maradni.
Választottam is van, a kit tisztelek, becsülök, szeretek, s a ki engem
tisztel, becsül, szeret. Még most fegyverrel szolgál, de a mint polgári
állást nyer, nőül vehet, s ketten együtt keresünk tisztességes munkával
annyit, hogy megélünk.
– Ki az? Mi a neve? Minő katonai rangja van?
– A neve: Paczal János. Jelenleg a 116-ik számu konstábler a VI-ik
kompániánál.
A grófnő egyszerre a szivéhez kapott a két kezével, elájult. A leány nem
engedte őt elesni, átkarolta: erős leány volt, s a balzacra fekteté az
elaléltat.
Akkor aztán megcsókolta a homlokát, a két szemét és az ajkait. Majd
letérdelt eléje és megcsókolta a kezét.
Azután letakarta a fátyollal az arczképet, úgy, a hogy elébb volt.
Azután odament a villanycsengetyühöz, megnyomta a gombot.
A komorna bejött.
A varrónő odamutatott az urnőre.
– A grófnő elájult. Ma nem próbáljuk fel a ruhát.
«Adieu».
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Most már a Dunaparton van saját palotájában, s az ócska ház
helyén monumentális épület emelkedett.]
[Footnote 2: Czigányul «a mi urunk».]
[Footnote 3: Ott van az adóhivatal.]