A grófnő nem értett ebből a furcsa kimenetelből semmit.
Mi lelte ezt az embert? Ezt a pórt? Ezt a semmit? Hogy ő visszautasítja
a dijazást? Talán nem tudja, miről van szó? Milyen összegről? Azt hiszi
borravalóról beszélnek? No majd megérti később.
Most mással volt eltelve a lelke.
Odament a Mária szoborhoz s letérdelt az imazsámolyra. Egy nyitva
hagyott imakönyv volt azon. Imádkozott. Mindennap egy egész órát szokott
imával eltölteni. Azt a szomorú óráját a napnak, a melyen Oszkár
öngyilkossá lett.
Már kétszer zavarták ki az imájából. Egyszer a komorna, azzal a
jelentéssel, hogy itt van a mamzelle a ruhaderékkal; másodszor meg a
komornyik ezzel a 116-os konstáblerrel. A félbeszakított imát be kellett
végezni.
Az utolsó ámen után a grófnő a komorna szobájába szolgáló
villanycsengetyühöz ment s megnyomta annak a gombját.
A komorna bejött. Uj cseléd volt – (ama bizonyos karperecz história
óta.)
– Most már bejöhet a mamzelle a ruhaderékkal.
A komorna után nyomban bejött a divatárus czég kisasszonya. Hozta az
elkészített új ruhaderekat felpróbálni, azon is hattyú alakura idomított
czikornyák voltak fekete fénytelen gyöngyből.
A grófnő abban a pillanatban az öröm ijedelmével sikolta fel: «Amelie».
A mamzelle háta mögé nézett. Nyilván azt hitte, hogy a komornát hiják.
Hanem a grófnő oda rohant hozzá s megragadta a kezét.
– Leányom!
A varróleány kegyeletes szánalommal nézett a grófnőre s szeliden
visszahúzódott.
– Grófnő! Ön csalódik. Az én nevem Gratulin Lidia. Varrónő vagyok.
– Nem! Nem! Te Amelie vagy! Az én leányom.
– Nem, grófnő. Én Gratulin Lidi vagyok. Otthon a szállásomon megvannak
az okmányaim; erkölcsi bizonyítványom, keresztlevelem. Apám Gratulin
Fridolin volt: szabómester Rimaszombatban. Anyám Perpera Amália. Tavaly
nyár óta itt dolgozom a bécsi utczai divatkereskedésben.
– Lehetetlen! Lehetetlen az! Ez arcz, a termet! Ezek a szemek. Ez a
hang. Te X. X. grófnő vagy.
Erre kissé tetszelgősen mosolygott a leány.
– Mondták ám többen már, hogy meglepően hasonlítok a grófnőhöz. De én
nem akarok a csalódással visszaélni, a mi úgy is elébb-utóbb kiderülne.
Én egy szegény leány vagyok: szegény szülőktől. Nem tudok semmit, csak
varrni, meg himezni.
– Az nem igaz! Te Amelie vagy! Ne tetézd kétségbeesésemet azzal, hogy
megtagadsz. Az én leányom egy varrónő, a ki napestig dolgozik! Te himzed
a fekete hattyukat az én elátkozott öltönyeimre? S jársz kopott ruhában!
– Mit akarsz? Térdre essem előtted? utánad csúszszak bocsánatot kérve?
Nem vagyok-e eléggé megverve a sorstól? Látod ezt a gyászruhát rajtam?
Tudod, hogy Oszkár öngyilkossá lett?
– A nevére emlékezem. Olvastam valahol.
– Csak a névre? Hát azokra a szép ragyogó szemeire nem?
– Nem láttam soha.
– Hát azokra az édes hizelgő szavakra? a mik engem is kárhozatra vittek?
– Nem hallottam soha.
– Mered azt mondani? Ide nézz e képre! Nem félsz, hogy megszólít?
Azzal lerántotta a selyemfátyolt a festőállványon levő képről. Angeli
művész ecsetje remekelt azon. Azok a szép szemek oly ismerősen néztek,
az ajkak megszólalásra nyiltak. Mintha ő maga élne ottan.
A leány idegeit végtül végig járta ez a bűvös villanyütés. A szíve őrült
sebességgel kezdett el dobogni. Valami szóval ki nem mondható fájdalom
dúlta fel az egész lelkét. – Hanem az arcza és az ajka nem árult el
semmit.
– Nagyon szép arczkép… suttogá csendesen.
– Csak szép arczkép? És semmi más? Rebegé a grófnő. – Irtóztató játék, a
mit most velem üzesz! Ez már kegyetlenség, ennyire vinni az
alakoskodást! – Nézd! – Egy levelet hordok a keblemen. Éjjel-nappal
velem van. Ez volt az utolsó levele, a mit abban az órában irt, a mikor
rettenetes elhatározását végrehajtá.
Ezzel a grófnő egy kis, boritékba zárt levélkét vont elő a vállfüzője
alól.
– Látod ezt? Még le van zárva pecséttel. Nincs felbontva. – Mert ez a
levél nem nekem szól. – Azóta mindig keresem azt, a kinek a nevére
czimezve van. Magát a poklok országát jártam össze-vissza érte, úgy
kerestem. – Látod e nevet a boritékon? «Amelienak». Nem én hozzám irta
az utolsó levelét, hanem a leányomhoz. – Nem akarod felbontani e
levelet? Nem olvasod el, mit ir a halott – Amelienak?
A leány reszketett, ingadozott. Emberfölötti volt a megkisértés.