Jó gyermekek!
Krisztus int titeket, ugy szüléiteket,
Hogy küldjenek.
Krisztus urunk régen itt a földön lévén,
Gyermekkorban,
Szerette rendünket, ülvén doktorok közt,
A templomban.
Hogyha nem adhattok mi nékünk deákot
Házatokbul,
Papirosra valót adjatok mi nékünk
Javatokbul.
Hogy isten áldása és szent áldomása
Házatokon
Maradjon mind végig, világ végzetéig
Jószágtokon.
Szerelmes öcséink, kik lesztek társaink,
Jertek el már,
Jó mesterünk vagyon, kit isten megáldjon,
Ő minket vár.
Isten már hozzátok, kik most el nem jöttök
Iskolába,
De még ezután is oda kell jőnötök,
A szent házba.
NYOLCZADIK KÖNYV.
TÖRTÉNETI, NEMZETI DALOK.
337. ÉNEK SZ. LÁSZLÓ KIRÁLYRÓL.
Idvez légy, kegyelmes szent László király,
Magyarországnak édes oltalma,
Szent királyok közt drágalátos gyöngy,
Csillagok között fényességes csillag!
Szent háromságnak vagy te szolgája,
Jézus Krisztusnak nyomdoka követi,
Te szent léleknek tiszta edénye,
Szűz Máriának választott vitéze.
Magyarországnak vagy királymagzatja,
Szent királyoknak fényes tűköre;
Te néked atyád kegyes Béla király,
Hogy hozzá képest kegyes király lennél!
Nekünk születél Lengyelországban,
Mennyből adatál nagy csodaképen,
Másszor születél szent kereszt vizétől,
Ősödnek nevén László lön neved.
Mikoron méglen gyermekded volnál,
Kihoza Béla király jó Magyarországba,
Hogy dicsekednél te két országban:
Magyarországban és mennyországban.
Te telepedél Bihar Váradon,
A városnak lől édes oltalma;
Templomot rakatál szűz Máriának,
Kiben most nyugoszol minden tisztességgel.
Környülfekesznek téged császárok,
Püspökök, királyok, és jobbágy urak;
Olaj származik szent koporsódból,
Tetemed foglalták a szép sár aranyból.
Téged dicsérnek szent zsolozsmával
Papok, diákok és városnépek;
Téged földnek kereksége,
Mert téged dicsérnek istennek angyali.
Te dicsekedel királyi székedben,
Képed feltették a magos kőszálra;
Fénylik mint nap, salyog mint arany,
Nem elégeszik senki te reád nézni.
Te arczul teljes, szép piros valál;
Tekintetedben embereknél kedvesb,
Beszédedben ékes, karodban erős;
Lám mindent te ejtesz, ki te veled küzdik.
Tagodban ékes, termetedben diszes,
Válladtól fogva mindeneknél magasb;
Csak szépséged császárságra méltó,
Hogy szent korona téged méltán illet.
Testedben tiszta, lelkedben fényes,
Szüvedben bátor, miként vad oroszlán;
Azért neveztek bátor Lászlónak,
Mikoron méglen ifjudad volnál.
Mert választa a szűz Mária,
Megdicsőíte sok jó ajándékkal,
Hogy te őriznéd és oltalmaznád,
Neki ajánlád jó Magyarországot.
Fejedbe kele a szent korona,
Megbátoríta téged a szent lélek;
Kezdéd követni atyádnak életét,
Rózsákat szaggatál, koronádban fűzéd.
Dicsérjük, magyarok! szent László királyt!
Bizony érdemli mi dicséretünket;
Dicsérjük őtet angyalok! mondván:
Idvez légy, kegyelmes szent László király!!
338. TÖREDÉK.
Énekeltetett utczán a pesti ifjak által Mátyás király
választatásakor 1458.
Mátyást mostan választotta
Mindez ország királyságra,
Mert ezt adta isten nekünk
Mennyországbul oltalmunkra.
Azért mi is választottuk,
Mint istennek ajándékát;
Kiből isten dicsértessék,
És örökre mondjuk: Amen.
339. MAGYARORSZÁG MEGVÉTELÉRŐL.
Emlékezzünk régiekről,
A Szittyiából kijöttekről,
Magyaroknak eleikről,
És azoknak vitézségekről.
Szittyiából kiindulának,
Hogy e földre kijövének,
Istentől kisértetének,
Erdélységben letelepedének.
Ott jól tőnek ő magokkal,
Hét sereget, nagyot szerzének;
Hét kapitányokat emelének,
Mindeniknek várat szerzének.
Mind egyenesek ő dolgokban,
Hatalmasok viadalokban,
Nincs félelmök országokban,
Csak lakoznak bátorságokban.
Nagy erejök mint Sámsonnak;
Bátor szivök, mint oroszlánnak,
Mindent rontnak, ha indulnak,
Rettenetesek sokaságokkal….
Az egyik közöttök jelesb vala,
Kinek neve Árpád vala,
Mindeniknél gazdagb vala:
Azért köztök főkapitány vala.
Mikor azt hallották volna,
Hogy a Duna jó viz volna,
Lakó földe nagy jó volna,
Hogy annál jobb sehol nem volna;
Egy követet választának,
Duna látni bocsátának,
Hogy ha bizonyt mondhatnának;
Ők a földre beszállanának.
Követ juta Duna mellé,
Földét, füvét megszemlélé,
Duna vizét is megkémlé,
Ő magának jónak itélé.
Herczeg akkor a földön lengyel vala,
Ki mind ez országot birja vala,
Lakó helye Veszprém vala,
E föld népe mind német vala.
Követ futa bé Veszprémben,
A herczegnek elejében;
Magyaroknak ő szavával,
Köszönete lőn nagy tisztességgel:
Engem küldtek téged látnom,
Országodat mind megjárnom,
Lakó helyedet megtudakoznom,
Néped törvényét tanulnom.
Herczeg azt igen örűlé,
A követet megvendéglé,
Ő magának jónak itélé,
Mert azokat köznépnek vélé.
Követ onnan elsiete,
Egy palaczkot kerestete,
Duna vizében bele tölte,
Földet, füvet hamar kerestete.
Azt Erdélybe el bevivé,
Árpád előtt mind letevé;
Árpád látá, jó neven vevé,
Kapitányoknak mind hirré tevé.
Kapitányok oda gyülének,
Duna vizét ők megláták,
Földet, füvet is megláták,
Ottan reá tanácsot tartának.
Egy fejér lovat hozatának,
Féket, nyerget aranyost hozának,
A herczeghez bocsátának,
Hogy illyen szóval neki szólnának:
E szép lóval azok tisztelének,
Kik Szittyiából kijövének,
Nagyságodtól földet kérének,
Országodban letelepedének.
Herczeg azzal nagyot veszte,
Hogy a dolgot meg nem érté;
A szép lovat megszereté,
Hogy ki miatt földét elveszté.
A szép lónak örültében,
A szót mondá a követnek:
Annyit adok én földemben,
Mint kivánnak ők, nagy bőséggel.
Követek vagynak nagy örömben,
Mert járának jó véggel,
Elbucsuzának nagy tisztességgel,
Besietének Erdély földében.
Követek beszélnek kapitányokkal,
Kapitányok tanácskoznak,
Hogyha e földre juthatnának,
A herczeggel megvínának,
Istent ők ott imádának,
Háromszor Deust kiáltának,
Arról nevezték ott a várost,
Szamos mentében, a nemes Deusnek.
Tőlök maradott nékünk a szokásunk,
Hogy ha mikoron árút mi szakasztunk:
Deus, Deus ott kiáltunk,
Bizonyságunk, hogy megárultunk.
Hamar mind felkészülének,
Hármat, követet, választának,
A herczeghez bocsátának,
Hogy illyen szóval neki szólnának:
Herczeg! jól meggondold magad,
Hogy e földet hamar elhagyjad,
Mert magyaroknak áron adtad,
Immár ő nekik megbocsássad.
Követek jutának a herczeghez,
Tisztességgel neki köszönének,
Az Árpádnak ő szavával,
Ezt megbeszélék bátorsággal.
Földedet adtad fejér lovan,
És füvedet aranyos féken,
Duna vizét aranyos nyergen,
Akkort való nagy szükségedben.
Herczeg hallá, mosolyodék,
Azzal semmit nem gondola,
A követnek akkoron szólala,
Haragjában azt mondja vala:
Ha a szép lovat azért küldték,
Egy sulyokkal majd agyon verjék,
Nyergét vessék a Dunába,
És a féket a fűben elrekentsék.
Követek azt mondák a herczegnek:
Nem kell tenni kegyelmednek,
Azzal a magyarok károsok sem lesznek,
Inkább lesznek nyereségesek.
Mert ebek lóval mind meghíznak,
Nyerge leszen halászoknak,
A fékével kaszások osztoznak,
Azért te utánad ők sok jót mondanak.
Követek onnat elbucsúznak,
Herczeg ottan megfélemlék,
Seregekkel gyülekezék,
A Duna mellé el béköltözék.
Árpád juta magyar néppel,
Kelem földén a Dunán elkelének,
A Cseken ők csekőnek,
A Tetemben el feltetőnek.
Érden sokat ők értenek,
Szászhalomnál megszállának,
A herczeggel megvivának,
Isten vala magyar néppel,
Ott járának nagy nyereséggel.
A herczeg ott megvereték,
Csak egyedül futnia esék,
A Dunára őt kergeték,
Semmiképen meg nem érheték.
Abban egyéb nem lehete,
A Dunába bészöktete,
Hogy már magát ott megmentenéje,
Inkább magát ott elrekkenté.
Árpád vala nagy örömben,
Mert az ország lőn kezében,
Ő megszálla fenn egy hegyben,
Székesfejérvárhoz lőn ő közelben.
Ott ez ország nékiök adaték,
Magyarországnak nevezteték,
Némettől mert megvevék,
Fegyverekkel övékké tevék.
(Itt néhány vers hibázik).
Egyiknek neve Buda vala,
Ki ez országot megvette vala,
Hogy az Árpád megholt vala:
Árpád után ő kapitány vala.
Lakó helye lőn Duna mentében
Pest ellenében, fenn egy hegyben;
Arról nevezték ott a várost,
Duna mentében, kincses Budának.
Ezt szerzették Szilágyságban,
Csáti Demeter nagy gondolatjában,
Mikort nagy bú vala Magyarországban,
Egy néminemű mulatságban.
340.
Egy szép dologról én emlékezném,
ha meghallgatnátok,
Az kinek mását nyilván, jól tudom,
ti nem hallottátok:
Török császárnak szép leányáról,
kin csudálkozhattok.
Egy időkorban két vitéz urfi
rabbá esett vala,
Konstantinápolyban török császárnak
bevitettek vala,
Azért a császár ő tömlöczébe
bevettette vala.
Nem messze azért császár házátúl
lám, a tömlöcz vala,
Kiben két vitéz és fő urfiak
bevettettek vala,
Szilágyi Mihály, másiknak a neve
az Hajmási László.
Egy időkorban, pünkösd napjára
hogy jutottak vala,
Szilágyi Mihály tömlöcz rostélyán
kinézdegél vala,
Kobza kezében, keserves nótát
szépen veri vala.
Nagy fohászkodván keserűséggel
ez szót mondja vala:
Esztendő ez nap, úri házamnál
vígan lakom vala,
Én vén atyámmal és vén anyámmal,
hajadon hugommal.
Azért akkoron császár leánya
kikönyöklött vala,
Palota ablakáról ő ohajtását
leány hallja vala,
Ő termetire a Szilágyinak
fölgörjedett vala.
Császár leánya titkon egykoron
hozzájok ment vala,
Szomorú szivét leány Mihálynak
vigasztalja vala,
Nagy szép ékesen császár leánya
ez szót mondja vala:
„Te vitéz urfi! ha fölfogadnád
te igaz hitedre,
Hogy el kivinnél Magyarországban,
te laktad földedben,
És feleségűl magadnak vennél,
én felelnék arra;
Téged rövid nap kimentenélek
atyám tömlöczéből,
Valamint lehetne, kimentenélek
a tömlöcz kínjából,
Csak hogy fogadd fel, vitéz! én nékem
te igaz hitedre.“
Mihelyt ezt hallá Szilágyi Mihály,
neki ezt felelé:
„Csak szabadíts ki! én fölfogadom
az igaz hitemre,
Császár leánya! téged elveszlek:
én felelek arra.“
Leány akkoron tömlöcztartóval
megszerződött vala,
Egy éjfélkor az vitézeket
fölköltötte vala,
Leány elvivé atyja lovainak
hol vala szállása.
Ada a leány az urfiaknak két
aranyos szablyát,
Lovászmesternek és lovászoknak
fejöket elszedék,
És nyergelének mingyárt magoknak
három fő lovakat.
Felöltözteték mingyárt magokat
szép drága ruhákban,
Császár leányát ám fölülteték
az egyik fő lóra,
A főbb lovaknak az ő nyakokat
elcsapkodták vala.
Császárnak szolgák reggel mingyárást
bemondottak vala,
Hogy az urfiak tömlöcz kínjából
kiszaladtak volna,
Lovászmesternek és lovászoknak
fejöket szedték volna.
Harminczadokon őket kérdezik,
hogy hová mennének?
„Nagy-Szombat felé, az farkasokkal
szöröncsét próbálni,
Hogyha az isten szöröncsét adna,
oda igyekeznek.“
Nagy hamarsággal azért a császár
ott a vitézeket
Hozzá hivatá öt fővajdáját
és megparancsolá,
Legyetek utána, nagy hamarsággal
hozzátok előmbe.
Harminczadokon és a vámokon
vajdák parancsolják,
Ha illy emberek e felé jönnek,
mingyárt megfogjátok,
És a császárnak Konstantinápolyban
mingyárt bevigyétek.
Vitéz urfiak harminczadokon
általmentek vala,
Harminczadosok eszekbe vevék,
föltámadtak vala,
És nagy viadalt velek tartanak,
általmentek vala,
Híröket adván harminczadosok
császár szolgáinak,
Vajdák elérék; egy szép szigetnek
szemben megvivának,
Isten akará, a viadalban
vajdák meghalának.
Vajdák előtt ott a császár leányát
a szigetben küldék,
Mert féltik vala leányt, a harczon
hogy el ne vesztenék,
Leányt elküldék, és a vitézek
ott megharczolának.
Immár vitézek császár leányát
hogy keresik vala,
Gyönge siralmát vitéz Szilágyi
meghallotta vala,
Császár leányát vitéz Szilágyi
ugy kesergi vala.
Császár leánya ezt mondotta vala
gyönge siralmában:
„Kegyelmes isten! im el kijövék
vitéz urfiakkal,
Jaj hová legyek e vadon erdőn
nagy keserűséggel!
Szánom magamat, de sokkal inkább
vitéz urfiakat,
Szablyára hányták nagy kegyetlenül
vajdák szegényeket,
Szörnyű halálra ezennel adom
értek én magamat.
Ez vadon erdőn temető helyem
lészen most én nekem,
Vadak, madarak és a farkasok
lesznek siratóim,
Csak te kezedben, édes istenem!
lölkömet ajánlom.“
Szilágyi Mihály nagy hamarsággal
oda siet vala,
Az leány lassan mátkája előtt
igen örül vala,
Leányt nagy szépen kézen fogva,
el kivitte vala.
Elindulának, és igen menének
Magyarország felé,
És a határba hogy beérének,
Hajmási felelé:
„Víjunk meg ketten e szép leányért!
legyen egyikünké.“
Felele akkor Szilágyi Mihály
Hajmási Lászlónak:
„Szerelmes társam! a nagy istenért
én tégedet kérlek,
Engedd én nékem, mert neked vagyon
jámbor hitves társad.“
Igen esedezik császár leánya
ott a vitézeknek:
„Nem illik érettem illy vitézeknek
az ő veszedelmek,
Hányjatok inkább engem szablyára,
mint ezt miveljétek.“
Nem akar ebben ögyebet tenni
a Hajmási László:
Szablyát rántanak, összecsapának,
és a csapkodásban
Vitéz Hajmásinak kezét bokában
elcsapkodta vala.
Ezt mondá akkor Hajmási László
Szilágyi Mihálynak:
„Megbocsáss nekem, én édes társam!
tőled megérdemlem,
Mert ez jutalma, mindnyájan tudjuk,
a bűnös embernek.
Én nekem vagyon két szép kis fiam,
jámbor házas társam;
Itt az ur isten bűnöm szerint
vere most meg engemet;
Egészségben, szerelmes
társam! és megbocsáss.“
A két urfiu szép bucsuzással
válnak el egymástól.
Szilágyi Mihály, ketten a leánnyal,
mihelyt beérének,
Ketten, Szilágyi császár leányával
ott megesküvének.
* * *
Ezer ötszázban és hetven fölött irnak egyben,
Egy ifiú szörzé vala ültében, Szöndörő várában,
Egy poétának ő verseiből, szomorú szivében.
341.
Mohács, Mohács, régi vérontás helye!
Magyarország gyászos mezeje,
Kegyetlen föld! nemes nemzeted vérét
Ittad, s nyelted szép dicsőségét.
Midőn téged gondollak,
Zápor könyek borítnak.
Szivemet bánat fojtja,
Nyelvem meg nem mondhatja.
Nemes hazánk, virágzó Pannónia!
Europának valál kőfala.
Tiz ország imádta szép czímeredet,
A félvilág félte erődet;
Rettent pogány előtted,
Bizott keresztény benned,
Alig villant fegyvered:
Kész vala győzedelmed.
De fájdalom! egy nap egy viadallal
Véget vetett mohácsi harczczal,
Nem birhatta ingadozó homok föld háta,
Nagy neveddel hogy birtál rajta.
Epét adott szerencse,
Hogy fényedet ledöntse,
Koczka ellened fordult,
Magyar homályba borult.
Lajos, Lajos, hol vagy szép ífju király,
Magyar csillag, ékes virágszál,
Gyönge, karcsu királyi termeteddel,
Hol vagy gyönge kedves élteddel?
Jaj, hogy tartsam könyeim,
Kiáradott bánatim.
Elesett édes hazánk,
Ledölt véle koronánk.
Országi, nagy urias, kardos vitézek!
Urak, szolgák, fő, köz, alrendek!
Keserves jajt együtt énekeljetek;
Egy sir zárta minden örömtek.
Hallgass zengő muzsika,
Szünjél hangos czitara;
Vidám völgyek, zöld erdők,
Bánkódjatok sik mezők!
Tanács urak, zászlós, ezres hadnagyok!
Fővezérek, országispánok!
Husz öt ezer válogatott vitézek!
Lovas, gyalog, minden nemes fejek!
Felkeltek e gyásznapra,
Mentek véres halálra;
Mohácsi halmok nyomják,
Csontjaikat takarják.
Virágzó magyar szüzek és asszonyok!
Szomorú jajt egyben fújatok.
Hervadt szinű koszorútok rózsáján,
Sirjatok himköntöstök gyászán.
Nemzetségünk virágja,
Oda van magyar lángja.
Szentegyház tiz oszlopi,
Ország erős bajnoki,
Pogány, török, gonosz, istentelen had,
Tigristejjel nevelt fenevad,
Hogy nem szántál illy szép nemes sereget,
Földhöz verni illy embereket.
Gondolod, hogy dicsőség;
Inkább baromdühösség.
Ne bizzál, hogy meggyőztél,
Rád fordul még a veszély.
Látja isten, és irgalmasan szánja,
A fényes nap bizon sajnálja;
Napsugárban magyarok nagy asszonya,
Látják, holdat lábaival nyomja.
S ő általa holdodat,
Kettős kereszt szarvadat,
Lesz olly idő, leveri,
Elménk ezt jövendöli. –
A mohácsi harcznak hány esztendeje mult,
Hogy a török által ott sok magyar elfult!
Kétszáz ötven kettőnek az írók számlálják,
Érte a polturát tudom, meg is adják.
342. TÖREDÉK.
Jaj már mi nekünk
Magyar nemzetnek,
Kik feltámadtunk
Rebelliseknek;
Szuhay Mátyás, Zákány Tamás
Kopasz fejének,
Nagy pipájú, kevés dohányú
Magyar nemzetnek!
343. NÁDASDY-DAL.
A mig engedte,
Ki számba vette
Embernek esetét,
Halálát, életét,
A nagy isten, –
Forgattam karomat,
Bajvivó kardomat,
Felszántam éltemet,
Hogy ontsam véremet,
Asszonyomért.
Mársnak koczkáit,
Kétes próbáit,
Villám pattantyúit,
Mennydörgő ágyúit
Bátran néztem.
Most immár nyugszom,
Békén aluszom;
Hallod-e bujdosó,
Te jámbor utazó,
Állj meg, ki vagy?
Nem szerzek háborút,
Hozz lauruskoszorút,
Becsüld meg tettimet;
Nádasdy fekszik itt.
Elballaghatsz.
344. KÁDÁR ISTVÁNRÓL.
Szörnyü nagy romlásra készült Pannonia,
Kinek, mint tengernek megáradott habja,
Sok búnak, bánatnak környülvette árja,
Mert a vitézeknek esett ma egy híja.
Nem illik a vitézt nékem elhallgatnom,
Sőt méltó Kádárról bölcs verseket irnom,
Elsőben szent irást kell ezekre hoznom,
S azután a romlott magyar népre szabnom.
Olvassuk ama nagy ó testamentomban,
Kevés nép maradott sokszor zsidóságban,
Mert fogva tartattak Babiloniában,
Sok zsidó vitézek estek el a harczban.
S az isten ládáját egyszer el is nyerték,
Hofnist és Einéást mikoron megölték,
Mikor Éli papnak e dolgot megvitték,
Rút halállal megholt: székiből kiesék.
Nem igy van-e dolga kis Magyarországnak,
S abban nevekedett vitézlő Kádárnak?
Mása volt, higyétek, Hektornak, Joábnak,
Oltalmazója volt Kádár ez országnak.
Hektor is, valamig Trójában láttaték,
Addig a város is épen megtartaték,
De mihelyen Hektor nyaka elmetszeték,
Mingyárt a várost is pogány keze birék.
Azt reményli vala róla immár szivünk,
Isten után hogy ő lesz egyik védelmünk,
Bástyánk, erős tornyunk ő lészen mi nékünk,
De jaj! mint csalatott szerelmes nemzetünk.
Teljes életének dicséretes napja,
Mert a szegényeket soha nem rontotta,
Ha más rontotta is, Kádár oltalmazta,
Felelhetsz, föld és ég annak bizonysága.
Elhagyá érettünk a fél földnek partját,
Hogy hallá itt alatt magyarok romlását,
Felköté érettünk Kádár István kardját,
Oh jaj! melly kevéssé forgatá szándékát,
Melly imé hirtelen esék változása,
Midőn küldék őtet Pápolcz oltalmára,
Ujfaluhoz gyüle tatárok tábora,
Ott leve Kádárnak utósó csatája.
A sereget pedig felszóval biztatja,
Mondván: vágjuk által a tatárt a sikra,
Ezentul Pálczinak elérkezik hada,
Ujfalunak is majd megsegít hadnagya.
Rába vizén mindjárt több tatár érkezik,
Kádár vitéz módra velök megütközik,
Hátul a seregek eszekbe nem veszik,
Hogy másutt a vizen több tatár érkezik.
Felemelé Kádár szemeit az égre,
Mondván: uram Jézus, légy segitségemre!
Nosza jó katonák harczoljunk két kézre,
Mert nem látok embert jönni segitségre.
A zászlótartónak felszóval kiálta:
Vidd el fiam, vidd el a zászlót más utra!
Hogy el ne veszszen mind urunk kedves hada,
Mert Magyarországért meghalok én még ma.
Kiontom véremet én szegény hazámért,
Ezennel meghalok kedves nemzetemért,
Nem szánok érette bizony ontani vért,
Mert én a Krisztustól veszek jutalmat s bért.
Kádár a nyilvesszőt mint polyvát, ugy szórja,
Mégis ugyan villám forgódék két karja,
Hétszer a táboron magát általvágja;
Néz az ellenség is, dolgait csudálja.
De hogy fárasztatott nyilak erejével,
Mégis mind halálig hegyes tőrrel öklel,
Leomlik a tatár előtte sereggel;
Azért bucsúzását bizta rám illy renddel:
Elsőben végbeli szives akaróim,
Füleki, pápolczi, széchenyi rokonim,
Nógrádi, palánki, gyarmati társaim,
Diósgyőri, ónadi, szendrei barátim.
Kikkel az alföldön sokat sanyarogtam,
Sok deret, hideget, meleget kóstoltam,
Sokszor a tatáron szerencsét próbáltam,
Már isten hozzátok, tőletek megváltam.
Végekben lakozó sok főkapitányok,
Kik engemet kincscsel gyakran ruháztatok,
A kincsért én tőlem törököt vártatok,
Már elmult, én tőlem többet nem várhattok.
Széki Péter, a ki buzgó szeretettel
Ugy valál én hozzám, mint test a lélekkel,
Megbocsáss az egész pápolczi sereggel,
Ha voltam hozzátok valami vétséggel.
Mint atya magzatit, engem ugy szerettél,
Hibás dolgaimról gyakran megfeddettél,
Sok jó akarattal voltál, mind fizettél,
Isten boldogitson, engem megbecsültél.
Vig János Bezerédi vitéz kapitánya,
Kik én életemnek voltatok hasznára:
Látjátok halálnak akadtam horgára,
Titeket is hivlak lelkem áldására.
Mezei hadaknak fő előljárói!
Urunk mellett holtig forgódó urai,
Hajduvárosoknak kapitány s hadnagyi,
Mind megbocsássatok, urunk sok hadai.
Ha addig, a midőn köztetek lakhattam,
Számtalan csatákban véletek forgottam,
Hogyha személyteket miben megbántottam,
Megbocsássatok, mert gyarló ember voltam.
Nagyságos, nemzetes édes fejedelmem,
Kinek hópénzével keveset élhettem,
Nagyságod megvála bizonynyal én tőlem,
Ezért nagyságod is megbocsásson nékem.
Ha én az országért nem vitézkedhettem,
Arról mind az egész sereget követem!
Nagy hatalmas istent azon mindig kértem:
Vitézeket adjon jobbakat helyettem.
Jó vitéz barátim, ha néktek vétettem,
Nemakaratból is ha kit megsértettem,
Ellenségnek földén véletek hogy tűrtem,
Megengedjetek, ha ti nektek kárt tettem.
Immár jó vitézek! az istenre kérlek,
Hogy a mint én éltem, ti is ugy éljetek:
Sok szegény árvákon essék meg szivetek.
Ne légyen a magyar soha ellenségtek.
Hogy ha valakitől valamit elvettem,
Vagy a szegényeken erőszakot tettem,
Bátor holtom után légyen átok nevem,
És isten előtt is adjon számát lelkem.
Ezzel is én bizony méltán kérkedhetem,
Hogy én a Krisztustól drága hópénzt vettem,
Mellynél soha többet nem várhat én lelkem,
Hórul hóra nem fogy már az el én tőlem.
Hol a szent gyürűket ujjaimba rakták,
És a szent koronát a fejembe nyomták,
Lelkemet a Krisztus székéhez álliták,
„Szent, szent“ kiáltással nevemet felirták.
Szabó Pál, szerelmes édes kenyeresem!
Kit a hadnagyságra jó szivvel emeltem,
Tedd a sirba kérlek, meghidegült testem,
Honnan előkéri Krisztus, én elhiszem.
Melly nehezen esik tőled megválásom,
Azt meg nem mondhatom, mert nincsen szólásom,
Nem lehet te veled tovább maradásom,
Mert Krisztussal lészen mennyben én lakásom.
Nem kérlek, engemet hogy vigy messze földre,
Ama czifra, pompás temető helyekre:
Hanem, hol kiomlott testemnek a vére,
Ott légyen csak közel eltömető helye.
Ámbár a vadak is testemet megrágják,
Hollók és farkasok testemet kiszivják.
Itélet napjára mert előállítják,
S ama reménységre ismét feltámasztják.
Nem nyujtom már többet hozzátok szavamat,
Látjátok, holtomig tartám regulámat;
Kövessétek, kérlek, az én nyomdokimat,
Ha akartok mennyből venni koronákat. –
Ez éneket a ki rendelé versekben,
Vitéz Kádár Istvánt kesergé szivében,
Csak alacson sorsu, gyenge értelemben,
Ha nevét keresed: nézzed e versekben.
Dicséret, dicsőség légyen az istennek,
Fogja fel még pártját a magyar nemzetnek,
Legyen őrizője minden hiveiknek,
Mondjunk dicséretet az ő szent nevének.
345.
Legyen ugy mint régen volt,
Legyen ugy mint régen volt,
Hogy ne legyen a magyarnak,
Hogy ne legyen a magyarnak,
Sem nadrágán, sem csizmáján semmi folt.
Legyen ugy mint régen volt,
Legyen ugy mint régen volt,
Süvegelje meg a magyart,
Süvegelje meg a magyart,
Mind a lengyel, mind a német, mind a tót.
Legyen ugy mint régen volt,
Legyen ugy mint régen volt,
Tele legyen a magyarnak,
Tele legyen a magyarnak,
Mind az itcze, mind a pincze, mind a bolt.
346.
Nem ugy van most mint volt régen,
Nem az a nap süt az égen,
Nem ugy illatoz a virág:
Kétszinűvé lett a világ,
Ne higy a mézes beszédnek,[5]
Kivált a fehér cselédnek.
Ritka az, a minek látszik:
Csak szembekötősdit játszik.
Nincs becse a hazafinak,
Csak a hajlongó urfinak;
Világ a német gavarnak,
Jó éjszakát a magyarnak.[6]
[5] Ne higy a mosolygó képnek.
[6] Kinek nem magyar ruhája,
Idegenül pereg szája.
Átok fogta meg a magyart,
Mert az soha együtt nem tart;
Rajta igaz a közmondás:
„A mennyi ház, annyi szokás.“
Szép volt halni a hazáért,
Most ritka ontna érte vért:
Hajh! hallottam azt beszélni:
Szebb a jutalomért élni.
Régi őseink elholtak,
Kik a közjónak hódoltak;
Hejh! ha most feltámadnának,
Ujra sirba szállanának.
Ha jutalmat a hív nem kap:
Nem igazat papol a pap.
El kell veszni a világnak,
Vagy győzni az igazságnak.
347.
Bécs várostól, nyugotról keletre
Hidegen fú a szél,
Bánatot hoz a magyar nemzetre,
Mert vele felhő kél.
Hej Bécs város, hinné-e valaki,
Érted mennyi magyar vér omla ki?
Duna, Duna! hazámnak szív-ere
Be sokszor megáradt,
Mig a magyar ellenséget vere,
S ölésben kifáradt!
Duna, Duna, de sok magyar vére
Omlott hajdan partjaid szélére!!