De majd az is elmul,
Nem leszünk más, mint föld és por,
Mint a levél, melly hull.
Mondjunk hálát, stb.
Ha eljön a szép kikelet,
Ismét minden virúl;
Ha eljön a végitélet,
Testünk is megujúl.
Mondjunk hálát, stb.
Éljünk tehát mindig vigan,
És tiszta életet,
Ugy nem busúlunk, ha majdan
Eljön a végezet.
Mondjunk hálát, stb.
Imádjuk szivből az istent,
Kövessünk minden jót,
Becsüljük az időt, mindent
Tegyünk jóra valót.
Mondjunk hálát, stb.
Majd ugy megáld jó istenünk,
Kedvel a jó világ,
És ha itt eljövend végünk,
Lesz örök boldogság.
Mondjunk hálát, mondjunk áldást,
A jó istennek.
Minden jóért, a mit adott,
A kegyelmesnek!
313. NAPSZÁMOS.
Én vagyok egy árva gyerek,
Napszám után éldegélek.
Kézi munka a jószágom,
Két tenyerem a jobbágyom.
S széles e föld a honom.
Nincsen marhám, sem cselédem,
Rozskenyér az eledelem,
Napsütött viz az italom,
Kopasz föld a derekalom,
S a szállásom zöld halom.
Jó embereim elhagyának,
Boldogabbhoz fordulának.
Benned biztam, édes babám,
Te is csak fél vállról nézsz rám.
Gazdagabbra vágyol ám!
Ej de mire a sok vagyon!
Ép kezem, ép lábom vagyon.
S a ki nem fél a munkától,
Napnyugotig támadattól,
Megtud élni mindenhol.
Arany nem olt szomjat, éhet,
A gazdag még koldus lehet.
De szárazon és tengeren,
Bizonyos az én kenyerem,
Eltart a két tenyerem.
Szeress engem, szép rózsaszál!
De hiven; ne ingadozzál.
Mert szivem csak hivet szeret,
S ha gazdag kell, isten veled!
Majd megismersz engemet! –
314.
Én vagyok egy árva gyerek,
Napszám után éldegélek.
Nincsen marhám, sem cselédem,
Száraz kenyér az ebédem.
Kopasz földön pihenek.
Jó emberim elhagyának,
Boldogabbhoz fordulának.
Benned biztam, édes babám,
Te is csak fél vállrul nézsz rám;
Rabja vagy a jószágnak.
Ej van nekem egy jószágom,
Mert van ép két kezem, lábom.
Napnyugotig napkelettöl
Valahol a munka csak köll,
Van mindenütt lakásom.
Arany nem olt szomjat, éhet.
A gazdag még koldus lehet.
De kősziklán, jégtengeren
Eltart engem két tenyerem,
Azt is, kit e sziv szeret.
315.
Ha van egy kis házam, egy darab földecském,
E mellett egy barna friss feleségecském,
Megvan e világon minden boldogságom,
Vigadok, mint madár a legzöldebb ágon.
316.
Pázsitos udvaron lakik a szegénység,
Üres kamarába beszorul a szükség.
Ott egy fedél alatt legközbül az éhség,
De atyafit látni gyakran jár az inség.
Előáll a restség, mint egy édes atya,
Mellé a korhelység, mint egy édes anya.
De a sok borital csak azt erősíti,
Hogy mindenik neki tulajdon gyermeki.
Restség, korhelységet annyira szerette,
Hogy most nem régen is teherbe ejtette.
Borital fiokat szereti elvenni,
Ugy szokta magánál örökbe tartani.
317.
Kalapom szememre vágom,
Mellette hervad virágom,
Sirva nézem.
Igy múlik el ifjuságom,
Ma holnap oda világom,
Oh be érzem!
Fogd meg pajtás, a vasvesszőt,
Verd meg véle a temetőt,
Mert nem kedvez semmi szépnek,
Semmi épnek.
Addsza pajtás, a vasvesszőt,
Hadd kérdem meg a temetőt:
Hol fáj neki.
Oda sujtok, hadd érezze
A fájdalmat, s ahoz mérje
A miénket.
Ottan olly csendesen nyugszik,
És a gondtól megmenekszik,
Párnáján sok hiv szerető,
Jó temető!
Oh ne bántsd pajtás, azokat,
A mohosult sirhantokat
Vasvesszővel.
Keress inkább az ut mellett
Kettőnknek egy nyugvó helyet,
S majd idővel
Tüzz mellé egy száraz ágot,
Hadd példázza e világot,
Mellyet ketten kinevettünk,
Föl sem vettünk.
318.
Nincs boldogtalanabb a paraszt embernél,
Mert nyomorúsága nagyobb a tengernél.
Soha nyugta nincsen,
Éjjel nappal készen,
A talpán kell állni.
Czifrasággal teljes rongyos szürdolmánya,
Alig van szegénynek egy pipa dohánya.
Fekete kenyérrel,
Egy kis leveskével
Meg kell elégedni.
Már reggel jó korán ott terem az ispán,
Kezében a csákány, robotra szólitván.
Ha szavát megveti,
Bezzeg megheveri
A derest, jajgatván.
Száraz gégéjét csak a viz öblögeti,
Éhes gyomrát pedig árpakenyér tölti.
A sovány turóval,
Hajdina-gombóczczal
Meg köll elégedni.
Egész nap fáradoz, de másért dolgozik,
A sok dézmát szedik, meg sem is köszönik.
Ha pedig vétkezik,
A tömlöczbe teszik,
Hol sem eszik, iszik.
Biró az adóért, pap, mester stólaért,
Zsidó és kocsmáros pálinka áraért
Zaklatják untalan,
Mentsége hasztalan,
Mig lelnek benne vért.
319.
Nincsen szerencsésebb a paraszt embernél,
Mert boldogabb sorsa minden mesterségnél.
A paraszt, urakat, tartja a papokat,
Tartja katonákat, és a koldusokat.
Ha paraszt nem volna, kenyerünk sem volna,
Ha ő nem szántana, mindnyájunk koplalna.
Római császárok az ekét fölvették,
Királyságuk előtt azt nagyra becsülték.
Jó reggel a szántó ekéjét forgatja,
Fur, farag, vasait földnek igazgatja.
Reménységgel szegény, földeit megszántja,
Megérett buzáját örömmel aratja.
320.
Busúl a vén gazda, siratja teleit,
Búval emlegeti elmult esztendeit;
Más világ volt, mondja, mikor gyermek voltam,
Illy gonosz világról még nem is álmodtam.
Tisztelet mindennek, igazán megvallom,
Háborog a gyomrom midőn eztet hallom;
Mert minden századnak volt elég szemete,
A kit ki nem söprött az erkölcs pemete.
Mindenkor suhogtak isten ostorai,
A kit bizonyítnak őseink sorai,
Mindig volt kelete az akasztófának,
Jajhozó deresnek, gömbölyű pálczának.
Szántani megtanul tinó az ökörtől,
Rosz lenni megtanul ifju az öregtől;
Kősót nyalogatni siet a vén kecske,
A vak koldusnál is elkel a menyecske.
Még azt is áldozza a gyönyörűségnek,
A kit az ifjuság tartana csömörnek.
Tehát a vénekben sem volt meg a jóság,
Vak, a ki nem hiszi, mert fényes igazság.
Élnek még közűlök most is egynéhányan,
De alig kosztatnak az alföldi szánon;
Ezek is a régi szent világból valók,
De, Herkules uccse! egy óráig se jók.
321.
Csalárd világ, álnok világ,
Mit csalogatsz engemet!
Hivságidnak haszna nincsen,
Nem töltheted kedvemet.
Mert minden mulandó,
Mint virág, hervandó,
Minden te adományod.
Elenyészik, elváltozik
Szine fényességednek,
Esze nincsen, a ki hiszen
Könnyen igéretednek.
Ah nyomorult világ,
Hervadandó virág!
Gyötrelme vagy szivemnek.
Fölemelem fényes szemem
A levegő egekre;
Felvigyázok, hol ha látok
Valamit még kedvemre.
De nincs állandóság,
Csak változandóság,
A szivnek nagy gyötrelme.
Ha kimegyek és kitérek
A szép ékes mezőre,
Minden fűvek serkentenek
Világ megvetésére.
Kik noha ékesek,
Most örvendetesek,
De sietnek veszélyre.
Immár látom, hogy világon
Nincs semmi állandóság;
Mert elválaszt mindazoktól
Az örökkévalóság;
Oh te fényes világ!
Hervadatlan virág!
Ékes maradandóság!
Veszsz el, te mulandó világ
Hivsága, dicsősége;
Más világra akadtam én,
Ennek huz fényessége.
A kinek dicsőség,
Áldás és tisztesség,
Mind örökön örökké.
322.
Oh egek, egek! de mit cselekedjek,
Hová forduljak, kinek reménykedjek?
Orvost szivemnek,
Gyászos életemnek,
Vajjon hol vegyek?
A sok gondok közt én elmém habozik,
Bár van is kedvem, azonnal változik.
És senki rajtam,
A kitül vártam,
Nem szánakodik.
Fölkeresném, de nem találhatom,
Bár annak minden nyomait próbálom.
Esztendeimet,
Szép ideimet
Búval számlálom.
Ha jut eszembe régi jó kedvemnek
Setét árnyéka, való örömemnek,
Csaknem ájulok,
Ugy elbusúlok.
Jaj a szivemnek!
Élhettek immár szerencsés napokat;
Bár érezzek is ollyan sok kinokat,
Könnyebb szenvedni,
Ha fog engedni,
Tűröm azokat.
Oh halál, hol jársz? rendemen nem kaszálsz?
Vajjon felőlem mit gondolsz, mit vársz?
Kétségbe ejtesz,
Élve felejtesz;
Miért le nem kaszálsz?
323.
Természetnek csudálatos mesterségét,
Tapasztalom annak minden mivelését.
Ösztönöz, de nem segít,
Ha fölgerjeszt, de meg nem enyhít.
Hogy szeressek, szünet nélkül nagyon gerjeszt;
Ha merűlök szerelembe, nagyon ijeszt.
Mi haszna, ha van szemem,
Ha nem szabad bátran néznem.
Oh rendetlen törvényeknek mivelése!
Oh kegyetlen embereknek rendelése!
Eleven hogy ne éljen,
Tehát a tűz hogy ne égjen?
Felvett czélja vagyon minden fűnek, fának;
Hogy azt elérhesse, van is módja annak.
Ugy tehát minden állat
Természetnek hálát adhat.
324.
Állhatatlan most az asszonyi nem,
Ha ma szeret, holnap azt mondja: nem.
Házat épet, homokon építeni,
Annyi mint asszonyokban reméleni.
Sokat adott nekik a természet,
Állandóság tőlök elenyészett.
Ha az volna nekik a szépséghez,
Közel járnának a nagy istenséghez.
De ők ezen kincscsel visszaélnek,
Melly bőséggel adatott nemeknek.
Igy epesztik érzéseit szivünknek,
Kis ideig maradandó szépségek.
Lakik ugyan némellyben nagy lélek,
De mig élek, illyentül is félek.
Fogadások elenyészik, mint álom,
A jégre vezetők közé számlálom.
Nincs leányban semmi állandóság,
Azért benne bízni, merő hivság.
Mert változik minden szempillantásban;
Ma szeret, holnap gyönyörködik másban.
325.
Ez mostani álnok világban,
Befedezett sok ravaszságban,
Ritkán vagyon, ki maradjon
Hiv barátságban,
Ki fent álljon, le sem szálljon
Az igazságban.
Ezt példázza sok rut csalárdság;
Reá czéloz minden ravaszság.
Hamar botlik, meghanyatlik
Most az barátság;
Ezt elrontja és felbontja
Egy bis boszúság.
Ne higy minden száj mozgásának,
Ne adj hitelt minden sirásnak.
Ne fedezd ki, ne jelentsd ki
Szivedet másnak,
Mert azonnal nem haszonnal
Ellened állnak.
A mi fénylik, nem mind arany az,
A mit mondnak, nem mind igaz az,
Ezer közül vagy több közül
Ha van egy igaz,
Mostanában valójában
Elég csuda az.
A kit legjobb barátodnak vélsz,
Sőt a kivel éjjel nappal élsz.
Az, ha lehet és szert tehet,
Ha tőle nem félsz,
Jégre viszen, csuffá teszen
Mig eszedre kélsz.
Kinek soha nem is vétettél,
Sőt a kivel legtöbb jót tettél,
Kitől talán még egy kalán
Vizet sem vettél,
Hahogy szóban botlasz, abban
Nagyot vétettél.
Szólj kedvére ennek bár tizet,
Egyszer ne adj szájába ízet,
Hivségedért, szerelmedért
Boszúval fizet,
Sok vett jódért, jóvoltodért
Nyeled a mérget.
A kik azért reád nevetnek,
Jól rá vigyázz, miként illetnek.
Simogatnak, tapogatnak,
Mig megejthetnek;
Ha megejtnek, kinevetnek,
Azzal fizetnek.
Kivel tartasz, meg kell szemlélni,
Mert mostan sokaktul kell félni.
Csendességben, békeségben
Ha akarsz élni,
Minden szépnek, igaz képnek
Nem kell ám hinni.
Vigyázzon hát kiki magára,
Minden dolgát tegye próbára.
Ha tétováz és nem vigyáz
Maga dolgára,
Életének vagy nevének
Juthat kárára.
326. GUTHI MÓRICZ NÓTÁJA.
Ha meghalok se bánom,
Ugy sincs engem ki szánjon.
Koporsómra boruljon,
Keservesen sirasson.
Korán borult felettem,
Apám, anyám temettem.
Testvérem is, ki egy volt,
Szülém után hamar holt.
Mig iskolába jártam,
Szabad koromra vártam.
Hogy eljutottam erre,
Öröm se jött egemre.
Kiszáradott az élet,
Virága semmivé lett.
Halok! remény, ne ringass,
Aludj magadj, ne altass.
Szeretni és tanulni,
Születni és kimulni,
Jaj be sok rosz, kevés jó,
Fedezz el oh koporsó!
Tavaszvirág hamar nő,
De mulandó, veszendő.
Futó idő hamar mul,
Tavasz virága elhull.
Az én tavaszkoromnak
Virági is lehullnak.
Gyümölcse vára nyárra,
S lehullt halál fagyára.
Ifjak, példát vegyetek,
Hogy boldogok legyetek.
Könnyű, hibát keresni,
A gyolcsjégen elesni.
Én is sokat simultam,
Verembe még se hulltam.
Ki bünt tud a nevemre,
Vessen követ fejemre.
Kevés időre tettem,
A mennyi jót tehettem;
Barátimat szerettem,
Ne sirjatok felettem.
HETEDIK KÖNYV.
SZENT ÉNEKEK.
327.
Könyörülj istenem, én bünös lelkemen,
Szánakodjál immár szomorú szivemen,
Haragodnak mennykövét, éles hegyes tőrét
Tedd vissza s vétkeim büntető eszközét.
Továbbá mosogasd büntől szivemet,
Kegyes kézzel gyógyitsd sebektől lelkemet.
Büneimet megvallom, nyilván tapasztalom,
Miattok nem lehet semmi vigaságom.
Vétkeim lelkemet, mint a kigyók, marják,
Szüntelen mellemet ássák és furdalják,
Hová fussak szinedtől, fegyveres kezedtől.
Utánam fegyverid futnak s hegyes tőrid.
Egyedül ellened, istenem, vétkeztem,
Gonoszt csak szent szined előtt cselekedtem.
Ah kegyelmes ur isten! mi hasznod estemen?
Irgalmazz, könyörülj én bünös lelkemen.
Ha érdemem szerint akarsz sanyargatni,
Számtalan bünömnek jutalmát megadni,
El kell veszni fejemnek, kárhozni lelkemnek,
Mert több sokasága fövenynél bünömnek.
Még anyám keblében a halál tőrébe
Estem és jutottam pokol tömlöczébe,
Ah kemény nyomorúság! nagy bünbeli rabság!
Mint fojt, mint szorongat a gonosz csalárdság.
Tisztogasd lelkemet, uram! izsópoddal,
Mosogasd szivemet irgalmasságoddal.
Forditsd reám szemedet, mutasd kegyelmedet,
Nyujtsd hozzám kedvedet, szent segedelmedet.
Ne vizsgáld annyira immár vétkeimet,
Ne itéld olly soká én szegény fejemet.
Töröld el kegyesen számos büneimet,
És te szent lelkeddel adj ismét örömet.
Reménylem, lelkemet még megvigasztalod,
Elmult napjaimat ismét visszahozod.
Akkor örvendez szivem, és megtelik mellem,
Csontjaim vigadnak, ereim ujulnak.
Forditsd el szemedet undok rutságimtól,
Elhervadt már arczom sok kinlódásimtól.
Ne vess számot én velem, mert elborit vétkem.
Mellynek sokasága felhaladja fejem.
Ne vess el színedtől, kegyelmességedtől,
Meg ne foszsz, istenem! dicső szent lelkedtől.
Melly nélkül elájulok, szörnyű halált halok,
Mert bün tengerében már untig uszkálok.
Szabadits ki immár a halál torkábul,
És sok büneimnek kemény rabságábul.
Hogy csak te néked éljek, és hogy el ne veszszek,
Te hozzád siessek, téged kövesselek.
Nyisd meg ajakimat szent dicséretedre,
Ébreszszed elmémet szined nézésére.
Csak téged kivánjalak, téged ohajtsalak,
Téged akarjalak, téged kiáltsalak.
Tudom, töredelmes sziveket látogatsz,
Kiket ostoroddal gyakorta sujtogatsz,
Azok nálad kedvesek, tudom s érdemesek,
Adjad, uram isten! közűlök lehessek.
Kedvesebb előtted sok ajándékoknál,
A töredelmes sziv és áldozatoknál.
Keserves sohajtások aranynál, ezüstnél,
Nálad többet érnek drága sok gyöngyöknél.
Vigasztald meg, uram, e hiv seregedet,
A közt töredelmes, bár bünös lelkemet,
Épitsd meg falait te szent egyházadnak,
Mellyben igazsággal neked áldoztanak.
Dicséret, dicsőség a szent háromságnak,
Atya, fiu és a szent vigasztalónak,
Töredelmes szivek bátoritójának,
Egy állatu teljes örök uraságnak.
328.
Egek ékessége,
Földnek dicsősége,
Magyarok asszonya, királynéja!
Hozzád buzgó szivvel,
Köteles hivséggel
Járulunk, szentséges szüz Mária!
Mint pártfogónkhoz!
Édes anyánkhoz,
Teljes reménységgel folyamodunk,
Minden inségünkben fohászkodunk.
Tekints kegyes szivvel,
És irgalmas szemmel,
Koronás őseink kérelmére.
Jőj örökségednek,
Tisztelő népednek,
Mellyért, szent szűz, kérünk, védelmére.
Mig bennünk egy ér
Mozdul, vagy csep vér,
Fogja jóvoltodat emlegetni,
Méltó háladással fog pezsdülni.
Mert belénk ontatott,
Szivünkbe oltatott,
Eleink vérével, tiszteleted.
Ugyan fen is marad,
Soha ki nem szakad
Igaz magyar szivből szereteted.
Ettől, oh szent szüz,
Lángolván, mint tüz,
Téged mindenével kész tisztelni,
S vérével hűségét pecsételni.
Mert nagy méltóságod
Mindent felül halad,
Mind égen, mind földön hatalmad nagy.
Tündöklesz szentségtül,
Mint nap homály nélkül;
Az alkotmányok közt te legszentebb vagy.
Egész mivoltod,
És alkotásod,
Olly jeles isteni munka vala,
Hogy maga kebledbe alá szálla.
Mivelhogy semmi szenny
Nincs benned, szép rózsa!
Az atya isten mond leányának.
Ülvén dicsőségben,
Királyi székében,
A fiu isten is hí anyjának.
Nagy szerelméből,
És tetszéséből,
A szent lélek nevez mátkájának,
Vall a szent háromság templomának.
Mennyben isten után,
Oh nagy asszony! méltán
A fő méltóságot minthogy tartod,
A magas egeknek,
És a kerek földnek
Királyi pálczáját te forgatod.
A szent angyalok,
Mennyei karok
Téged vig énekkel magasztalnak,
Mint királynéjoknak udvarolnak.
A napfény trónusod,
A szép hold zsámolyod,
A ragyogó egek tőled függnek.
És tiszteletedre,
Koronát fejedre
Az ékes csillagok magok füznek.
A mi él, s mozdul,
Elődbe borul.
Sőt egész ég és föld kereksége.
Fényes méltóságod öröksége.
Tégedet gyámolul,
Menedék s oltalmul
Választott az isten mindnyájunknak.
Te vagy királynéja,
Te vagy kiosztója
Mennyben az isteni malasztoknak.
Nincsen olly szükség,
Nincs olly nagy inség,
Mellyből te minket meg nem menthetnél,
S minden veszély elől nem rejthetnél.
Azért, nagy asszonyunk,
Hozzád folyamodunk;
Ne vesd meg, szüz anya, kérésünket.
Hadaktul, éhségtől,
A szörnyü pestistől,
És földindulástól ments meg minket.
Életünk fogytán,
Végső óráján,
Mutassad, istennek áldott anyja,
Anyánknak magadat, oh Mária!
329.
Kövessük Máriát, fényes nap csillagát,
Ki indult a magos helyekre,
Patakok közt zugó völgyekre.
Kövessük Máriát, Máriát, Máriát,
Fényes nap csillagát.
Követik madarak, zengő méh bogarak,
Dicsérik énekléssel,
Zöld ágak közt gyors repdezésekkel.
Követik madarak, madarak, madarak,
Zengő méh bogarak.
Judeának hegyei, Józafát völgyei
Füstölögvén, áldást zengenek;
Mária hol megyen, rengenek.
Judeának hegyei, hegyei, hegyei,
Józafát völgyei.
Szép tornyos fellegek, hajnalszinű egek,
Jézus szent anyjának zengenek.
Valamint cziterák, pengenek,
Szép tornyos fellegek, fellegek, fellegek,
Hajnalszinű egek.
Midőn jött városba, Zakarjás házába,
Legott Erzsébet köszönté,
Mennyei áldását reá önté,
Hogy jött a városba, városba, városba,
Zakarjás házába.
Erzsébet örvendett, hallván a beszédet,
Mária szép köszöntésében,
Repdesett a gyermek keblében.
Erzsébet örvendett, örvendett, örvendett,
Hallván a beszédet.
Elmegyen remélve, gyermekét viselve;
Áldott vagy te, asszonyok között,
Hogy szüz kebled meggyümölcsözött.
Mária elmegyen, remélve, remélve,
Gyermekét viselve.
Betölt szent lélekkel, szólván az igékkel,
János megoldatott a büntől,
Repdesett a nagy kegyelemtől,
Betölt szent lélekkel, lélekkel, lélekkel,
Szólván az igékkel.
Oh bünös, serkenj fel, szép hajnal, viradj fel,
Máriát az uton kövessed,
Hogy kegyelmét tőle vehessed.
Oh bünös serkenj fel, serkenj fel, serkenj fel
Szép hajnal, viradj fel.
Üdvözljük hát őtet, ő is megáld minket.
Ezen zarándokságunk ügyén,
Máriát kövessük idején.
Áldjuk hát mi őtet, mi őtet, mi őtet,
Ő is megáld minket.
330.
Nyugodjál már virágom,
Meghervadt arany ágom,
Jézus, fényes csillagom!
Árván maradt édes anyád,
A ki gondot viselt reád.
Jaj, jaj, édes magzatom!
Ki lészen már gyámolóm,
Ki lész megvigasztalóm?
Jézus, fényes csillagom!
Benned bizott az én lelkem,
Te voltál egész örömem.
Jaj, jaj, édes magzatom!
Oh milly véres a tested,
Mellyel a földet fested.
Jézus, fényes csillagom!
Jaj, hogy nézzem szent fejedet,
Elfordítod szemeidet.
Jaj, jaj, édes magzatom!
Elhagytad tanitványid,
Minden kedves rokonid.
Jézus, fényes csillagom!
Jaj, de gyámoltalan lettem,
Milly árvaságra jutottam.
Jaj, jaj, édes magzatom!
Oh te kegyetlen halál,
Melly szörnyűkép megfosztál
Jézusom, szép csillagomtól.
Kihez hajtsam már fejemet?
Bánat elnyomta szivemet.
Jaj, jaj, édes magzatom!
Oh én szelid galambom,
Gyászba borult hajnalom,
Jézus, fényes csillagom!
Oh bár veled meghalhatnék,
Egy koporsóba fekhetnék.
Jaj, jaj, édes magzatom!
331.
Imádunk, szent ostya!
Drágalátos manna!
Seregeknek ura,
Királyok királya!
Üdvöz légy angyali kenyér,
Váltságunkért adatott bér,
Drága szent test és vér.
Áldd meg országunkat,
Mi magyar hazánkat.
Vezéreljed jóra
A mi királyunkat.
Téritsd meg ellenséginket,
S a kik csak üldöznek minket,
Krisztus teste és vére!
Izráel fiait,
Ki megoltalmaztad,
Ellenségnek földén
Mannával tápláltad:
Táplálj minket szent testeddel,
Drágalátos szent véreddel,
Isteni erőddel.
Halálunk óráján,
Add, hogy téged méltán,
Hittel, reménységgel,
Buzgó szeretettel
Vehessünk itt ez életben;
Holtunk után az egekben
Dicsérjünk szüntelen.
Jőjetek, angyalok,
Mennyei szent karok!
Örömmel áldjátok.
Szent, szent! kiáltsátok.
Üdvöz légy, oltári szentség!
Kenyér szinben egy istenség,
Mennyei nagy felség!
332. ISTVÁN KIRÁLYRÓL.
Ah hol vagy magyarok
Tündöklő csillaga!
Ki voltál valaha
Országunk istápja?
Hol vagy István király?
Téged magyar kiván,
Gyászos öltözetben
Te előtted sirván.
Rólad emlékezvén,
Csordulnak könyei,
Búval harmatoznak
Szomorú mezei.
Lankadnak szüntelen
Vitézlő kezei;
Nem szünnek iszonyú
Sirástól szemei.
Virágos kert vala,
Hires Pannonia,
Melly kertet öntöze
Hiven szüz Mária.
Kertésze e kertnek,
István király vala,
Termesztője ennek
Ő vele meghala.
Ennek életében
Élt a Magyarország,
Ő halála után
Lett holt eleven ág.
Előtted könyörgünk
Bús magyar fiaid.
Hozzád fohászkodunk
Bús magyar fiaid.
Tekints István király,
Szomorú hazádra,
Forditsd szemeidet
Régi országodra.
333.
Keresztények, sirjatok,
Mélyen szomorkodjatok.
Keseregjen minden sziv,
A ki Jézusához hiv.
Nincsen abban irgalom,
Hozzád buzgó fájdalom,
A ki téged meg nem szán,
Oh Jézus! a keresztfán.
Szent testednek sebeit,
Vérrel buzgó kékeit,
A ki látja és nem sir,
Élő hittel az nem bir.
A kősziklák repednek,
Nap és hold sötétednek;
Minden állat megindul,
Csak a bünös nem busúl.
Szállj szivedbe, sirasd meg
Vétkeidet, fontold meg.
Mert az isten fia volt,
A ki érted igy megholt.
Jézus! kérünk, tekintsd meg
Kinaidat, gondold meg,
Hogy szenvedtél érettünk,
Kik ellened vétettünk.
Ne engedd, hogy kárunkra,
Örök kárhozatunkra
Legyen kinszenvedésed,
Értünk ontott szent véred,
Azért szeretetemet,
Erősitsed hitemet,
Hogy remélvén kegyelmet,
Nyerjek örök életet.
334. HÁBORÚ IDEJÉN.
Seregek rettentő, hatalmas szent ura!
Figyelmezz ájtatos imádságunkra.
Kegyes szemmel tekints háborúságunkra.
Oh szent isten, erős isten,
Szent és halhatatlan, nagy irgalmú isten!
Roppant táborában bizik az ellenség,
Dulja seregünket gyászos kegyetlenség.
Könyörülj meg rajtunk, kérünk szent istenség!
Oh szent isten, stb.
Régen Holofernest megszégyenitetted,
Judit asszony által fejét elvétetted,
A zsidó nemzetet ugy megsegitetted.
Oh szent isten, stb.
Szenakerib királyt angyalod megverte,
Száz nyolczvan öt ezer emberét megölte,
Választott népedet fegyvertől mentette.
Oh szent isten, stb.
Im a kereszténység buzgón imádkozik,
Szenteld papja által oltáron áldozik,
Segitsd táborunkat, a melly hadakozik.
Oh szent isten, stb.
Felséges urunkat segitsd táborával,
Tedd győzedelmessé karját Déborával,
Téritsd meg ellenét szavad hatalmával.
Oh szent isten, stb.
Ne szállj perbe velünk, leborulunk arczra,
Gyarlóságunk vétkét ne tedd mérő fontra,
Segitsd vitézinket győzedelmes harczra.
Oh szent isten, stb.
Buzgó háladással, mellyel leszünk mindég,
Bizonyságtételünk lesz a csillagos ég;
Áldjuk hatalmadat, mellyben soha sincs vég.
Oh szent isten, erős isten,
Szent és halhatatlan, nagy irgalmu isten!
335. KARÁCSONI RIGMUSOK.
Siessünk, siessünk,
Betlehembe mehessünk.
Ott van a mi Jézuskánk,
A kit régen keresünk.
Vedd fel, juhász, az bundát,
Takargasd be Jézuskát.
Mert nincs neki bocskorkája,
Sem sarkantyus csizmácskája.
Fázik az ő lábacskája.
2.
Pásztorok! keljünk fel,
Hamarébb duljunk el
Betlehem városába,
Rongyos istálócskába.
Siessünk,
Ne késsünk.
Mi urunknak tiszteletet tehessünk.
3.
Karácson napjára szépen viradjatok,
Első órájára békével jussatok.
Valakik ez háznak lakosai vagyok,
Az isten áldása szálljon ti reátok.
4.
Krisztus urunknak áldott születésén,
Angyali verset mondjunk szent ünnepén,
Melly Bethlehemnek kebelében régen
Zengett eképen:
Dicsőség magasságban az istennek,
Békeség legyen földön embereknek.
És jó akarat mindenféle népnek,
És nemzetségnek.
5.
Karácson van ma,
Ünnepek napja.
Futok, megyek a Dunába,
Fogok fényes halkát,
Teszem tányérkára,
Viszem istenkémnek.
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
336.
Szent Gergely doktornak, hires tanitónknak,
Az ő napján,
Régi szokás szerint, menjünk isten szerint
Iskolába.
Lám a madarak is, hogy szaporodjanak,
Majd eljőnek,
A szép kikeletkor sok szép énekszóval
Zengedeznek.
Mert illyetén helyen, mint gyümölcsös kertben.
A fiatal,
Nevekednek ifjak, gyermekek jó fiak,
Isten által.
Illy helyen királyok, urfiak, császárok
Tanittatnak,
A szegény árvák is, elhagyott fiak is
Oktattatnak.
Ti is ezenképen jertek el nagy szépen
Iskolába.
Hol is szép tudományt, vegyetek adományt,
Üdvösségre.
Nem jó tudatlanul, felnőni parasztul
E világban,
Mert ugy emberségre, nem mehet tisztségre,
Ez országban.
Jertek el mi velünk, mert értetek jöttünk,
Kis gyermekek!
Menjünk iskolába, istennek házába,
Tanulságra.