A király belső szobájában fogadta a barátot, a hová még udvarnagyai sem
voltak járatosak. Kezét nyujtá neki s magával szemközt leülteté.
A király mellett, egyenlő magas faragott támlájú karszékben ült Bona
királyné, a másik oldalán pedig a királyi csemete, Izabella. Karcsu,
nyulánk hajadonná nőtt fel a leány, kit tizenöt év előtt megkeresztelt a
fehér barát, midőn annak az egész országban nem akart senki a
keresztapja lenni. Nagy sötétkék szemei elárulták ábrándos lelki
világát, ajkai erős szenvedélyre vallottak, de még a szűzi ártatlanság
bimbójába zárva. Olyan volt, mint egy álomtünemény, karját apja térdére
nyugtatva s arczát kezére fektetve.
A barát nem várt a felhivásra, beszélt lelkének teljes hevével, egész
ékesszólásával. Elmondá sor szerint hazájának nagy szenvedéseit, hogy
folyott a magyar és lengyel vér Mohácsnál egy patakba, testvérré
egyesülve a halálban, testvérként várva a feltámadásra. Hogy dúlja azóta
ellen és pártviszály e siralomra érdemes országot.
És azután beszélt Zápolyáról, mint arról a kimagasló alakról, a ki
egyedül van Istentől küldve a romjaiban heverő országot újra fölépíteni.
Leirta daliás alakját, harczban rettenhetetlen bátorságát, önfeláldozó
hazaszeretetét, szívbeli jóságát, balsorstól megtörhetetlen vidám
lelkületét.
Addig festé lángszinekkel a védenczét, a míg az ifju királyleány szemei
megteltek könynyel. Felemelé az arczát a királyhoz s azt kérdé rebegő
szóval:
– Ő az én bátyám, úgy-e?
(Azt hallotta már a királyleány, hogy Zápolyának a huga volt az ő
atyjának az első felesége.)
A barát beszéde egyre hevesebb lett. Elmondá, hányféle ellenség dúlja
most Magyarországot. Egy a török, kettő a német, harmadik a rácz,
negyedik az új vallás, a reformáczió és ellenében a túlsoron a vakbuzgó
erkölcstelen főpapok, s a ki a legrosszabb ellenség, maga a két pártra
szakadt magyar: itt kurucz, ott labancz. Hét ellenség van most az
országban!
– S te neked van hited, hogy e hét ellenséget leküzdhetni? kérdé a
király.
– Hiszem.
– Ki által?
– Egyik ellenséget a másik által. Hol az egyikkel, hol a másikkal
szövetkezni össze, s mikor az megverte ellenesét, akkor a vert félnek
fogni pártját s azt keríteni a győztes fölé, kettőt a harmadik ellen
egyesíteni, egyikkel sem rontani el végképen a dolgot, s a közben a
hivek táborát összegyűjteni, míg elég erősek vagyunk, egyenkint
magunkban letörni mindent, a ki nem szövetségesünk. Csak két ezredem
volna, melylyel ezt a munkát megkezdhessem, s a hozzávaló költség,
megnőne az a sereg, mint a lavina, mire a sikra leér. Még van a magyar
vérben őserő, mely a nemzetet újjá teremti. S ha végig pusztította az
országot az ellenség, megmaradt alattunk az áldott föld s visszaadja az
elvesztett kincseket.
Zsigmond királynak kellett volna erre valamit mondani, de ő csak a
prémes kaftánjába huzta a nyakát és hallgatott. A királyné arcza
fagyasztó tilalommal fordult feléje, összehuzott szemöldökei, ajkai,
szemei parancsolák férjére a hallgatást. Ő maga felelt meg helyette.
– Igen sajnáljuk, tisztelendő szent atyám, hogy rokonunkon, János
királyon ez idő szerint nem segíthetünk. Tudva lesz előtted, hogy
Zsigmond király és Ferdinánd király között erős békekötés van. A király
esküje s Lengyelország érdekei köteleznek bennünket a béke megtartására.
Zsigmond király János királynak egy ezredet sem adhat a seregéből s egy
tallért sem az ország kincstárából.
– Hát adok én! kiáltá fel a királyleány, felszökve az ülőkéről atyja
lába mellől.
Olyan volt az alakja, mint egy mentő tündéré, a ki a fuldoklót kiemeli a
habokból.
– Te? szólt a királyné epés nevetéssel, hát hol veszed te a katonákat?
– Hát nincs-e nekem két ezredem? A vörös huszárok, meg a vértes
muskétások? Ez idén, születésem napján ajándékozta nekem az atyám. Én
hímeztem a zászlószalagjukat. Előttem vonultak el, engem üdvözöltek,
mint ezredtulajdonosukat. A mi az enyém, azzal csak rendelkezhetem.
Azzal hizelkedve simult a király keblére, gyönge tenyerével czirogatva
az orczáját.
– No ugy-e megengeded, hogy elküldjem a katonáimat az én János
bácsikámnak, szegénynek, a kinek nincs katonája, hogy visszaszerezze
vele az országát?
Úgy beszélt erről, mintha egy gyermek kinálná ajándékba, dobozostól, az
ólom katonáit.
– De leánykám! Ez nem tréfa dolog. Szabódék a király.
– Sőt nagyon komoly, szólt Izabella. Ha nem engeded meg, – akkor én
meghalok. – Majd meglátod, hogy meghalok. Akkor aztán lesz katonád; de
nem lesz kis leányod.
Az elkényeztetett gyermek ezzel a szóval szokta kierőszakolni a
szeszélyes kivánságait.
Fráter György tisztában volt már a helyzettel. A király uralkodik
Lengyelországon, a királyné mind a kettőn, s a királyleány mind a
hármon.
Zsigmond király ölébe vette a makranczos gyermeket, s okosan beszélt
hozzá:
– De látod leánykám, a katona zsoldot is kér. Nem elég, hogy János
bátyádnak oda ajándékozod a két regementedet. Ahhoz pénz kell, az pedig
a János bácsinak nincs.
– Hát van nekem! Pénzt is adok neki!
– No ugyan már mi pénzt adhatnál te neki?
– Hát negyvenezer aranyat.
A király elbámult.
– Te? Negyvenezer aranyat? Hát hol vetted te azt?
A leány lesüté a szempilláit, hogy senki se nézzen a szemébe, s a
hajszalagját rágva, kisüté:
– Anyámtól kaptam, nevem napjára, tűpénzül.
– Negyvenezer arany gombostű pénz? Bóna?
A királyné arcza elsárgult, szemei mereven néztek Fráter György arczába.
A barát apostoli büszkeséggel emelkedett föl helyéből, s karját a
királyné felé nyujtva, sugá:
– A szász fejedelem aranyai!
A királyné összerázkodott, s fátyolát az arcza elé huzta.
A király felháborodva kelt föl székéből, s reszkető hangon mondá:
– Azt vissza kell neki adni!
(Nem a hajdemákok tartóztatták le a Zápolyának küldött hadi költséget;
hanem Sforza Bona olasz condottieriei.)
A királyleány örömében tapsolva futott ki e szóra a szobából, s nem
sokára egy kerekes székre téve tolta be a négy hordócskát, a mikbe a
negyvenezer arany volt eltéve. A hordók pecsétjén a szász fejedelmi
czímer.
«Minő zűrzavar ez?» dörmögé bosszúsan a király nejéhez fordulva.
A «csontfülü» meghallotta azt, s sietett a támasztott galibát
elhárítani.
– Óh felséges uram. Én e pénzt nem úgy fogadom el a királyom részére,
mint ajándékot, csupán mint kölcsön adott összeget, a melyért zálogban
átadom János királynak összes kincseit, melyeket magával hozott.
– Fel van tisztelendőséged erre hatalmazva?
– Itt van nálam János király carta biancaja.
S azzal elővéve a csuklyájából a pergament, kigöngyölíté azt, minden
irószerszámot magával hordott, s megirta a záloglevelet a király
nevében.
– A hiteles pecsétről majd gondoskodni fog királyné ő felsége. Monda a
barát alázatos ironiával.
(– Ördög vagy, nem barát! Suga fülébe a királyné.)
(– Gyónás után megadom rá az absolucziót.)
A király nagyon megszerette a barátot.
– Hát már most elviheti kegyelmed magával a leányom «tűpénzét».
– Nem egészen, csak háromnegyedrészben. Egyikét a hordóknak, tízezer
aranynyal itt szeretném hagyni.
– Minő czímen?
– Mint jegypénzt. Mint Izabella herczegnő kelengyéjét. Én, János király
teljhatalmu megbizottja, ünnepélyesen megkérem királyom számára
hitvestársul Izabella királykisasszonyt.
A nyulánk gyermek lángoló arczát atyja palástjába temette e szavakra.
– Kegyelmed kifoszt bennünket! Kiálta fel a királyné. Mit gondol?
Izabella még gyermek.
– És János király még földönfutó! Mondá a király. Majd ha János király
Magyarország trónján fog ülni, akkor jöjjön vissza tisztelendőséged a
válaszunkért.
– Így gondoltam én is. Ez a pénz csak jegypénz. A jegygyűrűt csak a
koronával egy vánkoson fogom a felséges uram kezeibe letenni.
Fráter György két ezred válogatott lengyel katonával tért vissza
Zápolyához és három hordó aranynyal.
– Ime királyom, itt van az első csapatod, a melylyel Magyarországra
betörhetsz. Hogy felszaporodjék onnan hazulról, arról majd gondoskodom
én. Itt van a hadi költség is. Harminczezer arany, zálogkölcsönül a
családi kincseidre. Jó kézben lesznek, a királyéban. Negyvenezeret
kaptam, de tízezeret ott hagytam belőle, jegypénzül a királyleány
számára, a kit számodra megkértem feleségül. Odaigérték, de csak
akkorra, ha egyszer Magyarország trónján fogsz ülni. Most megtaláltad
azt az egy embert, a ki segít rajtad, saját magadat. Kövesd a lelkedet!
János király keblére ölelte a barátot, s megcsókolá az orczáit
jobról-balról kétszer.
– Te vagy az én egyetlenegy igaz hivem![1]