Ki lát ma már rózsavizet? Alig hiszem, hogy a fővárosi gyógyszerészek
elfáradtak volna husvét hétfőjén. Vidékre kell menni, egy csöndes magyar
városka házai közé, hogy viszontlássuk a gyerekkorunk mulatságát, oda
kell állnunk a fodormentaszagu patika üvegajtajába, végignézni a
locsolókat, akik ibolyás mellénnyel, felrózsázott kabáttal jönnek a
patikába és rózsavizet kérnek. Ennek a zavaros fehér folyadéknak ott még
mindig nagy a varázsa. A kopasz és humoros patikus is a régi. Nem
egészen üzletember, félig tréfamester, az ünnep szertartásos rendezője,
félig rejtélyes és kedves bűvész. Hasas üvegekbe, sokszor borosflaskókba
bugyogtatja az illatos vizet. Ha a vevő tüllel parancsolja, beköti az
öntöző-üveget és a tüllt szépen körülvágja a patika ollójával. A dugót
pedig maga rovátkálja ki a zsebkésével. Ugy látszik, a patikust is
szórakoztatja a husvéti mulatság. Nyurga gavallérok érkeznek, akik zöld
és sárga parfümöket is kérnek, az üvegre boszorkányos illatszivattyúkat,
gummilabdával, vagy ravasz illat-szerszámokat, revolvert, melyből
orchidea- és heliotrop-illatot lehet fecskendezni, tőröket, melyekből
lila orgonaparfüm fröccsen. A vidéki kisasszonykák hajnalban ébrednek.
Nem egészen azok már, akik gyerekkorunkban voltak. Sokat utaztak és
sokat olvastak, jól zongoráznak, nyelveket is beszélnek, de ezen a napon
korábban kelnek, mint egyébkor, a tiszta szoba asztalát megteritik, édes
süteményeket raknak rá s a hajukba – ábrándosan és fínoman – sárga
nárciszt tűznek. A szobából egyszerre kacagás hallatszik. Megérkezett az
első locsoló és a kisasszony fehér nyakán végigpatakzik a rózsavíz
permetege.
Az, aki huszonnégy órára érkezik erre a vidéki ünnepre, csodálkozva és
kissé értetlenül bámulja. Ezek az emberek ma mind játszanak. A játék
pedig kötelesség. Akik a játék szereplői, hétköznapokon komoly és okos
és igen értelmes emberek, leányok, akiknek tudományos, művészi
műveltségük van, férfiak, akik nehéz, értékes munkát végeznek. Mégis
egész szívvel és teljes áhitattal játszanak. Van stilusérzékük. Értik a
játék szertartását. A vidéki ember játékos és jelképek között él.
Szimbólumait pedig, melyeket egy gazdagabb és kényelmesebb élet helyett
kapott cserébe, tiszteli. Kellő alkalmakkor teljesen alárendeli magát
ennek az etikett-nek, melyet valaha – homályos korokban – a nép
képzelete szabott meg és e formák közt örül és szomorkodik, mint egy
régi elfeledett szertartás naiv és öntudatlan szereplője. Nekünk ugy
tetszik, hogy ez az élet komolyabb, sulyosabb, kulturább, mint a mienk.
Ezekben a percekben pihen és elmélyül a létük. Ha pedig barbár életről
van szó, akkor inkább a mi józan, jelképek és ünnepek nélkül való
fővárosi életünk látszik barbárnak, mint ez. A japánnak, ennek a _par
excellence_ kulturfajnak nem egy ilyen ünnepe van, de száz és száz. Azok
a kis sárga emberkék, akik három-négy európai egyetemet végeznek el,
hazamennek és ott az ázsiai földön tovább játsszák azokat a
társasjátékokat és családi szertartásokat, melyek éppen hatezer évesek.
Van nekik egy teazsurjuk, mely vallásos családi misztérium. Leülnek az
asztalhoz, szigoruan megállapitott, ódon szöveg szerint társalog a leány
és a férfi s bambuszpálcikákkal kanalazzák a virágból főtt teát. A
naivság és a kultura egy. Nekünk azonban elvették a játékainkat és a
szimbólumainkat. Széttörték a rózsavizes üvegeinket. Az üvegbe a silány
polgári okosság, a nyárspolgári _raison_ kotyvalékát s a cinizmus
vitriolját öntötték. Mit kaptunk a rózsavíz helyébe? Üres kézzel állunk,
bámulunk és szegényeknek érezzük magunkat.
Én azonban felhoztam a vidékről a rózsavizes üveget, az íróasztalomra
tettem, – már muzeumi ritkaság – és nézem, amig írok.