«Törje ön keresztül magát az ellenséges harczvonalon – harmincz lovas
kisérőjével!»
A fiatal tiszt megkisérté a lehetetlent.
Felhasznált minden furfangot, hadicselt, ravaszkodást, hogy az ellenség
figyelmét kikerülje: feneketlen útakon, görgeteges vízmosásokon
keresztül vezette a csapatját; járhatatlan bozótokon tört keresztül,
ingoványt gázolt át; majd meg ismét őrült vakmerőséggel vágtatott
keresztül olyan területen, melyet a két harczoló fél ágyútekéi tartottak
kereszttűz alatt: egy helyütt az ellenség hasonfekvő csatárlánczain
gázolt keresztül, nekirohanva a plotontűznek: néhány huszárja ott is
maradt. Vaktában belebukkant egy pionércsapatba, mitraljőzzel lőttek
utána. Szájába ragadta a kardját, két kezébe a pisztolyait, sarkantyúba
kapva a lovát: lőtt, vágott, a míg embert látott maga előtt. Egyszer
aztán egy erdő széléhez ért. Egy perczre megállt és visszanézett: hányan
jönnek még utána?
Egy sem volt már a nyomában a kiséretéből.
Füstként felkavargó porfelleg jelzé a mezőn, hogy a vitézeket oldalba
támadta valami ellenséges lovasság.
A fiatal tiszt sietett menekülni az erdőbe.
Azonban az ellenség már észrevette s üldözőbe fogta. Bajor dzsidások
voltak. Egész svadrony.
Huszárjait levágták vagy elfogták. Rolánd egyedül vágtatott tovább.
Lőttek utána sokat: a golyók ott dongtak el a füle mellett. – Nevetett
rajtuk. – Bízott a jó telivér paripájában. Nagy egérútat nyert az
üldözői elől.
Egyszer aztán rémülve látta, hogy a hol az erdő véget ér, ott egy
hosszan lenyuló meredélyen végződik a fensík. A szakadékos, záporvájta
agyagfal nem mutatott semmi lejárót. Itt elfogják.
A dzsidások már hurráztak diadalukban s egyre közelebb értek.
Rolánd kapitány nem sokat tétovázott, vérig sarkantyuzta a lovát, s egy
hatalmas szökéssel leugrott a meredélyről.
Hát ezt a halálugrást senki sem csinálta utána.
Az üldöző dzsidások rémülten rántották meg a lovaik zablyáját, mikor a
szakadékhoz értek, s egynek sem volt kedve ily áron érni utól a
menekülőt.
Rolánd kapitány nem törte ki a nyakát, hanem a derék paripa, az ott
maradt lábatörötten.
Gyalog kellett odább futnia a kapitánynak.
Az üldöző dzsidásoknak le kellett kerülni messze félmérföldnyire, a hol
az agyagpart elsimul, hogy utána eredhessenek. Az alatt elrejtőzhetik
valahova.
A sík róna hepehupás tőzegtalaj volt, tele mocsaras tömpölyökkel,
kedvezőtlen terep lovassági futamnak. Hanem egy emelkedettebb dombon, a
hol bizonyosan homoktalaj volt, látszottak fák, s azok között egy veres
cserépfedelü tanya. – Arra felé vette az útját.
A tanyának eleven sövény volt a kerítése. Elől bab- és borsóföld, közte
sárguló dinnyékkel, egy vékony szalag rózsaszín virágú baltaczim-föld,
szárító ágasokkal, hátul káposztáskert.
A kis tanya tanór-kapujában állt egy kis leány.
Valami kilencz-tíz éves. Gömbölyű, mosolygó piros arcza, gödröcskékben
végződő szája, szivalakú álla; fekete villogó szemei, a miket bozontos
haja egészen beárnyékolt. Csak egyféle öltöny volt rajta: egy kék és
piros csikos kalikó-ing, az is fel volt húzva elől, valami gömbölyűt
tartott benne, talán dinnyét.
– Héj, hugám! – szólt hozzá lihegve a menekülő. – Ki van itthon a
háznál?
– Hát én, ki lenne még más?
– Hát a férfiak?
– Mind elszaladtak a bolondok, mikor azok a gömbölyű likas golyók
kezdtek el hullani a tanya körül. Úgy megijedtek azoktól a furcsa
gömböktől.
– Hát te nem féltél tőlük?
– Nem ám. Egyet fel is vettem belőlük, a mi a dinnyeföldbe esett. Jó
lesz póznára tűzve madárijesztőnek.
Azzal kivette az inge szélébe rejtett gömbölyű tárgyat. Rolánd
felismerte benne egyikét azoknak a régi divatú gömbölyű gránátoknak, a
mikkel csupa udvariasság volt az ellenségre lövöldözni.
– Hát te csak magad vagy a háznál?
– Az ám. Még a bátyám is elszaladt, a nagy málészájú Monmon, pedig épen
kitálaltam neki az ebédet: gombóczot fekete megygyel, azt is itt hagyta,
sipkát, zubbonyt, faczipőt, mindent levetett, úgy futott el a nádasba.
Mintha ott rá nem találnának, ha ide jönnének.
– Pedig idejönnek. Engem üldöznek a dzsidások. Nem tudnál valahová
elrejteni?
– Jaj, lelkecském, az nem ér semmit. Akárhová rejtenélek el, csak rád
találnának. Hanem mást mondok én neked. Itt van Monmonnak a gúnyája.
Vesd le az aranyos ruhádat, vedd fel ezt a czondrát: aztán, ha jönnek a
dzsidások, te ülj le a kőasztalhoz gombóczot enni s tégy úgy, mintha
olyan hülye volnál, mint a bátyám.
Rolánd tétovázott.
A kis leány odahozta neki a paraszt gúnyákat.
– No csak frissen. Vetkőzzél le! Ne félj, nem nézek oda.
S félrefordítá az arczát, hogy ne zsenirozza az úrfit a toalettcserénél.
– No! Megvan már?
– Meg.
A leány odafordult s összecsapta kezeit, nevetve.
– No ez derék maskara volna! Hát ez a bajusz mit vétett? Hisz erről
mindjárt rád ismernek a dzsidások, hogy úrfi vagy; parasztlegénynek
nincs bajusza.
Azzal beszaladt a szobába, hihozta az ollót.
Rolándnak rá kellett magát szánnia az áldozatra. A két drága kedvencz
lehullott az olló csikkentései alatt.
– De már most ezt kár volna eldobni: tegyük bele abba a medalyonba, a mi
a nyakadon függ, az úgy sem való a parasztgúnyához, majd én addig a
nyakamba akasztom: ott nem látják.
Rolánd átadta a leánynak a medalyont.
– Ah! Ez a boldogságos Szűz anya, úgy-e? – mondá a leány, meglátva a
benne levő arczképet.
– Nem. Ez az én anyám.
– Én azt hittem, hogy a «Vierge». Azzal megcsókolta a képet, beletömte a
kunkora férfidiszt a tobozba s elrejté azt az inge alá.
Hanem most már mit csináljanak a levetett katonaruhákkal, a karddal, a
csákóval, a sarkantyús csizmával? Ha azokból valamit megtalálnak az
üldözők, mégis csak rájönnek, hogy itt kell lenni a menekültnek.
– Tudod mit? Fogd azt az ásót: eltemetjük a kertbe.
– De ott rátalálnak a friss ásásra.
– Ne légy te okosabb nálamnál.
Azt tette a leány, hogy az ásóval kiemeltetett a földből valami öt darab
szép telefejű káposztát; azoknak a helyébe egy hosszú gödröt ásatott
Rolánddal; egyenruha, kard, csákó, minden elfért benne, betakarták
földdel s a káposztafejeket megint visszaültették a helyeikre. Azok nem
hervadnak el.
No már most jöhetnek a dzsidások.
Jöttek is. Lehetett hallani a szitkozódásukat, a mint a tömpölyök közt
végigbukdácsoltak.
– Te már most csak ülj le ide a kőasztalhoz, – szólt a leány, kihozva
egy nagy cseréptálban egy rakás gombóczot, a mely csak úgy úszott a
fekete meggylében. – Itt a kanál: egyél. Jól elkend a szád szélén a
meggy levét, hogy szederkék legyen tőle; így lesz igazán paraszt képed.
Aztán ha bejönnek, fel ne állj előttük. Akármit szólnak hozzád, te csak
pofázz. Tömd a szádba a gombóczot, hogy az arczod féloldalt kidülledjen
tőle. Mikor a paraszt eszik, akkor az nem beszél semmi nyelven. Ha
szólsz is, csak annyit mondj, hogy «mué, ne szavion pa!»
(A franczia paraszt magáról többesben beszél s «mué»-nek mondja az
«én»-t.)
– Aztán tudod: ezt az egész tál gombóczot meg kell ám enned magadnak,
mert ha ott hagysz belőle, mindjárt gyanút fognak, hogy úrfi vagy; a
parasztlegény nem hagy a tálban a macskák számára valót. De még utoljára
kitörüld az ujjaddal a tál fenekét, azt is beszopd.
Az üldözők e közben eljutottak a tanyához és körülfogták minden
oldalról. Sokan voltak.
A tisztjük leszállt a lováról. Derék nagybajuszu uraság volt.
Ott találta a kis leányt a tanór-kapuban.
Francziául szólt hozzá:
– Te kis leány, nem jött ide egy huszár a tanyára?
– De igen is jött; – felelt a kis leány, s aztán pergő nyelven elmondta,
hogy itt járt biz’ az: kecskebőr duda volt a hátán, két marmotát hozott
magával drótkaliczkában, azok úgy megugráltak, mikor dudált nekik, hogy
csupa öröm volt nézni. – Kisült, hogy a savoyard-fiút tartja huszárnak.
De az is negyednapja járt itt.
– Te buksi vagy! – mondá a tiszt. – Van-e bátyád?
– Ott ül a Monmon az asztalnál: eszik.
A tiszt úr oda ment s vállára ütött a gombóczpusztítónak.
– Héj, szitojen, nem látott ön egy huszárt idejönni?
Az nagyot nyelt s ujra teletömte a száját.
– Mué? Zsne szavion pa.
A dzsidás tiszt erre parancsot adott a katonáinak, hogy kutassák fel az
egész tanyát aljától tetejéig.
Minden ki lett fürkészve, padlás, pincze, kémény, kút, szénás félszer,
szalmaboglya, maga a káposztáskert is. Sehol legkisebb nyoma a
menekültnek.
Rolánd ezalatt veszteg ült a kőasztalnál és evett gombóczot.
Soha életében ennél keservesebb munkája nem volt.
Ötöt-hatot csak le tudott gyűrni: de az még meg sem látszott a tálon.
Úgy tetszett, mintha ez a gombócz szaporodnék.
Végre megszánta a kis leány a keserves állapotját s oda telepedve le
mellé a padra, ő is segített neki fogyasztani a gölődényeket s feketére
festeni száját a meggy-ízzel.
A dzsidások ungorkodva kerültek elő a kutatásból: nem találtak semmi
gyanúnyomot.
– Pedig a szökevény ide menekült, láttuk jól, – mondá a főtiszt. S azzal
odament a kis leányhoz: körülfogta hízelkedve.
– Szép leánykám. Nézd csak, mit adok neked, ha kivallod, hogy hová
rejtetted el a huszártisztet. Ezt az aranyórát lánczczal.
– Hát még mit adsz? – kérdé a leány.
– Neked adom ezt az erszényt. Nézd: száz arany csillog benne. Jó lesz
neked, ha férjhez mégy. Mindjárt tanyát vehetsz belőle.
– Hát ha még a strassburgi toronyórát kinálnád is ide nekem, aztán meg
az Arthur király kincses ládáját, akkor sem tudnék neked egy huszárt
kiadni, a kit soha sem láttam, – viszonzá a kis leány.
Rolándnak hevesen dobogott a szíve. Micsoda nagy kincs rejtőzik a
kalikóing alatt.
A bajor katonák tovább kutattak.
A gombóczos tál kiürült.
Mikor a fenekét is kitörülték, azt mondá a kis leány Rolándnak:
– Az ám a szokás a parasztoknál, hogy mikor az asztaltól fölkelnek, a
bátya megcsókolja a hugát.
– De mikor olyan fekete a szád.
A kis leány aztán felkelt, egy vadszeder bokorról leszedett egy marék
éretlen piros bogyót, azzal megdörzsölte a száját s attól aztán elmúlt
az ajkáról a szederjesség, olyan pirosak lettek azok, mint a cseresznye.
– No már most megcsókolhatlak, – mondá Rolánd.
– De bátya, ha a fekete ajkamat nem csókoltad meg, most már a piros
ajkamat nem adom oda.
A dzsidások boszúsan hagyták oda a tanyát. Áldozatuk kisiklott a
kezükből. Kénytelenek voltak visszatérni.
Még azon éjjel a kis leány felkereste Rolánd utasítása nyomán azt a
helyet, a hol a lovával leugrott a meredélyről, elhozta a holt paripáról
a nyeregszerszámot, kantárt. Otthon a tanyán volt a bátyjának egy lova:
azt felnyergelte, felkantározta.
– No most már mehetsz az utadra, – mondá a huszártisztnek, a ki azalatt
a felásott egyenruháját ismét felvette magára. – Itt van a medalyonod
is.
– Azt csak tartsd meg magadnál, – mondá Rolánd. – Ezt itt hagyom nálad
_zálogban_. Majd eljövök egyszer érte és kiváltom.
– Mit adsz érte?
– Magamat.
– Majd meglátom.
– Hogy hínak hát, kedveském?
– Ivonette.