Mikor a gravelotte-i nagy ütközet után a francziák minden vonalon
takarodót fúvattak: a fővezér utasítást adott a lovas-dandár
parancsnokának, hogy a balsikert és a kényszerű visszavonulást tudassa
Mac-Mahonnal – minden áron!
Könnyű azt mondani: «minden áron»; de mikor csak egy ár van.
Postagalamb, léghajó nem áll rendelkezésre. Az egyetlen ár: az embervér.
A tábornok összehivatta az ezredek fiatal tisztjeit, a hadnagyokat,
sous-offokat s ezt a kérdést intézte hozzájuk:
– Van-e önök között valaki, a ki az _édesanyja_ arczképét viseli a
medalyonjában?
Azok nagyot néztek. – Most van-e a legjobb idő a tréfálkozásra?
Medalyon, arckép volt mindenütt; de azokból nem került elő «maman».
Végre egy huszár-alhadnagy nagy vállvonogatva előállt vele.
– Nálam van olyan.
Fiatal, húsz éves volt a gyerek, kicsiny kunkora bajusz volt a felső
ajkán.
– Miért nem mondta ön ezt rögtön?
– Nem szükség ezt kitrombitálni.
(Igaz: az anyja arczképével nem dicsekedhetik az ember, más a szeretőé!
Azzal szokás).
A medalyon nem is volt drága fémből; egyszerű teknőczhéj volt a
borítéka. Azért, hogy ha el talál esni a vitéz, az értéktelen czölönköt
hagyják a nyakában: ne rabolják el a csatatér hiénái.
– Hát ön nagyon szereti az anyját, úgy-e, főhadnagy úr?
– Alhadnagy vagyok; az anyámat nagyon szeretem.
– De a hazáját még jobban szereti?
– Még jobban.
– Ilyen emberre van szükségem. Válaszszon ön ki maga mellé harmincz
lovast, s azoknak az élén törje magát keresztül az ellenséges
harczvonalon, aztán vigye el ezt a levelet Mac-Mahon tábornagynak.
Értette – kapitány úr?
– Értettem.
Azzal átvette a levelet a fiatal tiszt, megfordította a lovát s elindult
a maga harmincz emberéhez.
A fiatal tisztek «Rolánd» néven hítták egymás között a fiatal tisztet.
Mindjárt kalambúrt is csináltak belőle.
«Mi mindnyájan Rolánd halálával fogunk meghalni.»
(Mourir de la morte de Roland: annyit jelent francziául, mint «szomjan
elpusztulni»).