Azért emeltette azt a nagy bolond kinai falat a két szomszéd kert közé.
Ér is az valamit!
A Palkó felmászott a kertben a nagy körtefára: ezentúl onnan társalgott
a szép Katiczával. Están úr arra is rájött.
– Kvid fáczisz, nebulo, in arbore szedensz? (Mit csinálsz, gézengúz, a
fán ülve?)
– Tanulom a leczkémet, mint a peripatetikusok.
– Azine! Azok épen sétálva tanultak.
– Hát ’sz én is sétálok.
Máskor meg azon kapta a Palkót, hogy a vén körtefának minden egyes idei
hajtását beojtogatta.
– Kvid fáczisz iterum kum isztó arbore? (Mit csinálsz megint azzal a
fával?)
– _Fajfát_ csinálok ebből a komisz körtéből.
Az igaz, hogy komisz egy gyümölcs termett rajta, a mit úgy hínak, hogy
«totya»-körte. Olyan az, mint a vaczkor. Őszszel úgy verik le a póznával
a fáról: akkor feltöltik a padlásra, mikor aztán jól megfagyott, fekete
lett, akkor ehetővé lesz. Megveszik a gyerekek, meg a napszámosok.
Ezért még dühösebb lett Están úr. Hogy a lurkó el akarja rontani az ő
szent fáját, melynek első csemetéjét Uszubu ősapánk hozta magával a
«Körtvély»-tó mellől. Az igaz szittya totya-körtébe franczia és belga
erkölcstelen fajokat akar beojtani. No megállj, te elfajzott korcs
ivadék!
Hát még mikor a nemesi családfának beojtásáról lett szó!
A karácsonyi szent ünnep közeledett. Liba Kis Jánosné asszonyom udvarán
rettenetes lármát csaptak a ludak, a kik Albion kedveért feláldoztattak.
Ekkor történt meg Pugonyi Están uramon, hogy ő saját becses személyében
átlátogatott Liba Kis Jánosné asszonyom házához.
A polgártársnő épen nagy dologban volt.
Az _ambitust_ végigülték a koppasztáshoz értő asszonyságok; ő maga
osztályozta a tollakat, külön a begyepelyhét, meg a goromba tollat. A
toll is nagy rubrikát képezett a gazdaságban. Csupa pehely volt minden
ruhája tőle. Nem is eresztette be a nemes urat még a folyosóra sem, csak
ott az utczaajtóban állt meg vele diskurálni. Divat az Kecskeméten: az
utczaajtóban fogadás.
– Jaj, kedves édes szomszéd uram, de rossz időben kegyeskedett becses
látogatásával megtisztelni. Csupa toll az egész házam. Ezt egy nap alatt
el kell végezni. Hajnalban indulok Londonba a ludakkal.
– Nem is azért jöttem én át, – mondá Están úr, – hogy a szomszédasszonyt
dicső műveletében feltartóztassam, hanem épen azért, mert tudom, hogy
holnap útra fog kelni. Hát csak arra akartam barátságosan
figyelmeztetni, hogy ha elutazik Londonba, ezúttal vigye magával a
Katicza leányát is: az is hadd lássa meg Albion fővárosát.
– Jajh, nem lehet annak itt hagyni a házat, édes szomszéduram. Most
kelnek javában a kis zsibák. Ha nincs, a ki rájuk ügyeljen, fele a
tojáshéjba fullad. Ezt nem lehet cselédre hagyni: ezt csak a Katicza
érti. Aztán folyvást vigyázni rá, hogy a macska el ne kapja a kis libát.
Erre a szóra méregbe jött Pugonyi Están uram.
– De most nem arról van szó, hogy az én macskám kapja el a
szomszédasszony libáját, hanem, hogy a szomszédasszony libája ragadja el
az én macskámat.
– Nem értem, nem értem. Ez nekem görögül van.
– Hát hogy a karácsonyi ünnepek következvén, az én fiam áperte
deklarálta, hogy ő nem megy légáczióba. Pedig Szlavoniába mehetne; mert
az olyan messze van, hogy egy diák se eligálja magának.
– Hát papnak neveli a fiát, szomszéduram?
– Neveli ám az ördög papnak a fiát! Az enyim juriszperitusz lesz.
– Hát akkor minek menne legáczióba prédikálni?
– Azért, hogy ott a _dáciából_ összekereshet annyit, a mennyiből itthon
kifizetheti a _didaktrumot_.
– Hát én nem tudom, mi az a diktrum-daktrum, hanem mondok én egy igaz
magyar szót a nemzetes úrnak, ha meg nem haragítanám vele.
– Hallgatom.
– Hát azt mondom én, hogy «nem eszünk annak a kutyának a fogtából, a kit
bottal kell hajtani a nyúl után». Mit kínozza a nemzetes úr azt a
szegény Palkó diákot azzal a sok veszekedett Hübnerrel, ha neki magának
nincs kedve a prókátorsághoz? Miért nem adja be a vinczellér-képezdébe,
a mihez esze is van, kedve is van, jó keze is van. Hiszen prókátor annyi
van már a világon, hogy minden perre kettő is jut; de a jó vinczellért
úgy keresik, mint a hogyan a három királyok a Messiást. Aztán magának a
nemzetes uramnak is van a Falfáján egy nagy darab homokbuczkása; ha azt
a Pál úrfi megregáloztatná, beültetné jófajta szőlővel, négy esztendő
mulva, mikor a vinczellér-iskolát elvégezte s az önkéntes esztendőt
leszolgálta, egy olyan kapitális birtokot venne át benne, hogy nem
cserélne jövedelmet senki fiskálisával.
Están úr csak a fejét bólongatta folyvást ez ékesszólás alatt.
– Tökéletesen az én fiamnak a programmja, a mit most szomszédasszony
elukubrált. Ő is épen ezt a kurrikulum vitaet proponálta nekem, míg jó
el nem tángáltam. Látszik, hogy innen ered a szuggesztió.
– Én ugyan soha egy szót sem váltottam az úrfival.
– Maga nem, hanem a leánya.
– A’ bizony meglehet.
– De hát az a hiba, hogy az ilyesmi meglehet.
– Nem értem, hogy mi hiba volna benne? Hogy a fiatalok egymással
beszélgetnek, nyájaskodnak? Mink is úgy tettünk, mikor ifjak voltunk.
Nekem is volt egy diákom leánykoromban, a ki nekem könyveket hordott
olvasni; én meg pogácsával, túrós lepénynyel, gomolyával traktáltam; de
biz abból semmi hiba nem lett. Engem sem strázsált az anyám: mégis
becsületes maradtam. Jaj már annak a leánynak, a kit az anyjának kell
őrizni! A kecskeméti leánynak hétköznap is annyi esze van, mint
vasárnap, sátoros ünnepen meg még egy kukuriczával több. Én bizony
szintén nem hajduskodom a leányom mögött.
– Úgy volt az régen, szomszédasszony, de most más világ van. Bolond idők
járnak. Nem nyithatok fel egy vasárnapi ujságot, hogy azt ne olvassam
belőle, hogy egy diákgyerek, egy gimnazista összegabalyodott egy
gyerekleánynyal s minthogy czéljukat el nem érhették: vettek egy
revolvert, piff-paff, agyonlőtték magukat.
– No, már én csak nem hagynám, hogy a leányom ilyen gyerekség miatt
agyonlője magát.
– Hát mit csinálna a szomszédasszony?
– Azt mondanám neki: azért bizony meg ne gyilkoljátok egymást. Ha te is
ilyen korán be akarod kötni a fejedet, a legény is alig várja, hogy a
torkán akadjon az Ádám csutája, hát Isten neki: menjetek a paphoz, aztán
húzzátok az igát!
Están úr felfújta a pofáját s nagyot sodort a bajuszán.
– De kettőn áll ám a vásár. Nem adják azt olyan szimpliciter, mint a
hízott libát. Az én fiam nemes ember.
– Már, édes Pugonyi Están uram, én nem tudom, hogy mi a különbség a
nemes ember, meg a pógár ember között: mert mind a kettőnek keresztbe
áll a szája az orra alatt; hanem azt tudom, hogy mi különbség van a
kenyér és kenyér között?
A szolgálók épen akkor hozták haza a péktől a kisült kenyereket. A Liba
Kis Jánosné asszonyom kenyere majd kiugrott a szakajtó-kosárból, csak
úgy ragyogott a barnapiros háta; a szép sárga gyürkéje kétfelé
dudorodva, valósággal nevetett az emberre; a Pugonyí Están uramé meg
fekete volt, mint az utcza-sár, lapos, keletlen; s a hol egy oldalán
kicsorbult a záklyás tészta, annak a szederjes színe elárulta, hogy
csupa csermelyés lisztből van sütve ez a pikhercs.
– No hát tessék, nemzetes uram, mondja meg, hogy a kettőnké közül melyik
a nemes kenyér, melyik a pugris kenyér.
Están úr boszúsan kergette a _pilákat_ dolgukra.
– Nem a kenyér teszi azt meg.
– No hát egyéb is akad még. Én a leányommal egész fixumfertig
stafirozást adok; s veszek neki, mikor férjhez adom, egy tanyát tízezer
forinton. Becsülettel kerestem, takarítottam meg: gondoskodom róla. Hát
a nemzetes úr hogy gondoskodott a fiáról? Mit ád neki?
– Tudományt.
– Az jó neki sóra. Hát még?
– Aztán meg egy milliót.
Már erre csak azzal felelt Liba Kis Jánosné, hogy nagyot kaczagott
rajta.
– Rajtam pedig ne kaczagjon, Liba Kis Jánosné asszonyom. Mert közöttünk
van egy kis különbség. Az én predikátumom nem a ludak szerezték. A maga
leányán holtig rajta szárad a Liba Kis Katicza. Az én fiamat pedig…
De már erre Kis Jánosné asszonyomat is elfutotta a méreg.
– A maga fiát pedig úgy híjják az iskolában, hogy «macskaherczeg».
– Macskaherczeg?
– Igenis; mert a nemzetes uramnak az a titulája városszerte, hogy
«macskakirály».
Azzal hirtelen befordult a menyecske az utczaajtón s csattanósan
becsapta azt a jól kifizetett szomszéd előtt.
Están úr alaposan le volt tromfolva.
– Macskakirály! Macskakirály! – dünnyögé hazáig; még otthon sem tudta
elfelejteni. A szobájában alig volt hová leülni; székek, kanapé, ágy,
mind teli volt macskával. A míg ő távol volt, addig aludtak. A mint
nyitotta az ajtót, egyszerre fölneszelt valamennyi; nyujtózkodtak, görbe
hátat csináltak, leugráltak, oda törlészkedtek a lábához, s a mint
végigvetette magát a pamlagon, felmásztak rá, körülülték; az egyik
mosdott, körülkenegetve a tenyerével a pofáját, a másik dorombolt. Egy
fekete-veres kandúrnak, ki a sötétben ült, úgy világítottak a szemei. A
kedvencz cziczája odadusolta a fejét az ő borostás arczához.
– Macskakirály! Még miattatok esem csúfságba. Az ostoba _gányó-had!
Kukkó-nép! Tahó-fajzat!_ Mit értenek hozzá? Nekik persze a macska csak
macska. Azt gondolják, Ful-Deákon túl nincsen világ. Majd le lesznek
pipálva egyszerre, úgy-e cziczuskám? Azért is palotát építtetek a
számotokra, mihelyt azt a milliót megkapom. Macskavárost alapítok. Az
lesz a neve, hogy «Gattopolis».
Két kis fia-czicza a nagy játszás közben úgy összekapaszkodott az ágy
alatt, hogy az egyik nyervákolni kezdett. Nem restelt bebújni utánuk az
ágy alá, igazságot tenni közöttük. A vétkest kegyes oktató szavakkal
megfeddé: «Nem szabad a testvéreknek egymást megsérteni».
A szolgáló bejött, hozta a tejet a fazékban. Azt Están úr maga szétosztá
cseréptányérokba, az ujja hegyével megvizsgálva, hogy nem forró-e? Aztán
a frissen sült kenyérből aprított belé, kicsiny darabkákra széttépve.
Azt szétosztá családonkint a szoba külön plágáiba.
A szolgáló még azzal az impertinens kérdéssel alkalmatlankodik, hogy
«mit főzzünk ma ebédre?»
– Hát nézz szét a kamrában, a mit találsz.
A pila a kamrakulcs után tudakozódik.
– Csitt! Ne lármázz!
Están úr figyelmét egészen lefoglalja az a gyanús morgás, a mi a
kályhasutban keletkezik.
A kis tarka egeret fogott.
De milyen egeret?
Están úrnak egész czélszerűen berendezett egértenyészdéje volt. Künn a
tanyán összefogdostatta a poczikokat, aztán idebenn befestette őket
három színűre: a feje lett fekete, a két oldala fehér és piros. Aztán
eleresztette a szobában. Volt ott egérlyuk elég, a hol letelepedhettek.
Csakugyan egy tarka egeret fogott el a czicza.
Megvan a varázslat!
Még játszik is az egérrel. Biztos a siker.
– Édes apám! – szólal meg a háta mögött egy hang.
– Ki a’?
Persze, hogy a Palkó.
– No, mit akarsz?
– Ha kegyeskednék édesapám kibújni onnan a padka alól.
– Szamár vagy, nem tudod megérteni, hogy miben működök.
– Hát csak azt akarom mondani, hogy már eligáltam: megyek, még pedig
tüstént indulok a legáczióba; mert Szlavonia messze van.
– Hm, hm. De megtértél egyszerre. Tegnap még semmi áron: ma meg már
egyszerre tüstént.
– Hát megtudtam, hogy a Katicza édes anyja elutazik karácsonyra
Londonba, s nem akarom, hogy a Katicza becsületét behomályosítsák a
rossz nyelvek.
– No nézd az istentelent! Eddig csak szerelmes volt a pógárleányba, most
meg már becsüli is. Hiszen te országos gonosztevő vagy!
– Azért is megyek el vezekleni Szlavoniába.
– No hát eredj: áldásom rád.
Az ilyen ünnepi legátusnak igazán egyszerű az útikészülete. Kap egy
mendikást úti kisérőnek, a ki viszi utána a vászonkuffert. Ebben egy
váltani való fehérneműje van, a selyemstóla, a mit kölcsön kapott a
kontraskribától, két rendbeli prédikáczió, meg a kredenciális. Ez jön a
mendikás hátára. Az oldalán meg a tarisznya lóg az elemozsinával. A
legátusnak magának csak a hosszúszárú pipára van gondja. Így aztán
ballagnak egymás nyomában, nagy gyönyörűséggel; a hol kutat találnak,
ott megitatnak, éjszakára betérnek a parókhiára; a legátus a pap
vendége, a mendikás a rektoré. Fizetnek vidám adomákkal, meg új
nótákkal. Kettejüknek sincs egy garasa. Hanem becsület: az van.
Hazatérett aztán már nagyobb a terhük az összegyüjtött siklussal és
kevesebb a prédikáczióval.
Egy hét oda, két hét vissza: Kecskeméttől Szlavoniáig. De hát az a tíz
falu népe, a ki egyedül képviseli a magyar vallást a horvát-szlavon
királyságban, csak megérdemli, hogy évenkint háromszor részeltessék az
Isten igéjében; s bizony dicséretére válik Kecskemétnek, hogy ő
szolgáltatja a határon túl esett atyafiaknak azt a drága malasztot.
A szlavoniai legátus hoz vissza magával kegyes adományokból összegyült
kerek tizenöt forintot. Szép pénz!
Új esztendő után néhány nappal került vissza a diák a szent küldetésből.
Hát bizony egy karácsony és vízkereszt között végrehajtott távgyaloglás
után az ember nem lehet valami elegáns alak. Több ruha, csizma elvásott,
mint a mennyi siklus megmaradt.
Palkót még az a baleset is érte, hogy a dárdásának feltörte a csizma a
sarkát, az ott maradt Halason: magának kellett a hátán hazaczipelni a
vászonkuffert.
Az a vászon-kuffer olyanforma alkotmány, mint a mit a vándorló legények
hordanak a hátukon: csakhogy egyszerű fehérítetlen vászonból készült.
– No, hát megkerültél, lurkó! – üdvözlé Están úr egyetlen örökösét, a
mint az betolta az ajtót a térdével. (Kulcsra nem nyilt az: rugni
kellett rajta.) Tudtam, hogy nem esz meg a farkas. Rossz pénz nem vész
el. Hát hoztál-e jó akkreditivát?
– Hoztam bizony egy olyan portentumot, hogy mikor azt meglátja édes
apám, a mestergerendáig fog ugrani örömében.
Azzal elkezdte a vászon-kuffer felső leffentyűjét kioldozni.
Azután belenyúlt s kihúzott belőle egy – kis, négyhetes macskát.
Az még egész buta volt a bepakkolástól s csak úgy hunyorgatta az
összehúzott szemeit, fonálvékony hangon nyivákolva.
A kis állat háromszínű volt: fekete, veres, fehér.
– Itt van a háromszínű kandúr! Én találtam Szlavoniában: onnan hoztam
el.
De a helyett, hogy a gerendáig ugrott volna örömében Están úr,
kétségbeesetten kapott a taplósipkájához a két kezével:
– Mit cselekedtél? Szerencsétlen! Te apagyilkos! Te hazaáruló! Hiszen
ezáltal megfosztottad az apádat, megfosztottad Magyarországot attól a
dicsőségtől, hogy mi teremtettük meg a háromszínű kandúrt. Átadtad a
világhírt a horvátoknak. Mikor azt megtudják, Starcsevics nemzetiségi
kérdést csinál belőle, Stroszmayer elkeresztelési pört indít miatta, s a
horvát bán felülteti a hadakat ellenünk.
– No de nem tudják meg. Én ezt a macskát úgy loptam.
– Loptad-e?
– Hát persze, hogy loptam. Macskát lopni szabad, sőt kötelesség. Ezt a
büntető kodex is megengedi. Nem tud erről senki semmit.
Están úr mégis elszomorodott.
Sok éven át kedvencz rögeszméje volt már a háromszínű kandúr
előállítása; az idén már bizonyos volt a siker felől (azokkal a tarka
egerekkel) s ime most egy simplex parasztasszony megelőzi vele. No de
mindegy, Amerikát sem Columbus után nevezték el, a ki felfedezte. A
haszon oroszlánrésze mégis ide esik.
– De nem fogod-e te ezt kifecsegni?
– Nemesi szavamra mondom, hogy nem.
– Ejh, húsz esztendős korodig nincs nemesi szavad. Esküdjél meg nekem,
hogy nem mondod el senkinek.
S azzal előkereste Verbőczyt s elmondatta Palkóval a zsidók számára
előírt eskü-mintát végtül-végig. Ebben aztán megnyugodott.
Arra azután bekövetkezett a macska-princz inaugurácziója.
Az anyamacskák közül kiválasztatott egy, a ki még a dajka szerepére
alkalmatos. A többi macskanép kikergettetett a szobából. Ennek a drága
kincsnek Están úr ágyában csináltak helyet.
– No, fiú! Arany betükkel jegyezd fel ezt a napot a kalendáriumodban.
Mától fogva egy milliónak vagy az örököse!
– Nem anticzipálna édes apám ebből a millióból egy fejelés-csizmára
valót?
– Te! Te! Epikuréus! Mindig ilyen sybaritai ábrándok körül csapong a te
fantáziád. Tanulj már egyszer stoikus lenni. Diogenes mezitláb járt.
Ez a váratlanul kedvező sorsfordulat azonban korántsem hatott
szelidítőleg Están úr kedélyére. Sőt inkább egy démoni ötletet erősített
meg benne. Teljes diadalának tudatában elhatározta, hogy ezt a gőgös
ellenfelét, ezt a fehér czipójával dicsekedő, leányára nagyot tartó Liba
Kis Jánosnét a fekete földig fogja legázolni. Majd megmutatja neki, hogy
mit tehet egy macskakirály.
Karácsonytól husvétig tizenhat hét. Odáig a háromszínű kandúr nevelése
teljesen be van fejezve. Készítettek a számára egy rangjához illő
fakalitkát: abban fogják Londonba elszállítani. Maga Están úr viszi a
kincset magával, ugyanekkor fog a Liba Kis Jánosné is egy újabb
szállítmány árúval útrakelni. Azt társul veszi maga mellé. Majd bámulni
fog ez a tudatlan asszony-személy, mikor tapasztalni fogja, hogy az ő
szomszédura milyen hatalmas szónoklatokat tart az angoloknak! Milyen
becsületben részesül közöttük. S aztán, mikor egyszer kezében lesz az a
százezer font sterling, nyakában a Society aranylánczon függő
medaillonja: akkor érezze a maga teljes semmiségét ez a felfuvalkodott
asszony! Lássa meg egyszerre, hogy micsoda nagy tenger választja el
kettőjüket egymástól!
Húsvét közeledtével úgy tett, mintha ő keresné a barátságát Kis
Jánosnénak. Összebeszéltek, hogy együtt utazzanak. Az asszonyságnak is
tetszett ez. «Majd csinálok én szomszéduramnak is helyet az én
szállásomon. Rég ismer a gazda. Elférünk ám egy szobában is. Nem szól
meg érte bennünket senki.»
(Pedig bizony még az özvegy egészen java menyecske volt; csak a leánya
miatt nem ment újra férjhez.)
A nagy hét szépen elkövetkezett: a Palkó megint elment legáczióba, hogy
a Katicza meg ne sértődjék; a két szülő nyugodtan pályázhatott London
felé, az egyik a világhírű kandúrjával, a másik a lúdjaival. Megérkeztek
nagy baj nélkül. Az özvegy rátalált a régi szállására, a szokott
szobájába, a hol volt két ágy is: egyik a másik fölött, a hogy a hajók
kajütjeiben szokás. – Korán reggel érkezvén meg, nem is vesztegették a
fényes napot pihenéssel, hanem láttak a sürgős dolgaik után. Están úrnak
nem volt maradása, sietett a macskát rejtő kaliczkával az adresszált
helyre. Nem is volt szüksége kalauzra, hisz a zsebében volt London
mappája: abból ő majd eligazodik.
A boarding-house tulajdonosa azonban obligát kiváncsisággal tudakozódék
a már jól ismert régi vendégénél az ujonérkezett szálló kilétéről,
mivelhogy azt neki a rendőrhivatalnál be kell jelenteni.
Az angol miszter és a magyar misziz között olyanformán folyott az
értekezés, hogy volt egy angol-magyar s magyar-angol zsebszótáruk: a mi
szót aztán egymással meg akartak értetni, azt leírta a kérdező egy
palatáblára: a másik kikereste a szótárból betürendben s meg volt az
egyetértés.
A nevét maga beírta a vendégkönyvbe Están úr; a gazda azt szerette volna
tudni, hogy mi ő? – Kis Jánosné mondá meg neki: «Ő az én szomszéduram».
Az anglus csak az utolsó szót kereste meg a szótárban. Az «uram»-nak van
ott tízféle értelem is adva. Kikereste a legalkalmasabbat: «husband»,
azt írva be a bejelentési czédulába.
Liba Kis Jánosné asszonyomnak aztán volt elég dolga, hogy a máséval ne
törődjék. A tavaszi szállítmánynyal ugyan vigyázni kell, hogy az ember
szégyent ne valljon vele. De hát csekély kárvallással mindenen átesett:
mégis szép haszna maradt az utazásból.
Mehetett volna már haza Kecskemétre, ha az utitársa előkerült volna. De
az, a mióta a szállásáról eltávozott, hírt sem hallatott magáról. Várt
rá két nap, három nap; akkor aztán megsokalta a dolgot. «Itt csak nem
hagyom a szomszéduramat, – mondá magában, – az nem volna becsület. Hátha
valami baja történt? Hátha eltévedt ebben a nagy városban? Gyámoltalan
ám az ilyen tudós ember. Hátha megölték az egy milliójáért?» Fogta
magát, felment a City rendőrhivatalába. Están úr mindig azt hajtotta
előtte, hogy az a Society, a ki a háromszínű kandúr kedvéért alakult,
ott tartja a székhelyét a Cityben. Kis Jánosné sohasem járt a Cityben.
De az angol konstablerek olyan jó emberek, hogy útbaigazítják még azt
is, a kinek nem értik a szavát. Addig adták kézről-kézre, míg eljutott
abba a nagy palotába, a hol a rendőrsereg referál mindennap, hogy hány
ember jött be a City huszonnégy átjáróján s hány ember ment ki rajta.[1]
A tudósnak ide kellett jönni, mert itt van az a nagy állattenyésztő
társaság, a ki az ő millióját kifizeti a háromszínű kandúrért. Ott
előmutatta Kis Jánosné az útlevelét, abból beírták a nevét egy nagy
lajstromba. Akkor csak arra kellett várnia, a míg a nevét kiáltja a
sheriff vagy ki a tatár?
A nevét már megtanulta. Arra készen volt, hogy mikor azt mondják:
«_Lájbekisz Dzsenuszni_», az annyit tesz, hogy Liba Kis Jánosné. A
szállásadó gazdája is ezen a néven tisztelte.
Mikor tehát misziz Lájbekisz Dzsenusznira került a felhivás, szépen
rendbeszedte magát, bement az alderman elé s azt becsülettel üdvözölte,
megadva neki a tituláját:
«Tekintetes Alelőlülő úr!»
– Ah! – mondá a főhivatalnok, – Turkish woman!
Azt hitte, hogy _Allah_ dicséretét zengi az asszony.
Hivatta a török tolmácsot.
Azzal pedig nem értették meg egymást.
Liba Kis Jánosné gyorsan feltalálta magát. A falon volt egy rengeteg
nagy térkép. Az umbrélája végével odabökött, a hol a Tisza-Duna köze
van.
Erről aztán megtudták, hogy miféle nemzet: «Höngerien wumen». Hozattak
neki magyar tolmácsot. Jó becsületes zsidóképű ember volt. Azzal aztán
megértették egymást. Elmondta, hogy mi hozta ide. Egy útitársát keresi,
a ki már három nap óta elveszett. Leírta a nevét egy táblára krétával:
_Pugonyi Están_.
– _Pogány isten_, – olvasá az alderman.
– Nem pogány isten az, kérem alássan, mert az jó, becsületes keresztyén
kálvinista ember.
Az alderman komolyan mutatá a felkrétázott nevet a táblán. Ide van írva
Pugonyi Están. Arról ő nem tehet, hogy azt angolul úgy olvassák, hogy
«pogány isten».
Ismertető jelei: egy zöldre festett kaliczka, a miben egy háromszínű
kandúr van.
Mindjárt akadt gazdája! A bizony itt van bezárva, a megfigyelő
osztályban. Egy lunatikus, a ki egy macskát hord magával s beszél valami
olyan nyelven, a mit semmi nemzetbeli tolmács meg nem ért. Csak annyit
vehetni ki a szavából, hogy egy millió kellene neki. Vezessék elő!
Hát bizony a jámbor Pugonyi Están uramra már a kényszerzubbonyt is
ráadták, s ha a szomszédasszonya érte nem jön, biz oda kerül a
lunatik-azilba: mint a holdból ide esett ember.
– No, itt van. Ez az! Ezt keresem! – kiáltá Lájbekisz Dzsenuszni
asszony.
De Están úr most már igazán dühös volt. Restellte, hogy ilyen
poziturában kerül Liba Kis Jánosné szeme elé, a két keze összevarrt ujjú
kabátba dugva. Szörnyen protestált a letartóztatása ellen, persze azon
az angol nyelven, a mit ő tanult.
– Hát miért nem beszél az úr magyarul, ha magyar? – kiálta rá a tolmács.
– Azért, mert tudok angolul.
– De azt itt senki sem érti.
– Mert ostobák vagytok! Nem úgy ejtitek ki az angol szót, a hogy írva
van. Én beszélem helyesen.
– Már, édes pogány isten úr, «száj fairisz Rumi, ruménu vájvitu muri».
(Si fueris Romæ, Romano vivito more.)
Erre megadta magát s magyarul beszélt.
Ekkor aztán levették róla a kényszerzubbonyt.
– Hát mi jogon fosztottak meg engemet, szabad magyar nemest, a
szabadságomtól, a szabad Albionban?
– Azért, mert az úr nem akart érthető nyelven beszélni, nem
engedelmeskedett a konstáblernek s engedély nélkül majomtánczoltatással
foglalkozott a City utczáin, – magyarázá a tolmács.
– Foglalkozott ám az apátok lelke majomtánczoltatással! Az a híres
háromszínű kandúr volt, a mire százezer font sterling díjat tűzött ki a
Zoological Paradoxies-társulat. Ez a díj engem illet, jog és törvény
szerint.
Az eleven telefon, a magyar tolmács előadá az aldermannak Están úr
válaszát.
Az alderman még egy pápaszemet tett fel az orrára. Ezt az embert jobban
meg kell nézni.
– Honnan vette miszter Pogány Isten ezt a mesét?
– Ott van kinyomtatva az Irish Advertiserben.
Erre valamennyi anglus, a ki jelen volt, mind elkezdett nevetni, a
tolmács maga is alig tudott szóhoz jutni a nagy kaczagástól.
– Miszter Pogány Isten, az a lap a hazugságok gyára, még a neve is
hazugság, mert nem irlandi s nem advertiser. Ez ex professo űzi a hamis
hír gyártását s bátran kitűzhetne egy millió font sterlinget annak, a ki
a hirei közt egy igazat ki bir mutatni. Az a Zoological
Paradoxies-társulat nem létezett soha.
Pugonyi Están úr nagyon megvakarta erre a szóra a fejét.
– Hát aztán az én háromszínű kanduromból mi lett?
Erre a kérdésre a jelenlevő rendőrorvos adott választ.
– Az bizony, minthogy víziszony jelei mutatkoztak rajta, rendőrorvosi
intézkedés folytán gázzal megfojtatott. Egyébiránt mint természetrajzi
ritkaság átadatott a zoological-múzeumnak, mely kitömeti s a bőreért
fizet a tulajdonosnak – tizenkét shillinget.
Tizenkét shilling – százezer font sterling helyett! Ez bizony erős
devalváció. De a dicsőség mégis megvan! A háromszínű kandúr a londoni
múzeumba kerül.
– Kérek én erről czertifikátot kiadatni, hogy a háromszínű kanduromat a
londoni zoological-múzeum megvásárolta.
Az megigérték neki, hogy majd helyébe fogják küldeni, – nem megy az
olyan hamar.
– Hát már most elmehetek?
– De még addig egyelőre letartóztatva marad, míg az «illetéktelen
állatmutogatás által elkövetett kihágás miatti rendőri följelentésből
származott ügye» le nem bonyolíttatik. Hanem ha letesz száz font
sterling óvadékot…
– Száz font sterlinget? Olyan úr nincs Kecskeméten.
– De bizony csak van! – kiálta a tolmács fülébe Liba Kis Jánosné
asszonyom, s azzal felkapva a felső rokolyáját, kihúzta az alsó kantusa
zsebéből a kötött erszényét s oda pengetett az alderman elé az asztalra
száz nehéz arany szoverényt. – Még nem is csappant meg az erszény.
– Így rendben van.
Most már csak a lakását kellett megtudni az inkattusnak, az is rögtön
előkerült a szállásadók bejelentési czéduláiból.
Mikor az alderman a tikettet szemügyre vette, egyszerre négyszegletűre
szaladt az ábrázatja a mosolygástól: azt látta meg benne, hogy
«husband».
Odább adta a czédulát a sheriffnek, a sheriff a coronernek, a coroner a
tolmácsnak; mindegyik nagyot mosolygott és a fejét csóválta.
Az alderman legyőzte az arczán a mosolygást félig-meddig a hivatalos
tekintély szigorával.
– Missziz Lájbekisz Dzsenuszni, hiszen ha önnek miszter Pogány Isten
husbandja, akkor nincs szükség a száz font óvadékra, seperje vissza az
erszényébe. Elég az ön személyes kezessége, a ki tíz év óta bejegyzett
firma a poultry-hallban. Viheti a husbandot haza.
Pugonyi Están uram lisztté volt őrölve, sőt új tésztává átgyúrva.
Ő akarta kincshalmazával és dicsőségével eltemetni ezt a tudatlan
polgárnőt s most meg kellett érnie, hogy az szórja tele marokkal az
aranyat az ő kiváltására s a míg őt, a nagy tudományossága mellett,
lunatikusnak fogják el, addig a szomszédasszonynak, a libaárusnőnek egy
szava elég, hogy arra őt szabadon bocsássák.
Liba Kis Jánosné asszonyom szépen megköszönte az aldermannak a
kegyességét s megigérte, hogy ő nagysága feleségének egy bödön
lúdzsírral fog kedveskedni a legközelebbi alkalommal.
– Nos hát, miszter Pogány Isten, – mondá a tolmács (az alderman szavai
nyomán), – ő felsége, a legkecsesebb királynő országaiban az a szokás,
hogy mikor egy dzsentlment az ő miledije a dutyiból kiszabadít, az akkor
annak kezet csókol.
Még annak is meg kellett történni, hogy Pugonyi Están uram kezet
csókoljon Liba Kis Jánosné asszonyomnak: Albion szemeláttára.
Mikor aztán hazakerültek a szállásukra (az omnibuszon a száját sem
nyitotta fel Están úr), azt mondá a szomszédasszonyának:
– Tudja-e, szomszédasszony, hogy mi az a «husband», a mit ez a fránya
boardingos az én nácionálemba beírt?
– Azt gondolom, hogy afféle _hózentráger_.
– Szimbolice igenis, de etimologice azt teszi, hogy «férj». Én mint a
maga férje vagyok bejelentve. Már most, ha azt nem akarjuk, hogy mind a
kettőnket esmeg becsukjanak hamis bejelentésért, hamarosan szaladnunk
kell a gretnagreeni kovácshoz és megesküdni.
– Azt a bolondot csak nem teszszük. Sok volna az már nekünk, hanem ha
akar a szomszéduram valami összeköttetésbe lépni velem, hát akkor legyen
nászuram, én meg magának nászasszonya. A fiatalok dolga az, hogy
szeressék egymást. A várt millió már úgyis leolvadt tizenkét shillingre.
– De megmaradt a dicsőség – aztán meg a nemesi levél.
– Hát tudja mit, szomszéduram, a macskabőreért már kapott tizenkét
shillinget, a kutyabőreért adok én huszonnégyet.
Están úr nagyon megorrolt ezért a szóért.
– Asszonyság! Ilyen szent dolgokról nem szabad efféle frivol, profán
hangon beszélni. Ez nem tréfa tárgya. A nemesi armális!
– Nem is tréfálok, 1848 óta mindnyájan nemesek lettünk. A mi apáink is
vérrel szerezték ezt a nemességet. Nem együtt harczolt-e Pugonyi Están
uram édes apja az én apámmal? Ugyanabban a szolnoki ütközetben, a hol a
Pugonyi Están uram apja egy golyót kapott a lábába, az én apám meg, mint
huszár, levágta a maga svalizsérját.
– No, ez szép szó volt szomszédasszonyomtól: «mindnyájan nemes emberek
lettünk». Így értelmezve én is elfogadom az _egyenlőséget_; de nem abban
az értelemben, hogy «mindnyájan egyformán parasztok lettünk».
– Hát alkudjunk meg, szomszéduram. Tegyük össze, a mi jó, s oszszuk
ketté, a mi rossz. Én is lépek egyet, szomszéduram is egyet. Mondjuk,
hogy mindnyájan egyformán _polgárok_ lettünk.
– Tyhű! Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! De már «pógár»-nak nem hagyom
magam neveztetni! Inkább paraszt!
– Hát hiszen az is becsület. A paraszt tenyere szorítja össze a kévét s
ez a kéve a mi hazánk. Hányszor olvastam én már az ujságban azt a szót,
hogy a «munka megnemesít». No, hát akkor a paraszt az igazi nemes ember.
– Addig-addig, hogy rádisputál szomszédasszony, hogy a Palkó fiamból
vinczellért csináljak.
– Biz azt akarom én. Mit erőlteti szomszéduram, ha nincs kedve a tudós
könyvekhez? Mit ér neki, ha keresztül ötöl-hatol a keserves iskolán, ha
nagy kérésre, kunyorálásra, meg a képviselőnk közbenjárására áteresztik
a vizsgákon, aztán megkapja a pecsétes levelet, a mibe mindjárt
szalonnát takarhatna, ha volna szalonnája? Nem nagyobb nemesség-e annál
egy darab puszta földjét az országnak gyümölcstermő paradicsommá
átváltoztatni? Bizony, bizony mondom, szomszéduram, hogy akkor lesz ez a
Magyarország boldog, ha a czímerében öt veres mező helyébe zöld mezőket
fognak festeni valaha.
– De már ilyen vakmerőséget mondani! Még talán az én nemesi czímeremben
levő kardos kézbe is kertészfűrészt adna a szomszédasszony?
– Azt biz én. S attul öröm és boldogság szállna szomszéduram házára.
Pugonyi Están uram nem szólt többet. Elővette a tajtékpipáját, megtömte
dohánynyal, kicsiholt, rátette az égő taplót, rácsukta az ezüstkupakot,
kettőt szítt belőle s akkor a pipát az agyarára szorítva, azt dörmögé
félszájszegletből:
– Hun van hát az a huszonnégy shilling?
*
A Palkó ezalatt megjárta a maga legáczióját. Tavasz lévén, a szlavoniai
pátriát el-eligálta előle más jobb tanulódiák, neki maradt Bergengóczia:
ott összesepert hat forintot csupa négykrajczárosokban. Ez épen elég
volt neki arra, hogy a zsibárusnál egy revolvert vegyen.
Azzal aztán elment vizitet tenni a Katiczához.
Jól nevelt leány, mikor az anyja nincs otthon, csak az ablakban szokta
fogadni a látogató ifjút.
– Bucsúzni jöttem magához, Katicza.
– Hová készül?
– Nagyon messze. Az apám azt mondta, hogy a mint visszajön Londonból,
azzal a százezer font sterlinggel, engemet azonnal elküld Angliába: ott
fogom folytatni a tanulmányaimat. Én azonban még messzebb akarok menni.
Oda fel ni! A hol a hold tanítja a csillagokat ábéczére. Oda csak nem
jön utánam az a sok kutya grammatika!
Meg is mutatta a leánynak a beszerzett forgópisztolyt.
A leányzó, bevett szokás szerint, arra kérte szíve választottját, hogy
arra az útra őtet is vigye magával. S a hogy regényolvasott ifjú
szerelmesekhez illik, kölcsönösen beleegyeztek, hogy a mint a szülők
hazaérkeznek, megszerzik azoknak a drága meglepetést: kettős
öngyilkosságukkal! Az iskolás diákok már tizenhét éves korukban megunják
az életet. Nem a diákoknak a hibája ám ez; hanem annak az életnek.
Ki volt ez csinálva szépen. A Katicza meg is stikkolta már a
szemfödelét.
Mikor aztán hazaérkezett a két szülő: Están úr oda czitálta maga elé a
Palkó fiút, s nagy büszkeséggel vonta elő a bundája zsebéből a
zoological-múzeum czertifikátját a kitüntetésben részesített háromszínű
kandúrról. (Az árát nem írták bele.)
– No látod, ficzkó! A tudomány meg nem csal. Ime, a háromszínű kandúr
Anglia legfényesebb múzeumában pompázik. A díját is kifizették s én
vettem neked rajta – ide nézz – egy pompás szép _kertészkést
fűrészszel_.
Erre a szóra aztán nyakába borult az öregnek Palkó diák, összecsókolta
az orczáját, telesírta a gallérját – s aztán nem volt szó többé se
Angliába, se a holdba utazásról.
*
Azóta elmult annyi esztendő, a mennyi szükséges, hogy a fiatal embernek
benőjön a feje lágya s a homoki szőlő termővé legyen. S most már Liba
Kis Jánosné asszonyom együtt jár minden évben a londoni piaczra Pugonyi
Pálné asszonynyal, a leányával; az egyik ludakat, a másik muskotály
szőlőket szállít az ángliusoknak. Están úr is fehér czipót eszik már
csermelyés vakarcs helyett.