(Kutya-macska história.)
A kutya hatalmas állat a világon.
Különösen Magyarországon.
Kivált mikor már a bőre le van fejtve.
Ez a kutyabőr még holta után is eleven.
Mit mondok: eleven? Halhatatlan!
Ilyen elenyészhetetlen kutyabőr birtokában volt _nemes Pugonyi Están_
uram – Kecskeméten.
Az ilyen kutyabőr másutt is a magyar hazában a különösségek közé
tartozik. Először is – a tulajdonosának választói jogot ád (a 48-iki
törvények értelmében), másodszor pedig – másodszor? Majd az ördög töri
rajta a fejét, hogy mit ád neki még másodszor is!
Hanem hát az ilyen kutyabőrnek a virtusára nem sokat adnak Kecskeméten.
Választói joga van ott már minden embernek, a ki kétszobás házzal bir,
vagy egy műhelylyel, a melyben egy legénynyel dolgozik; egyszóval, a ki
tíz forint adót fizet a hazának. S a ki még tíz forintot sem tud letenni
a haza oltárára, az már nem polgár, csak _gányó_, annak a malom alatt az
országgyűlése.
Hát bizony a nemes levélre való büszkeségért csak kinevették Pugonyi
Están uramat. Régen, Dobzse László meg Lajkó király alatt érhetett az
valamit; mikor a «kalandorok» Kecskeméten tartották az üléseiket; ma
bizony rá sem hederít senki.
No, az az egy, hogy «nemzetes uramnak» szólítják az embert. De azt a
pusztabiró is megkapja.
De még ezenkívül abban a rossz hírben is állt Pugonyi Están uram, hogy
«tudós ember». Tudni kell azt, hogy Kecskemét egy olyan rendkívüli
város, a hol minden ember otthon tartja az eszét. Senki sem megy a
szomszédba kölcsönkérni egy kis «sütnivalót».
Ezért lehetett az, hogy az én ott laktomban (két évig) még csak hírét
sem hallottam, hogy egy prókátor volna a városban (negyvenezer lakos
mellett). A kinek ott pere volt, végezte maga, vagy amikázott, de
prókátorhoz nem ment. A mi pedig az orvosi tudományt illeti, azt
akkoriban csak két emlékezetes alak képviselte: az egyik volt egy
tősgyökeres magyar nevű, tudós férfiú, a ki a hozzá kerülő paciensek
számára zsinórra fűzött recepteket tartott, s a hogy következtek, úgy
szakított le egyet a schédákból; volt olyan betege, a ki tintaspeciest
kapott, a mitől fekete lett a nyelve, de meggyógyult tőle. A másik
doktort pedig a neve és termete összeállításában doktor Pohoska névvel
látta el a közvélemény. Ez háromszor bukott meg a pesti egyetemen a
rigorozumon; a harmadiknál azt mondta neki a dékán: «_perge asine, hic
habes diplomam; occides homines_». Ezért nem is került soha Kecskemétre
se cholera, se tiphus, se más czifra nyavalya. Mi az ördögöt keresett
volna ottan? Csak egyetlen patika volt a piacz közepén, oda jártak
délelőtt a honoratiorok _germinativát_ inni, a mit népnyelven
_kárminativának_ hívtak (aztán meg a szép patikárusnénak udvarolni).
És pedig annak, hogy a prókátor ilyen korlátolt hatáskörnek örvendett a
nagy alföldi városban, épen nem a czivilizáczió hiánya volt az oka,
hanem az az egészséges ethika, a melyen az ottani közélet alapult.
Először is politikával senki sem foglalkozott (még akkor nem voltak
képviselőválasztások) s egymás vallását mindenki tiszteletben tartá. Azt
mondják, nem tudom, igaz-e, hogy egy régi városi statutum elrendelé,
miszerint annak, a ki Kecskeméten vallásfelekezeti háborgást idéz elő,
rövid úton _feje vétessék_. Szent is volt a béke. Laktak ott feles
számmal görögök, zsidók is; de az mindegy volt; nem támadt nemzetiségi
kérdés. Aztán mindenki azt tartá, hogy abból, a mit az Isten adott, meg
kell élni: senki se költsön el többet, mint a mennyi pénz a zsebében
van. Kölcsön nem kért, nem adott senki. A kinek fölöslege volt, marhát
vett rajta. Valóságos axiomát képezett az az adoma, a melyben egy öcs
pénzt kér kölcsön a bátyjától s ezt a választ kapja tőle: «Ha nem adok
neked kölcsön pénzt, akkor, öcsém, csak te haragszol meg én rám; de ha
adok, akkor majd én is megharagszom terád, te is én rám». Így aztán nem
támadhatott processus.
A mi pedig a medicina közvéleményt illeti, arra nézve a kecskeméti
észjárás azt tartja, hogy könnyebb a nyavalyát kikerülni, mint
keresztülgázolni rajta; annál fogva minden ember szépen elélt holtig.
Párbajban, öngyilkosságban senki sem tette magát nevetségessé.
Már most, ha a legpraktikusabb tudományok képviselőjének is ilyen kevés
hatáskör jutott, milyen nagy elszigeteltségben kellett élni az olyan
tudósnak, mint nemzetes Pugonyi Están uram, a ki összegyüjté a fejében a
klasszikus és orientális nyelvek minden tudományát; értett latinul,
görögül, zsidóul, arabusul, még törökül is; a mit a török basák írtak a
kecskeméti, nagykőrösi birákhoz, a kegyetlen deftereket mind el tudta
olvasni. Ellenben a németet és a francziát megvetette. Azokat nem
tartotta érdemesnek megtanulni.
Csak egy európai nyelvet tanult meg: az angolt. Bizony azt sem azért,
hogy Shakespearet eredetiben olvashassa. Majd megtudjuk később, hogy
miért. De azt is úgy szedte magába, a hogy az a latin helyesírás szerint
olvasandó. Kámbridge herczeget bizony nem mondta _Kembridzs_-nek, sem
pedig a recapitulation-t _rikepitsulesn_-nek, de azért ha jött a zsidó
szeszfőzőnek üzleti levele Liverpoolból, azt mégis csak ő hozzá vitték
tolmácsolás végett.
Gazdasága is volt a tudós férfiúnak: szép tagban a Talfáján. Meg
lehetett volna belőle élni tisztességesen, ha parasztmódra gazdálkodtak
volna rajta. Hanem ő neki ebben is különös ambicziói voltak. Holmi
ordináré rozs, kukoricza az ő vágyait ki nem elégítette, úttörő volt!
Festő csüllenget, pirosító buzért vetett táblaszámra, a mikből magyar
indigónak és magyar karmazsinnak kellett előtámadni. Nem az ő hibája,
hogy a siker elmaradt.
A szép szőlejét, gyümölcsösét e mellett egészen elhanyagolta. Egy régi
pandektában azt olvasta, hogy _nihil de arbore!_ s ennek az utasítása
nyomán mindent, a mi «fáról származik», életrövidítőnek tartott. A
szőlőt pedig hagyta futni a földön, mint az uborkát.
Odahaza a nagy-czegléd-utczai házánál ellenben egy egész legió macskát
tartott. Azok között voltak fehér-fekete, vörös-fekete és fehér-vörös
példányok, azután meg fehér-fekete-vörös egyéniségek. Tiszta fehér,
fekete, czirmos és ordas nem tűretett meg közöttük. A két színben
szerénykedők mindannyian a fi-nemhez tartoztak, a három színben pompázók
ellenben mind a gyengédebb nemhez. Ott is megtartják a divatot. Ezekkel
a hizelkedő, alattomos, könnyűerkölcsű lényekkel volt tele a nemzetes
úrnál minden szoba, ott törlészkedtek a pamlagon, ott doromboltak a
kályha-padkán, ott nyervákoltak a hiúban, ott divatlankodtak a folyosón;
a pincze-ablakból macskafej nézett ki, a kert fáin macska koptatta a
körmeit, s holdvilágos éjszaka olyan virtuóz éneklést míveltek, hogy
azzal az egész utcza minden komondorát ellenmondó csaholásra ingerelték.
Hanem ebben is szisztéma volt, tudományos alapon épült szisztéma.
Kezébe akadt egyszer egy angol hirlap, az _Irish Advertiser_, melynek
«Miscellany» rovatában ezt a figyelemreméltó közleményt olvasta: «Az
angol társadalom legelőkelőbb tagjaiból alakult «Zoological
Paradoxies»-társaság százezer font sterling díjat tűzött ki annak a
megjutalmazására, a ki egy háromszínű kandurt képes előállítani.»
Egy millió forint!
Egy macskáért! Nem! Egy lehetetlenségért. Egy természetrajzi
paradoxonért. Nem nyerheti azt el senki!
Épen így tűzhettek volna ki pályadíjat az égszínkék georgina
előállítására. Az is lehetetlen. Az együttnemzők egész családjában
teljesen hiányzik az égszínkék (kivéve a «katáng»-ot, de az nem adja
kölcsön a szirmait a georginának). A műkertészek mindent megpróbáltak:
nem sikerült; a kék georgina díja ma is fölvétetlen.
No, de egészen más a lelkes állatoknál, s a macska már az. Azokra már
lehet hatni a képzelődés útján. Tudjuk az ó-testamentumból (s az már
szentírás), hogy Jakab patriárka, mikor még juhászbojtár volt Lábán
uramnál, milyen furfangosan tudott tarka bárányokat szaporítani az itató
vályukba elhelyezett tarka vesszők praktikájával.
Ez volt az alapeszme.
E körül fordult azután meg Pugonyi Están uramnak az egész életrendszere.
Mindent a macskákért.
A macska-kulturának aztán az lett a következése, hogy a szomszédok
örökös veszekedésben éltek Pugonyi urammal. Az ő macskái miatt nem
lehetett galambot, csirkét tartani a háznál, mind elhordták.
Különösen protestált ez úri passzió ellen a szomszédban lakó Liba Kis
Jánosné asszonyom.
Minthogy abban a hosszú utczában hét Kis Jánosné lakik, annálfogva a
néphatalom mindegyiknek előneveket ajándékozott. Liba Kis Jánosné
asszonyom azzal szolgált rá a magáéra, hogy ő visz kora tavaszszal
leghamarább a vásárra (még pedig Londonba) fiatal libákat, a mikor
azoknak darabjáért három forintot fizetnek. Ezt pedig igen furfangos
módon cselekszi. Van egy nagy, hosszú félszere, a mit kívülről kertészi
üvegháznak lehet nézni, azt télen istálló-trágyával tartják melegen. A
félszer földjét bevetik rozszsal, az szépen kizöldül, mire a a kis libák
kikelnek, úgy, hogy azok már januárban kész legelőt találnak maguk
előtt; vízmedenczéjük is van, a miben lubiczkolhatnak, úgy, hogy
nagybőjt végén, mikor más gazdasszonynak még csak sárga pelyhes libikéi
csipognak az udvarán: Liba Kis Jánosné asszonyom «egy» napon leöleti
valamennyit: még pedig jól ügyelve rá, hogy a lúdnak a nyaka ne felülről
lefelé legyen megvágva, a hogy a magyarok szokták, hanem alulról
fölfelé, a hogy az angolok szeretik.
Ez a sok száz hízott lúd mind Angliába megy: Londonba.
Liba Kis Jánosné asszonyom maga saját személyében szállítja el az
árúját. Kifogad egy arra a czélra berendezett egész waggont, ott jég
közé elrakva, szépen becsomagolja a kopasztott pecsenyének valót,
gyorsvonatra adja fel a szállítmányát; maga is vele utazik a La Manche
csatornáig, ott átrakják az árút a hajóra jégkamarába, melyet Londonban
egyenesen átszállítanak a «Poultry»-ba: a baromfipiaczra, ott aztán a
gyönyörűséges szép kecskeméti lúdpecsenye bátran versenyre hívja
Ó-Anglia valamennyi lúdjait s becsületet szerez a hazájának. Két nap
mulva Liba Kis Jánosné asszonyom száz vagy kétszáz guineával a kötött
erszényében tér vissza Kecskemétre. S ezt az utat minden esztendőben
megteszi. És mindezt a nélkül, hogy egy áldott szót tudna abból a
nyelvből, a melyen Ira Aldridge, a szerecsen Othello magyarázta egykor
Budapesten Shakespearet. – De hát megértik ők egymást igen jól: az
angolok Kis Jánosné asszonyomat, a ki magyarul árulja a kövér ludait, s
Kis Jánosné az anglust, a ki aranynyal fizet. Nem kell ide volapük.
A mellett azonban Liba Kis Jánosné asszonyom nem látott Londonból
egyebet, mint a baromfivásár vasszerkezetű bazárját, a hová földalatti
vasuton viszik; aztán a lúdvásárló kvártélyát, a kinél egy szobát előre
megrendelt.
Ez is egy ok volt arra, hogy Pugonyi uram lenézését éreztesse a
szomszédasszonyával.
Ugyanis, mire Liba Kis Jánosné asszonyom Londonból visszaérkezik,
akkorra már a kecskeméti gyalogjárókon tükörsima jég van. Ki tehet róla,
ha fagy? Egyszer aztán valaki elcsúszik a jégen s eltöri a lábát. Akkor
aztán az ujságok megtámadják a magisztrátust, akkor aztán a magisztrátus
kiadja a rendeletet, hogy minden háziúr felvágassa a jeget a háza előtt
– öt forint birság terhe alatt.
Akkor aztán nosza neki áll minden háztulajdonos a szolgálójával együtt a
háza előtti jégburkolatnak: az egyik koczogtatja jégvágó kapacscsal, a
másik hirgatja lapáttal – azt az ötforintos angyalát annak a jégnek!
Ebben a munkában aztán összetalálkoznak a szomszédok, különösen ha az
egyik keletről, a másik nyugotról kezdte a jégtörést. Ilyenkor aztán
csak kegyeskedik megszólítani a szomszédasszonyát Están úr.
– No, hát mit látott Londonban, szomszédasszonyom?
– Nem láttam én ott a sok házaktul semmit.
– Hát a Themzén?
– Ott meg a sok hajótul nem láttam semmit.
Ekkor aztán Están úr előrukkol vele, hogy de ő pedig mi mindent tud
Londonról. Olvasta a Conversations-Lexiconból. A térképe is megvan.
Hegyiről-tövire ismer benne minden zeget-zugot. A Cityt, a Westendet, a
Rotherhithe-t. Beszél neki a Westminster Abbeyról, meg a Hyde-parkról.
«No, majd ha egyszer _megtermett_ az a háromszinű kandúr, akkor aztán
együtt megyünk fel Londonba szomszédasszonynyal, majd én aztán
megmutogatok mindent.»
– Oh, hogy a pokol pusztítsa el azokat a szomszéd uram tarka macskáit!
Ha a Filáx kutyám meg nem kergetné őket, mind elragadoznák a kis
libáimat.
– No, hát majd gondoskodom róla, hogy az én macskám el ne ragadozza a
szomszédasszony libáját!
S a mint az idő megnyilt, olyan másfélöles téglakerítést huzatott
Pugonyi Están uram a maga és a szomszédasszonya telke között, hogy azon
semmi macska át nem mászhatott. Eddig csak alacsony deszka-palánk
választotta el a kertjeiket, kisvárosi szokás szerint, hogy egyik
szomszéd a másikhoz átdiskurálhasson.
Hát hiszen épen ez volt a nagyobbik ok, a miért Están úr azt a
haszontalan költekezést tette azzal a nagy téglafallal.
Mert, hogy ismét a «kutya» thémára térjünk át, van egy magyar
példabeszéd, a mely így szól: «kutya van a kertben». Érti azt, a ki
magyarul tud.
Están úrnak volt egy nagy kamasz fia, a kinek már az érettségi vizsgát
kellett volna letenni; Kis Jánosné asszonyomnak pedig volt egy leánya, a
kinek – nem kellett az érettségi vizsgát letenni.
A fiút hitták Palkónak, a leányt pedig Katiczának.
Egy idő óta a fiú nem szeretett tanulni; az apjának bottal kellett
hajtani a könyv után. Bezárta a kertbe: addig ki nem eresztette, a míg
meg nem tanulta a leczkéjét. Azt követelte tőle, hogy fenhangon
tanuljon: hadd hallja meg ő is odafenn a szobájában.
Csakhogy azt azután Katicza is meghallotta.
Az egyik nap a görögöt magolta a gyerek:
Ménin aide Thea peliádeo Akhilleósz
Ulomenén, hé mürin Akhájoisz algen ethéke,
Pallasz d’ifthimusz pszükhász aidi proiapszen.
– Kedves egészségére! – kiáltott át a Katicza a szomszéd kertből. (Zengd
múzsa a Peleus Achilles veszedelmes haragját, mely több akhájainak
okozta halálát és sok előkelő hős lelket küldött korán a pokolba. _Homér
Iliása._)
A másik nap meg a zsidót hadarta:
Beresid boró Elohim et hassamájim, Tohu vabohu khüsef.
(Kezdetben teremté az Isten az eget és a földet.)
A harmadik nap a németre került a sor:
Wakauf, wakauf du stille Natur,
Wakauf, wakauf du schlummernde Flur.
(Ébredj fel csendes természet, ébredj alvó mező.)
A Katicza alig birt gyomlálni a vetésében, mikor ezeket hallotta a
palánkon keresztül. De bolondokat kell tanulni ezeknek a fiúknak!
Aztán meg a latinra került a sor; a Palkó azzal ijesztgette el a
verebeket a cseresznyefáról:
Szik drópáksz, ánthráksz, limáksz, kum smilace klimáksz
Hisz atacem, panacem, koracem filacemkve facemkve.
(Ezek mind hiábavaló diákszavak, nem érdemesek a magyarázatra.)
De már erre nem állotta meg a Katicza, hogy át ne kiáltson a palánkon:
– Ugyan, édes Palkó, miért szidja maga olyan nagyon a mi Filaksz
kutyánkat?
A mire a diák is odament a palánkhoz. Az bizony ócska alkotmány volt
már, egy deszka félre volt dülve a sorból; ezen a résen keresztül át
lehetett látni, beszélgetni, sőt kezet is szorítani egyik kertből a
másikba.
– Nem a Filáksz kutyával vesződöm én, édes Katicza, hanem ezzel a kutya
prozodiával. Tudja maga, mi az a próza?
– Hogyne tudnám? Ma is sütöttem egy tepsivel. Adjak belőle? Ebéd előtt
van maga, vagy ebéd után?
– Minálunk mindig ebéd előtt van.
A Katicza aztán beszaladt a kamrába, kihozott a markában két darabot
abból a négyszögletű izéből, a mit a magyarok prózának neveznek. Nagyon
jó az, csak gyomor kell hozzá. Átnyujtotta a deszkarésen Palkónak.
– Ugyan, az Isten áldja meg, harapjon le belőle egy darabkát, hogy ott
folytathassam, a hol maga elkezdte.
Hát azt a szivességet is megtette neki Katicza.
Palkó aztán mohón tömte magába a zsíros körömfaladékot.
Azalatt persze hallgatott.
A házikó pitvarából élesen hangzott alá Están úr orrhangja:
– Paule! Cur non discis? (Palkó, mért nem tanulsz?)
Pál diák aztán tele pofával gajdolá: «szik drópáksz, anthráksz,
smiláksz…»
Katicza a földre ült le, úgy nevetett.
– Hát aztán mi hasznát veszi maga ennek a sok _sálemálénak_, a mit
bemagol?
– Soha sem én, sem a hetedik unokám sem veszi ennek semmi hasznát e
világi életben; de hát be kell vágnom; mert e nélkül nem tehetem le az
érettségi vizsgát: visszavetnek.
– Hát azt az érettségi vizsgát miért kell magának letenni?
– Azért, hogy a jogakadémiába átmehessek.
– Hát ott mit fog csinálni? Meddig tart az?
– Ott bizony az lesz, hogy utamba áll negyvenezer paragrafus s azt
mondja: «No most vagy te eszel meg minket, vagy mi eszünk meg téged».
Négy esztendőm van rá.
– Szent atyám! Négy esztendő! Hisz akkor már a füle mögé fogja csavarni
a bajuszát. Hát azután?
– Azután háromszor rigorozálok: leteszem a doktorátust.
– És azután?
– Azután beállok ügyvédbojtárnak s ha három esztendeig kiállom a
koplalást, azalatt addig kopogtatok sorba valamennyi hivatal-ajtón, míg
valahol ott ragadok diurnistának.
– S ez a vége?
– Nem! A vége az, hogy onnan is kidobnak.
– Hát nem nagy bolondság az magától, így rontani a termetét ezzel a sok
förtelmes tatárnyelvvel, a min semmi jótétlélek nem beszél, mikor van
magának annyi helyes esze, hogy úri módon megélhetne utána?
– Hát honnan veszi azt maga, hogy én nekem van helyes eszem, mikor az
apám is, a tanárom is, meg a tanfelügyelő is mind azt mondja, hogy
válogatott nagy szamár vagyok.
– Hát elnézem én azt sokszor a kerítésen keresztül, mikor maga nem veszi
észre, hogyan ojtogatja be maga itt ebben a bozótos kertben azokat a
vadszilvafákat s esztendőre milyen pompás őszibaraczkok, meg kajszin
baraczkok teremnek rajta. A csipkékből gyönyörű rózsák támadnak.
– Lassan beszéljen! Meg ne hallja az apám! Kitöri a nyakam, ha megtudja,
hogy kertészhajlamaim vannak.
– Bizony pedig az az első tudomány a világon. A kecskeméti gyümölcsöt
milliókért hordják ki a külföldre, még a hulladék czefrének is akad
vevője; de még olyan pálinkafőzőt nem láttam, a ki a fiskálisok
czefréjét vásárolná össze. Aztán nézze csak meg azt a gyönyörű
szőlőiskolát ott kinn a homokpusztán, a mi egy valóságos paradicsom;
pedig még nem rég csupa homokbuczka volt. Tavaly szüretkor vitt ki
magával az édes anyám. Ott is vannak ám diákok; de azok nem gajdolnak
ilyen furcsa verseket, hanem olyan okosan tudnak beszélni az emberrel,
hogy csupa gyönyörűség. Hát a maga édes apjának is van ilyen nagy darab
homokföldje; ha maga a vinczellér-iskolában kitanulná azt a tudományt, a
mihez hajlandósága van, olyan uraságot teremthetne rajta, hogy nem
cserélne még a vicispánynyal sem.
– Paule! Jam iterum non discis! (Palkó, már megint nem tanulsz!)
– Hisz atacem, panacem…