Az apát minden ember ismerte New-Yorkban.
Merész mondás! «Minden ember.» A milliós lakosú világvárosban!
Mégis úgy van. Ismerte öreg és gyerek, dajka és bébé, gazdag és szegény,
férfi és nő, munkás és tengerész: egyszóval minden ember látta legalább
egyszer a «filibasztert» (a mi francziául kiejtve: flibustier).
Volt annak valóságos családi neve is: «Mnux». Hanem ezt csak úgy lehet
kimondani, ha valaki halszálkát nyelt, s hátbaütik, hogy megszabaduljon
tőle.
Volt idő, a mikor nagyon sokan, ezren meg ezren kaptak ilyen hátbaütést,
a mitől megtanulták a Mnux nevet kimondani. Hanem az régen volt. Azokra
az évekre esik, a mikben a hirhedett kalandorvezér Walker (ejtsd ki
Vóka) csinálta a forradalmakat Paraguayban, Hondurasban, Kubában,
imitt-amott. Az volt az életföladata: forradalmat kelteni, s aztán a
föllázadtaknak a maga flibustier csapatjaival segítségükre sietni, a
kormány seregeit megkergetni, provizorius kormányt behelyezni, új
papirospénzt kibocsátani s hadseregét azzal fizetni. A kimenetele
eleinte nagy siker, a végén nagy bukás volt.
A legutolsó forradalmi vállalata Hondurasban folyt le erős harczok
mellett.
Legtevékenyebb hadvezére volt Mnux, benszülött félvér. Termetre egy
Sámson. Ezt Walker, miután egy fővárost elfoglalt, ki is nevezte
hondurasi kormányzónak, s ezt a magas hivatalt ma is viselné Mister
Mnux, ha a fővezérét, Walkert a hondurasi kormány csapatai le nem fogják
s hamarosan főbe nem lövik. Így aztán neki is ugornia kellett magas
polczáról. Valószinűleg vitt magával egy kis konvertált érczpénzt. De a
mi bizonyos, annektált egy házastársat Hondurasból, a ki pokolbeli
szépség lehetett. «Xiou»-nak hívták. Feleségének nevezte. Jongleuse
volt; de azért lehetett feleség. Észak-Amerikában ötvenkétféle felekezet
van s annak mind saját házassági törvényei, a miket alsó és még alsóbb
házak szentesítettek. Legnépszerűbb közöttük, a melyet már nem is valami
ház, hanem az utcza törvényczikkelyezett be, a Costermangeroké, a kik –
ha jól sejtjük – utczaseprők. Ezeknek az egybekelési ceremoniájuk abból
áll, hogy egy férfi meg egy nő keresztben tart egy nagy seprűt s a
házasulandó párnak azon kell háromszor keresztülugrani. A harmadik
ugrásnál meg van erősítve a frigy. S az ekként kötött házasság épen
olyan tartós, szilárd és hűséges, mint a minőt polgári hivatalnok kötött
meg s három templomban áldott meg eskű alatt a verbi divini minister.
Valószinűleg a hondurasi menekültek házassága is ilyen lehetett. Hogy
híven megtartották, azt majd a tények bizonyítják be.
Mi lesz már most? Mi föladat vár a bukott emberekre, a kiknek a lába
alól kicsúszott a föld?
Nem szükséges valakinek bukott milliomosnak, elűzött kormányzónak,
megvert hadvezetőnek lenni, hogy európai fogalmak szerint megtalálja a
föladatát, a melyet a sors eléje szabott; tudja azt már manapság minden
vigécz és kávéházi hébe, a kinek boldogsága elé akadályok gördültek,
hogy mit tegyen? Vesz egy revolvert s közös beleegyezéssel elébb a férfi
a hölgyet, aztán saját magát lövi agyon. Rendes megoldása a drámai
bonyodalomnak. Hanem az új világban más fogalmak dívnak. Ott a bukott
emberek nem dobják el maguktól az életet, hanem keresnek más életmódot.
A ki él, az meg is él. Ott semmiféle munka nem szégyen, minden
keresetmód tisztesség.
A hondurasi elűzött kormányzó nagy hirtelen megtalálta a megillető
helyét a nagyvilágban. Beszegődött atlétának egy czirkuszhoz, melynek
igazgatója a mister Barnum volt. Ismeretes firma.
Ketten képezték a művészpárt. A színlapon: a flibustier és a szilfid.
Izgalomgerjesztő volt a művészi előadásuk.
Elébb a filibaszter jött ki a porondra egy kereken járó æolodiconnal s
aztán eltekergezte a népszerű dallamokat, a yankee doodlet s az
oppogemot; az utóbbi még jobban tetszett. A szövege a néger népköltői
fantázia remeke. Az opossum (kiejtve: «upaszon») felmászik a gummifára,
hosszú farka földig lelóg, egy macska belekapaszkodik a farkába s úgy
himbálja magát. (Budapesten is furorét csinált e népdallal a néger
Roscius, Ira Aldridge (mondd: Ajre Eldridzs). Minden este el kellett
neki énekelni Othello, Macbeth, Lear után ismételve: «Halljuk a paszon
aftágembit!») A Sámson után elé lebbent a szilfid, olyan kosztümben, a
minőben az erdei nimfát festi Ovidius Naso; felugrott tündéri
szökeléssel a Sámson vállára, a ki már akkor a fogain egy kétöles rudat
egyensúlyozott, melynek hegyén egy majolika hattyú lebegett, s a szilfid
az atléta válláról felkapaszkodott a rúdra, s tündérgyorsasággal
felmászott a hattyúig, ott leült annak a hátára, s ott szép csengő
hangon elénekelte a Herkulese által lekintornált népszerü dalokat. A
filibaszter ezalatt tartotta a pózna alsó végét a fogai között:
egyensúlyozva a hattyút és a nimfát. Óriási volt a tetszés. Ez többet
tud, mint a hajdani Sámson, mert az csak tízezer filiszteust tudott egy
szamár állkapcsával leverni, de ez a saját állkapcsával tud tízezer
yankeet fellelkesíteni. Végül aztán Sámson eleresztette a rudat, az
lecsúszott a földre: a szilfid lerepült a hattyúról, s az atléta elkapta
röptében félkézzel a bokájánál fogva, úgy vitte ki magasra emelve az
arénából.
Megnézte ezt a produkcziót minden ember, még a köztársaság elnöke is, és
mikor kérdezték tőle, hogy ha a jövő választásoknál meg fog bukni, meg
tudja-e csinálni, a mit a hondurasi kormányzó produkál? Azt mondta rá:
«God bless no». Az ő szilfidje száztíz kilót képvisel.
Egy sok milliomos petroleum-nábob mindennapos nézője volt e
saltomortaléknak, ki fogadást tartott, hogy egyszer a szilfid a nyakát
fogja törni.
Barnum mester húsz dollár fellépési díjat adott minden estére a híres
atlétapárnak, a mi elég tisztességes kereset volt.
Két hónapig tartott a dicsőség; akkor félbeszakadt.
Mi volt a napfogyatkozás oka?
Hja, azt nem lehet elmondani.
Egy napon Xiou valamit súgott a férje fülébe.
E suttogó szóra a férj megcsókolta a felesége kezét, kívül is, belül is.
Aztán nem szólt semmit, hanem vette a kalapját és sietett fel Mister
Barnumhoz.
– Mától fogva nem tartunk előadást a czirkuszban.
– De sennor!
– Semmi sennor, – pedlar.
– Nincs ön megelégedve a gázsijával? Felemeljem?
– Ha egy petroleum-király millióit nekem kinálja ön, mégsem mutogatjuk
magunkat többet a czirkuszban.
– Miből fognak önök megélni?
– Kintornázni fogok az utczán.
Nem beszélt többet, megfordult a sarkán, maga előtt tolta a kerekes
æolodiconját, s eltünt a newyorki világ szeme elől.
És úgy tett, a hogy mondá. Elköltözött Chicagóba. Ott kintornázott az
utczaszegleten, a földretett kalapjába gyüjtve az alamizsnául dobott
sixpenceket, de a pennyt sem vetette meg. A feleségét elrejtette valami
zúgba. Megtagadott magától minden élvezetet, gint sem ivott, a
dohányrágásról is lemondott.
Valami tíz hónap mulva aztán ujra visszakerült New-Yorkba s jelentkezett
Barnum mesternél.
– No, most már megint itt vagyunk, s ha kellünk önnek, szolgálatára
állunk.
– Hogyne kellenének. Ugyan hol jártak?
– Chicagóban.
– És a felesége?
– Az pedig Rómában.
Most értette már a dolgot a mester.
– Ah, ah! Hisz ön derék, gavallér ember. Ilyenkor nem engedjük a
feleségnek, hogy akrobatikai erőművészetet gyakoroljon. Ön mintája az
igazi férjnek.
Hát persze! A kiket a costermangerok kötöttek össze.
– Fiúcska vagy leányka? – kérdé a mester.
– Leány.
– Az jó. Művészeknél a leány szerencse, a fiú csak galiba. Van már neve?
– Igen. «Unica».
– Abszurdum. Hogy tudhatja ön azt?
– Azt mi tudjuk.
A mester kész örömmel szerződtette vissza a művészpárt, a ki azontúl még
hirhedettebb lett. Azonfölül is mintaképei voltak a hűséges
házastársaknak. Ketten képeztek egy egészet. Művészi fizetésük
megengedte nekik, hogy úri életmódot folytassanak. Vettek maguknak egy
szép villát, kerttel, a hol magukban laktak. Az Unicára nevelőnő ügyelt
föl. Egész nap az anyja mellett volt. Xiou maga varrta a leányának a
ruháit. Cziczomázta, kényeztette. Csak egyet tagadott meg tőle: a
művészi élvezeteket.
Tizennégy esztendős volt már Unica, és még nem látott igazi színházat,
czirkuszt.
Mikor az esti előadás ideje elérkezett, anyjának, apjának a czirkuszba
kellett menni – munkába: – Unicát bezárták a szobájába, a hol a dajkája,
majd a nevelőnője mesélt neki rémregéket arról a titokteljes világról, a
melyben a pokol kisértetei fitogtatják varázsló játékaikat. Unicának nem
volt szabad megtudni, hogy szülői komédiások; apja akrobata, anyja
jongleuse. Még arról sem volt fogalma, hogy van egy sok ezer fejű
embervilág, a mely őket bámulja, tapsolja. Az ő anyja mint szilfid! Ez a
pokol! Az ő szülői az ördögök!
Még tizennégy éves korában is «Unica» volt: hasonlíthatatlan.
Termete pedig korán fejlett, olyan magas, mint az anyja. Más
művész-szülők azon igyekeztek volna, hogy a csodaszép gyermeket az Olymp
számára neveljék. Unicának nem volt szabad megtudni, hogy van Olymp,
vannak múzsák.
Hogy férfinak nem volt szabad közelíteni az Unicához, az magától
értetődik. A férfiak mind szörnyetegek: kivéve az apát. Az félisten.
A művészpár takarékosan élt, egészen elvonultan a világtól. Keresményük
nagyrészét megtakarították: vagyont gyűjtöttek az Unica számára. Jöhet
idő, a mikor vége lesz a művészi dicsőségnek. Minden utczaszegleten
találni egy rongyos alakot, a ki koldul. Valamikor hirhedett művésznő
volt: koszorúk, ékszerek hullottak a lábaihoz: palotát tartott és
fogatokat. Majma volt és speciális színbirálója, a ki jelmezeit leírta a
lapokban. Most koldul a mindennapi falatjáért. Senki sem emlékezik már
rá. A delelő csillagot imádják, hulló csillag után nem kérdezősködnek.
Gyermekkora óta csak e három mulatóhelyre volt szabad az Unicának
nevelőnője kiséretében elmenni: a Hököm-színház, a hol a gyerekek
játszanak tündérmeséket; a majomszínház, a hol igazi csimpánzok és
orangutángok rögtönöznek komoly drámákat, aztán meg az automata-színház
ködfátyolképeivel. Mulatságos volt az mind a három.
Egyszer az Unica születésnapján (ez volt a tizennegyedik) az a kivánsága
támadt Unicának, hogy ő szeretne már e gyerekeknek való színházak
helyett abba a színházba elmenni, a hol az apja meg az anyja mutogatják
művészetüket nagy közönség előtt.
A nevelőnő rá hagyta magát beszélni. Hiszen nincs abban semmi eltitkolni
való. Apa és anya nem szégyenli a mesterségét: nincs is rá semmi oka.
Aztán ki tudja meg, hogy ott voltak? A Barnum czirkuszában ötezer ember
ül tömegben, ki vesz ott észre egy leányt, a ki a legyezője mögé
rejtegeti az arczát? Elvitte az Unicát magával a Barnum-czirkuszba.
Hiszen csak komédia volt. De mégis csak tragédia lett ebből.
Az anya szemében delej van. Ötezer emberarcz között is megtalálja rögtön
a maga drága kincsét. A kis leány elbámult, fedetlenül hagyta az arczát,
a mikor meglátta az apját mint Sámsont a porondon: s azután az anyját,
selyemtrikóban, a mint fölmászik a kétöles rúdon s föllebben a hattyú
hátára. Az egész közönség visszafojtott lélekzettel hallgat.
S ebben az önkénytelen csöndességben, a mi a művészet legnagyobb
diadala, egy sikoltó kiáltás hangzik föl: «Mamám, vigyázz!»
Xiou odatekint, meglátja a leányát, kétségbeesetten kiált föl: «Unica!»
s azzal mindenről elfeledkezve, oda akar repülni hozzá, rohan a levegőn
át, a Sámson nem birja elkapni a kezével, a szilfid leesik és kitöri a
nyakát.
Unica ezzel a kiáltásával megölte az anyját.
Az akrobata-pár mutatványának vége volt.
A filibaszter gavallér ember volt. Egy szóval sem dorgálta meg a
leányát.
Mikor a felesége temetéséről hazakerült, odahívta a szobájába Unicát.
– Édes leányom, – mondá neki, – anyád meghalt, többet velem nem játszik.
Keresetünk megszünt. De neked sem fog többé ruhákat varrni. Magadnak
kell életmódot keresned. Fiatal vagy, szép vagy. Válogathatsz, hogy mivé
légy? Akarsz művésznő lenni? Tetszik a művészi pálya? Hozzá juthatsz.
Énekesnő akarsz lenni? Itt van ez a halom hangjegy, ezt be kell tanulnod
zongorára, énekhangra. Deklamálni akarsz? Itt van ez a franczia, német,
olasz nyelvtan, ezeket végig kell tanulmányoznod, aztán a
konzervatoriumba négy évig följárnod, beszélni, játszani tanulnod.
Visszaijedsz tőle? Irtózol a színpadtól? Akkor ajánlok neked más
valamit. Én korábbi éveimben, mielőtt filibaszter lettem, egy indus
kiskirálynál voltam tetováló mester, annak az asszonyain tanultam ki a
mesterségemet. Ha könnyű módon, minden fáradság nélkül akarsz magadnak
életmódot szerezni, szánd el rá magad, hogy általam engedd tetováltatni
a testedet. Ebből becsületesen és úri módon megélsz, még vagyont is
szerzesz. Adok neked egynapi határidőt, hogy melyiket válaszd.
Az egynapi határidő leteltével azt mondá Unica az apjának, hogy inkább
engedi magát tetőtől-talpig teleszurkáltatni, mint hogy azt a sok bolond
könyvet, hangjegyet végigtanulja.
Azzal megkezdődött a munka.
Három esztendeig tartott a filibaszternek, a míg az Unica minden tagját
telerajzolta a tetováló művészet minden remekeivel.
No már most el volt látva Unica egész életére teljes, tökéletes
toalettel. Ezen a kosztümön a divat nem változtat.
S bizony szép viselet volt! Leírjam? Láttuk, a kik csak férfiak vagyunk,
annak divatjában. Bámulatos szép volt.
Csak az arcza nem volt tetoválva. Az meghagyatott istennői
tisztaságában. Azon túl napok, holdak, csillagok, karikák (de milyen
karikák!), virágok, rózsák, tulipántok, liliomok, napraforgók, hímes
pillangók, tarka kolibrik, kigyók, egymásba kapcsolódva, közben az
abracadabra jelvényei, a Zodiacus égi szimbolumai, és mindez egy
csudaszép termet eszményi tökélyű idomaira rajzolva bizarr színekben.
Ahhoz is hősi elhatározás kellett, hogy egy leány azt a tízezernyi
tűszúrást elszenvedje, s azoknak a méregporokkal, czinóberrel,
karminnal, ultramarinnal, rézzölddel, okkerrel bedörzsölését; de még
inkább heroinává emeli Unicát az a merész elszántság, hogy ő
élethivatásul fogadja el apjának azt a tervét, hogy így mutogassa magát
az egész világnak: belépti díjért.
Egész takarója egy indus köpeny volt, tarka napmadár tollakból
összerakva. Azonkívül egy hermelin-palást, a mit levetett, ha látogató
jött.
Itt Budapesten az Andrássy-út egyik palotájában volt a lakása,
földszinti helyiségben, a hol fogadta a közönség tagjait, két forint
belépti díj mellett. Az apja volt az impreszáriója. Nem volt ez a
szokásos merev kiállítás, betanult helykeretben. Lehetett őt látni
szokott napi foglalkozásában, a hogy fésülködött (dús haját koszorúba
csavarva viselte), a hogy reggelizett, ebédelt, a mihez maga főzte az
ételt, italt, a mint a mandolint pengette; volt egy kedves kapuczinus
majma, azzal mindenféle játékot űzött. A majomnak négy keze van, az
egyiken megesett, hogy indiskreciót követett el az indus kötényen. Azért
kapott az úrnőjétől egy pofont, a néző közönségtől azonban fügét, diót.
Különben minden a legszigorúbb illemszabályok között ment végbe. Jelen
volt az apa, a hatalmas Herkules, a ki kész volt az illetlen
magaviseletű látogatót az ablakon kiröpíteni. Végül maga az apa
elmuzsikálta a kintornáján a Rákóczi-indulót, a minek gyors tempójára az
Unica eltánczolta a négerek csárdását, s akkor aztán teljes
tökéletességében bámulhatóvá tette virágkertté alakított isteni
termetét.
Hogy Unica évek során át megtartotta erkölcsi épségét, annak a
legérthetőbb oka volt épen a tetováltsága. Ugyan kinek volna kedve egy
tarka figurákkal telerajzolt hölgyet magáévá tenni? Hol akad ennek
párja?
S a tetovált hölgy arisztokrata volt, még büszkébb, mint az apja. A
czirkuszi jongleuröket, a kaucsuk-embert, a nő-imitátort, a kötélen
tánczolót, a kardnyelőt lenézte. Azokkal szóba sem állt. Gyémántokkal
sem lehetett megvesztegetni. Mit csináljon ő a brilliánsokkal, a kinek
sokkal szebb nyakéke van minden gyöngynél? Mi értéke lehet nála
brüsszeli csipkének, selyemnek?
Budapestet nagyon megszerethette, mert sokáig itt maradt. A magyar fő-
és székváros közönsége nagyon látványkedvelő.
Tudják ezt már az Oczeánon túl is.
Maga a hirhedett Barnum is tudomást vett erről. Nem sajnálta a nagy
költséget, hogy Budapesten egy saját czirkuszt építsen s azt világhírű
látványosságaival betöltse.
Unica olyan merész volt, hogy még ezt a konkurrencziát is bevárta.
Azért, hogy a Barnum-czirkusz megnyilt, ő nem zárta be a boltot.
Barnum mester látogatta meg elébb Budapestre megérkezve a filibasztert
és leányát.
– Nagyon sajnálom, – mondá, – hogy nem számíthatom önnek a leányát
intézetem starjai közé.
– Az lehetetlen. Mutatványunk nem vihető nagy közönség elé. Távolból
minden részlet elvész. Ebben csak válogatott közönség találja élvezetét.
– De hát önök előtt tárva volna a nagy közönség részvéte is, és az volna
az igazi kincsbánya.
– Mi módon?
– Reprodukczió útján.
– Próbáltuk azt már. Fotografiákkal, kinematoszkoppal. Gyér jövedelmet
hajtó vállalat.
– Igen, mert a fotografiában elvész az érdekesség. Az nem adja vissza a
színeket, a fényképező gépben elvesznek a piros színek, a kék is
elhalványul, minden rajz feketének látszik. De ha ön lefestetné a
leányát egy művészszel, a ki a tetoválást az igazi rikító színekkel adná
vissza, s ezt a képet számos változatban, ügyes színnyomatok útján
bocsátaná a közönség rendelkezésére, az önnek százezreket jövedelmezne.
Az eredeti olajfestményeket pedig mesés árakon vásárolnák.
– Elképzelem, – mondá a filibaszter. – Csakhogy ennek egy nagy akadálya
van. Hol kapok én egy olyan festőt, a kire én az Unicám lefestését, így,
a hogy előttünk áll, rábízhassam? Az én leányom olyan ártatlan, mint Éva
volt, mielőtt a kigyóra hallgatott. A piktorok azonban nem aszkéták. Ha
én nekem egy ilyen képmázoló meg próbálja tapintani a kezével az én
leányom bájait, én azt rögtön agyonütöm. Mondom, hogy agyonütöm. S úgy
tudom, hogy Magyarországon egy agyonütött emberért még többet kell
fizetni, mint Amerikában. Nem! Piktort nem eresztek a leányom közelébe.
– No hát majd én segítek önnek ezt a skrupulusát eloszlatni.
Néhány nap mulva visszajött Mnux úrhoz a mester.
– Megtaláltam, a mit kerestem. Érdekes történet, a mit megtudtam,
hallgasson ide. Felfedeztem egy természet-csodáját, a ki az én
ritkaság-gyüjteményemnek is kincse lesz, s egyúttal önnek is elérhetővé
teszi a czélját, egy művészt, a ki lefesti az ön leányát minden tetovált
díszítményével együtt, és nem fogja kezével érinteni: egyedül hagyhatja
ön őt a modelljével együtt.
– Ki áll nekem arról jót?
– Ő maga, a festőművész.
– Hogyan állhat arról jót?
– Úgy, hogy nincs neki keze: se jobb, se bal keze.
– Hát akkor mivel fest?
– A lábával. Az egyik lábában tartja a festékes palettáját, a másikban
az ecsetet: két karjára támaszkodik, a miről hiányzik a kéztő. Remekül
fest.
– Hihetetlen dolog.
– Művei beszélnek. De hadd mondjam el az egész történetet. A festő apja
fiumei olasz-magyar, a felesége budapesti. A férj rajzmester, ki üres
óráiban arczképeket fest, olcsó áron. Népszerű ember. Boldog
házasságának első évében az Isten áldása szállt a családra. Tudvalevő,
hogy ilyenkor az idiosyncrasia milyen csodás befolyással van a nők
organizmusára. Az asszony vallásos volt. Fogadást tett a terzatói
Madonnának, hogy a saját születése napján egész nap bőjtöt fog tartani,
annak a reményében, hogy születendő gyermeke fiú lesz. Az ilyen
születésnap pedig a magyaroknál pazar lakomával szokott megünnepeltetni.
A menyecske állta a fogadást. Kedvencz ételeit hordták fel. Hozzájuk sem
nyult. Végre az asztalra került a legnagyobb csábító, a sült malacz, a
magyar konyha büszkesége. A férj addig biztatta a feleségét, a míg az rá
hagyta magát venni, hogy kedvencz csemegéjének két elsőlábú körmöcskéjét
megszopogassa. Hiszen nem volt az evés. Mégis az következett utána, hogy
az idő beteltével a fiatal asszony egy egészséges fiucskának adott
életet, de a kinek hiányzott mind a két kezefeje. Ez a büntetés a
megszegett fogadásért. Az anya kétségbe volt esve. Előbb önmagát, azután
a nyomorék magzatát akarta megölni. A férje lecsillapította. «Ne
szálljunk perbe Istennel, a mit adott, köszönjük meg. Én ebből a
nyomorék szülöttből embert fogok nevelni.» S azért is Amadeonak
kereszteltette. És most Amadeo világhírű művész, a ki a lábával fest.
Danae-alakjai a két világrészben kapósak. Ez fogja az ön Unicáját
lefesteni. Nem féltheti tőle a leányát, hisz Unica csak angolul ért,
Amadeo pedig csak olaszul és magyarul beszél.
Mnux apó rá hagyta magát beszélni a vállalatra. Barnum mester bemutatta
neki a festőművészt. Szép fiatal levente volt. Csak abban különbözött a
rendes gavalléroktól, hogy lábaira nem czipők voltak húzva, hanem ötujju
keztyűk. Sohasem járt gyalog. Tánczra sem használta a lábait: azok
magasabb foglalkozásra voltak teremtve. Karjai végét a kabát zsebébe
dugva hordta.
Bizony heroizmus kellett ahhoz, a mit a nyomorék alak kivívott: óriási
akaraterő.
Az első találkozásnál megnyerte Unica szivét.
Az is épen ilyen világból kitaszított, kivételes lény volt, mint ez a
művész, a ki sehol sem találhatja párját.
Sok tízezer férfit látott maga előtt körülsétálni Unica. Rá nézve azok
mind nem voltak férfiak, csak divatruhás bábok. Egyiknél sem dobbant meg
a szíve. Megbámulták: ott hagyták. Üres volt rá nézve az egész élő
világ; de üres belül a szive.
És most megjelent előtte egy igazi férfi, a ki legyőzte a mostoha
sorsot.
Amadeo festményéből remekmű vált. Nehéz munka volt. Az eszményi szép női
testen kívül a mindenféle színű ábráknak felülfestése aprólékos
kidolgozással. S az első képet követte a második és a többi, mindenféle
álló és pihenő helyzetben. Kész vevők voltak rá s a sokszorosításért
mesés összegeket ajánlottak a műárusok, a miken a művész és modellje
osztozott.
És az alatt, a míg a művészi munka tartott, titokban más terv is lett
végrehajtva. Unica megtanult olaszul alattomban, Amadeo pedig angolul.
Egy napon a festő fénymázos czipővel a lábán jelent meg Unica előtt. A
leány bámuló tekintete kérdezte, mi ez?
Amadeo felelt rá – angolul: «I love you».
A mit a leány olaszul viszonzott: «Io t’amo» s kezét nyujtá a csonka
bénának.
Erre Amadeo előhúzta kabátja zsebéből mind a két kezét, a jobbot Unica
felé nyujtá. A leány fölsikoltott örömében. «Neked kezed nőtt?» – kérdé
olaszul.
– Droz automata-gépész remekműve aczélból, guttaperchából. Azért
készült, hogy neked azt mondhassam, hogy fölajánlom a kezemet.
És Unica elfogadta a vaskezet. A filibaszter megáldotta a szent frigyet.
És azontúl aztán Unica nem mutogatta többé a bámuló világnak csodálatos
bájait s Amadeo nem festett a lábaival többé tetovált nimfákat.
Senki sem beszélt róluk többé.