Előre bocsátom, hogy ez nem politikai irányczikk; hanem egy darab
életből kikapott regény, melynél a politika csak a staffaget képezi.
Az első véderőtörvényjavaslat fölötti parlamenti hadjárat alatt történt
ez.
Az ilyen törvényhozási küzdelmet inkább lehet hadjáratnak nevezni, mint
pernek. A perben van alperes és felperes, egyiknek a kettő közül igaza
van: a bíró itélete dönt; de a politikai vitában mind a két szemben álló
félnek igazsága lehet, ott az ész, a meggyőződés, a közérzület, a
hagyományos lelkesedés, az államférfiúi bölcseség, az opportunitás, a
lojális hűség fegyverei küzdenek egymás ellenében, itélőbíró csak a nagy
közvélemény.
Az örök hazafiui eszmény volt napirenden: az önálló magyar hadsereg
kérdése.
Hol van magyar szív, mely ez eszményért ne dobogna?
Felejthetik-e az átélt dicső korszakot azok, a kik abban egykor részt
vettek? Lemondhatnak-e arról az óhajtásról, hogy még egyszer lássák
felvonulni azt a magyar hadsereget, a mely a háromszínű lobogók alatt, a
nemzeti indulók harsogása mellett indul tűzbe, halálba – megvédeni a
hazát, az alkotmányt, a szabadságot és a királyi trónt, valamennyi
ellenséggel szemben? Mit nekünk az ujabbkori hadászati találmányok:
gyorstüzelő ágyúk, puskák, füstnélküli lőporok, szárazföldi torpedók,
kormányzott léghajók, pánczélos gőzkocsik, a honfilelkesedés mindent
legyőző varázshatalmával szemben! Ezt kell föléleszteni és ez nem kerül
milliókba.
Csakhogy ennek az önálló magyar hadseregnek egy nagy akadálya van, a mi
nem hagyja magát sem agyonágyúztatni, sem agyonszónokoltatni: úgy
hivják, hogy «statisztika».
Ha a törvényhozás minden faktorai beleegyeznének, hogy állíttassék fel
rögtön az önálló magyar hadsereg, ha a király szentesítené e törvényt,
útját állná egy vastag könyv, a mely ott található a kaszinók
könyvtárában (másutt nem tartogatják), a czíme «katonatiszti
schematismus.»
Ebből megtanuljuk, hogy a szent István koronája országaiban alakult
(tehát magyar) ezredeknek tisztikarából hatvanhét százalék német,
huszonnyolcz százalék horvát és csak öt százalék magyar. (5%).
Nincsenek magyar katonatisztek a magyar hadseregnél.
Hogy miért tartja magát távol a katonatiszti pályától a magyar ifjú
nemzedék, ennek többféle okát kereshetjük.
Legelső oka az, hogy a lefolyt három évtized alatt annyi új életpálya
nyílt meg hazánkban az értelmiség előtt, mely úri életmódot kínál a
katonatiszti gavalléros szegénységgel szemben, a régi életpályák is
annyira kiszélesedtek: törvénytudás, technika, tanügy, közigazgatás,
kereskedelem, ipar, földművelés, mind egész embert követelnek. Maga a
honvédseregünk, a csendőrségünk, rendőrségünk oly erőre fejlődött, mely
az 1848-iki honvédsereget felülmulja. Ott találjuk a fegyveres
szolgálatra kész új nemzedékünket: a rendes hadseregnek nem jut.
A másik oka a katonatiszti pálya kerülésének a katonai cœlibatus.
Minden fiatal embernek ábrándja, vágya az, hogy családot alapítson,
saját háztüzet alkosson. Ennek állja útját a kauczió-rendszer. Hogy oly
aránytalanul sok a rendes ezredeknél a horvát tiszt, ennek egyszerű
magyarázata az, hogy a horvát határőr-tiszteknél el van engedve a
házassághoz való biztosíték. A horvát tisztnek kiváltsága van.
De legerősebb indok a közös hadseregnél dívó német nyelv, a mi ifjainkat
onnan elriasztja.
Hát bizony németül tanulni sohasem szerettek a magyar fiúk. A tantárgyak
között mindig ott figurált az; kalkulust is adtak belőle s az érettségi
vizsgán a főtisztelendő úr maga examinált: «No fiacskám, mondjad, mit
tesz németül: «az ember?» – «Das Ments.» – «Hát azt hogy mondja a német,
hogy «a lú?» – «Der Ferd». – «Jól van fiam: hiszen tudsz te németül
jól».
A katonavilágban azonban nem elég a «das Ments», meg a «der Ferd». Ott
még azt is meg kell tanulni a legénynek, hogy mi az a «Achse des
Rohres». (Valljuk meg az igazat, én magam sem tudom, hogy mi az!)
Hát már most ezen az abnormis állapoton akart segíteni a
hadügyminiszter, hogy a magyar ezredeknél nincsenek magyar tisztek, a
véderőtörvény javaslatával.
Ennek az intézkedése szerint az egyéves önkéntesek tartoznak a
szolgálati év leteltével a tiszti vizsgát letenni. A ki ezt nem teszi
le, még egy évig tartozik szolgálni mint közlegény.
Ez volt aztán a hajczihő, a mi erre a tervezetre támadt!
Németül tenni le a tiszti vizsgát!
A parlamenti harcz átterjedt az egyetemekre, kivonult az utczára.
Odakinn a diákok akarták felfordítani a miniszterelnök hintaját, idebenn
a képviselők a bársonykarszékét.
S az ellenzék hatalmas erőkkel rendelkezett a kormánypárttal szemben.
De valamennyi matador között legfélelmesebb volt a Malleus. (A pőröly.)
Magas, izmos alak, veresarczú, rőtszakállú: arczkifejezése csupa kihívó
gúny. Mikor ez felállt a baloldali második pad végéről, mindenki sietett
be a folyosókról: érdekes előadás lesz. Élczek röppentyűi pattognak.
Mint a carillon-játékos a harangjain, végigkalapál a Malleus az egész
minisztersoron. Előadási modora is különös: arczjátéka, kézmozdulatai
folyvást magyarázzák aposztrofálását. Nem marad egy helyben, két
szomszédjának helyét is magának foglalja: az neki szükséges, előre dűl,
hátra szökken, megfordul saját maga körül, mint egy tánczoló dervis,
majd a karzatnak beszél, a hölgyeknek, a mágnásoknak, a diákoknak, s ha
valami találó élczet mondott, maga kezdi el a jóízű nevetést. Nem kimél
senkit, még a fegyvertársait sem: a nemzeti ellenzéket.
Az ülések e rendkívűli törvényjavaslatnál három órán túl húzódnak: akkor
már odahaza senki sem kap ebédet. A családos képviselők is a Szikszayba
szorulnak Ott van egy külön asztal a számukra fenntartva, a hol
kormánypárti és ellenzéki képviselők vegyest elhelyezkednek. Itt
találkoztam naponkint a Malleusszal s étkezés közben folytattuk a
napirenden levő vitát. Szomszédom volt a fal felől.
(Zárjel közt megjegyzem, hogy magam is azon a nézeten voltam, hogy a
magyar tanuló fiatalságot nem lehet arra kényszeríteni, hogy németül
tegye le a tiszti vizsgát s ezt az ülésben is elmondtam; de az ellenzéki
lapok nem közölték a beszédemet.)
– Látod, pedig nincsen is német kommandószó az osztrák közös
hadseregnél, – mondám én egy közös ebédnél a szomszédomnak.
Végignézett rajtam azokkal a vörös karikába foglalt kiülő kék szemeivel.
– Nagyon erős ez a Szikszay bikavér bora, úgy-e? – mondá.
Elértettem a czélzást.
Iparkodott enyhíteni:
– Hátha még az én gyöngyösi aszúmat megkóstolnád!
– Attól még documentummal is bebizonyítanám, hogy egész komolyan és
józan fővel mondtam, a mit mondtam.
– Nohát én holnap elhozom az ebédhez az aszúboromat, te hozd el a
docédat.
Úgy történt.
Ülés után összekerültünk a vendéglői asztalnál, a hol minden vendégtárs
számára oda volt készítve egy karcsú palaczk veres aszú, a mit a
rátapadt pinczerozsda hitelesített.
Csakugyan kitűnő ital volt. Ellenség, jóbarát mind kocczintott a
traktáló Malleusszal.
– Hátha még azt a tűzdelt bélpecsenyét élveznéd hozzá, a mit a zsenám
készít otthon.
– Rajtad függ, hogy megismertesd velem.
A Malleus a fejét rázta:
– Nehéz dolog az.
Én nem is tudtam, hogy a Malleusnak zsenája van. Szokták a magyarok így
nevezgetni a feleségüket. Senki sem látta őket karöltve járni a
világban.
– No, de már most add elő te az igért documentumot.
Kiveszem a tárczámból.
Emlékirataim között egy hajdani osztrák fővezéri ordre du bataillet
találtam.
«An den Brigadier General X. Y.
Forcirte Recognoscirung.
Avantgarde marschirt, chaussée à cheval. Ecclaireurs volontaires à la
tête, Terrain sondirend, cheveaulégers, Elitetroupe mit masquirter
Artillerie, eine Compagnie Sappeurs, zwei Bataillone Infanterie, en
échelon formirt. Porteépées vor der Front. Insurgenten bei Remontre mit
Pelotons chargiren, dann mit Bayonetten en colonne attaquiren, Defilée
forciren, Plateau occupiren, eventuellen Cavallerie-Choc, Carrée
formirend, repoussiren. Blessirte, Marodeure per Ambulance zum Lazareth
transferiren; über Resultat per Galoppin referiren. N. N.
General-Major.»
– Ebben a napiparancsban egyetlenegy német szó nem fordul elő. Ha a
kötőszavak és számok nem volnának benne, az ember nem tudná, hogy ez
németül van. Aki az osztrák kommandót meg akarja érteni, annak nem elég
németül tudni, annak francziául kell értenie.
Az én tisztelt ellenfelem és barátom, a Malleus elkérte tőlem ezt a
famosus napiparancsot.
– Majd meglátod, micsoda peteket fogok én ezzel csinálni. Most pedig
meghílak holnapra hozzám ebédre. Majd meglátod, hogy kitesz magáért az
én zsenám.
Hát biz ez a «zsena» derék, hűséges élettársa az «urának», a ki azt
szereti, boldogítja, bajában ápolja, gazdaságát intézi, otthonát
kedvessé teszi – és még talán a gyermekét is neveli. Csakhogy éppen az
esküvőjüknél nem volt egyéb tanú, mint az a bizonyos «két gólya, ki ott
kelepelt.»
Akkor még nem volt kodifikálva a törvény a polgári házasságról. De
szerető szivek voltak. A Dompfaff adta rájuk az áldást.
A képviselői körökben is számos volt az ilyen kérdezés nélkül létrejött
viszony.
A törvényhozók Nesztora, az ifjú kedélyű öreg Bónis Samu talált ki a
titkos feleségek számára egy kollektiv nevet: «Kalazánczia». Szótárba
nem került, de akkoriban mindenki értette.
Az én asztaltársam, a Malleus nem is csinált titkot a magáéból.
Egyszer odakerült közénk (a Szikszay-asztalhoz) egy időközben
megválasztott képviselő, fiatal fertálymágnás: kiállhatatlan a
dicsekedéseivel, a mikben nagy szerepet játszottak az udvari bálok,
kaszinói estélyek élményei, az ő kontesz tántjaival és baronesz
niészeivel. Egész nőismeretsége a magas körökből telt ki. (Pedig az
otthoni titkos szerelméről kortesnótát is énekeltek.)
– Hallod-e pajtás, – szólt oda neki a Malleus, – elhozhatnád egyszer a
kalazancziádat az én zsenámhoz, jól elmulatnának együtt, két képviselő
felesége…
A gavallérkolléga sohasem ült le többet az asztalunkhoz.
Az ebédrehívás napján még az ülés befejezése előtt együtt távoztunk el a
Sándor-utczai házból a Malleusszal. Földszinti házban volt a lakása
valahol a külvárosban, egyszerű falusias kerttel. Nem szerette, hogy a
feje fölött dobogjon még más valaki.
A háziasszony ott várt bennünket a folyosón.
Meglepett az egész megjelenése; egészen másnak képzeltem. Karcsú termet,
telt idomokkal, melynek minden mozdulata előkelő modorra vall: arczáról
csupa jóság sugárzik, szemei nyiltak, okosak, melyek zöldeskék fényét
hosszú szempillák takargatják, arczpírján megelégedés hajnallik,
gesztenyeszínű haja egyszerű kontyba feltűzve (az akkor divatos chignon
nélkül). Semmi ékszert nem viselt. Öltözete egyszerű volt és ízléses.
Nem lehetett több, mint harmincz éves.
Nem várta be, hogy az ura bemutassa meghívott vendégét: nyájas arczczal
jött elém, kezet nyujtva: «Ki ne ismerné önt?»
Olyan szép fehér keze volt, hátrahajló, rózsaszín ujjakkal.
Én bizony, félretéve minden szokásos előítéletet, megcsókoltam az elém
nyujtott kezet.
A Malleus valamit mordult; az asszony üdvözlé, eléje tartva piros
orczáját megcsókolásra: szokás szerint. A gazda azonban túlment a
szokáson s az asszony keze után nyult.
S aztán lassan fölemelte azt a síma kezet, mintha mázsás terhet emelne,
míg az ajkához ért, s a közben folyvást az én szemem közé nézett, mintha
tüntetne vagy szemrehányna. Talán ez volt az első kézcsók, a mit ez az
asszony az urától kapott.
A Malleus odasúgott a fülembe: «ezt neked köszönhetem».
(Majd köszönsz te nekem még többet is.)
Azzal karomat nyujtám az asszonynak s egész etikettel vezettem be a
szobába.
Ez volt az elfogadó terem.
Egyszerű, mint a falusi úrilakok tiszta szobája szokott lenni: szokatlan
és előttem feltűnő volt a könyvtár, a szögletben a pianino, a falakon
tollrajzok és aquarell-képek, lombfűrész alkotta rámákban: itt
irodalommal, művészettel, zenével foglalkoznak.
Az asszony észrevette a figyelmemet.
– A fiam rajzolta e képeket; a rámáikat is ő faragta.
A könyvtárnál megjegyezte, hogy a magyar költők az ő kedvencz
olvasmányai: a többi pedig a fiának a tankönyve.
A pianinón a hangjegytámlára egy Schubert-melodia volt kiterítve.
– A fiam zongorázik.
Kiváncsi voltam arra a reményteljes magzatra, a kiben ennyi tehetség
egyesül.
Kissé feltünőnek találtam, hogy a család gyöngye, a fiú nem siet az apja
elé, a mikor az hazaérkezik. No, majd találkozunk az ebédnél.
De ott nem volt látható. Az asztalnál csak három személyre volt terítve.
Szót tettem e miatt, a mikor asztalhoz ültünk.
– Hát a fiad hol van?
– Oh, az nem étkezik velünk soha. Elvem, hogy a fiúnak nem szabad a
szüleivel együtt dobzódni. Ne szokja meg a mi lakmározásunkat: a mi
szabad szájú beszédeinket nem szükség neki meghallani. A gyerek külön
falatozik a nevelőjével pontban déli harangszóra: egyszerű ételeket kap,
a mik a gyomrát nem rontják el. Semmi édesség, csemege, semmi szeszes
ital. Ráér azt megismerni, majd ha a szakálla megnő.
El kellett ismernem a dietétikai rendszer helyes voltát.
Az asszony aztán azt is elmondta, hogy hol van most a fia. Az ilyenkor a
lovardában van és lovagolni tanul.
Ezt egészen úrfinak nevelik.
Az ebéd kitünő volt: a háziasszony kifogyhatatlan a kinálgatásban.
Mellette ültem s igyekeztem őt mulattatni. Nehezen ment. Nagyon szűk
tartomány lehetett, a melyben járatos volt. Politikáról fogalma sem
volt. Nem birta megérteni, hogyan lehet olyan két derék embernek, mint
én és az ő ura, a kik egymásnak jó barátai, olyan nagy társaságban, mint
a képviselők gyűlése, egymással veszekedni? Ő még sohasem volt a
képviselőházban; mert ő nem állhatná meg, hogy a mikor két ilyen jó
barát odalenn a teremben egymással czivakodik, le ne kiáltson onnan a
karzatról: «Ugyan ne bántsátok egymást! Béküljetek már ki!»
Persze, hogy ez volna a legjobb. Ha a képviselők feleségei
beleszólhatnának a vitába, nem lenne obstrukczió.
De a mikor a tánczmulatságokról kezdtem el neki beszélni, az meg egészen
idegen világ volt előtte. Föl nem birta fogni, hogyan mehet egy asszony,
a kinek otthon minden boldogsága megvan, idegen helyekre mulatni? Neki
elég dolgot ád a fiának a nevelése.
Mintha sejtelme sem lett volna arról, hogy minő okok zárják el ő előtte
azt az ajtót, a melyen keresztül az úri társaságba be lehet lépni. Ő nem
irigyli, de sajnálja annak a társaságnak az otthonosait.
Azt hittem, hogy egy naiv, mindenben tudatlan kedélylyel találkoztam
össze. Csalatkoztam.
A fekete kávét az én barátom a verandára rendelte kiszolgáltatni.
– Odakinn füstölhetünk kedvünkre: az asszonyom fejfájást kap a
dohányfüsttől.
(Ez valódi gyöngédség.)
Én azt feleltem, hogy sohasem dohányzom.
– Akkor hát maradj itt a feleségemmel, a míg én odakinn elszívok egy
verginiát.
Azzal magunkra hagyott kettőnket az asztalnál.
A mint betette maga után az ajtót, az asszony egyszerre közelebb
húzódott hozzám és beszédes lett.
– Már most elmondhatom önnek az igazi okát, a miért a fiamat nem
mutathatom be idegennek, a ki házunkat megtiszteli. Az én fiamnak
nincsen neve. Már tizenkét esztendős és még nincsen megkeresztelve. Az
apja így hívja: «te rajkó!» én pedig: «te drágám!» Ezért nem járathatjuk
iskolába; hisz oda nem veszik be név nélkül, vallás nélkül. Ezért
tartunk mellette nevelőt, a ki a világi tudományokba beoktatja. A
vallást én magam ojtogatom a szívébe.
Engem fölháborított ez a fölfedezés.
– Ez nem maradhat így, – mondám, – ezen segíteni kell. Barátom jószívű,
kegyedet és gyermekét igazán szereti. Az ember halandó. Egy véletlen
sorscsapás és gyermekét itt hagyja koldusul. Nem szólt neki kegyed erről
soha?
– Nem tehettem. Értem a helyzetét. Neki oly állása van a nagyvilágban,
mely nem engedi, hogy a szívére hallgasson. Ha megtenné azt a lépést, a
mivel mint apa saját vérének tartozik, egyszerre hátat fordítanának neki
eddigi jó barátai, elvtársai; eddig féltek tőle, ezután kinevetnék,
megsemmisülne a világ gúnykohójában. Én tudom azt nagyon jól, milyen
nagy áldozat volna az ára a mi boldogságunknak. Hallgatok és tűrök.
A Malleus visszatért; rossz volt a verginia, a fekete sem ízlett. Az
óráját nézte:
– Sietnem kell; a klubban konferenczia van. Pá, zsenám! No hát pajtás,
ugyebár különb tűzdelt bélpecsenyét tud csinálni az én zsenám, mint a
Szikszay?
A zsena sietve hagyta el a szobát. Nem akarta, hogy az ura észrevegye
azt az áruló könycseppet, mely az utóbbi szavainál szemébe lopódzott.
Mi ketten bandukoltunk a két ellenséges klub felé.
– Nos, hát mit szólsz a zsenámhoz? – kérdezé tőlem útközben a Malleus.
– Az egy szent.
– No, ugyebár? Én is azt mondom.
– Csak a feje körül hiányzik valami.
– A glória?
– Nem: a főkötő.
Erre megállt, szembe nézett velem:
– Komolyan mondod?
– Mintha magad mondanád magadnak.
– Rég megtettem volna én azt; de hát tudod, a társadalomnak vannak
törvényei, a mik minden tisztességes embert köteleznek.
– De a szívnek is vannak törvényei, a mik fölötte állanak a társadalom
törvényeinek.
– No, ezt a szavadat nem fogom elfelejteni.
*
Egyszer aztán csak vége szakadt a keserves véderővitának. A nehéz kérdés
eldűlt, úgy a hogy.
A honatyák futottak szerteszét, fürdőre, falura.
Magam is elköltöztem balatonfüredi vityillómba.
Egy szép nyárutói meleg napon betoppan hozzám az én kedves ellenségem, a
Malleus, maga előtt bocsátva egy nyulánk suhanczot, huszárkadét
egyenruhában.
– Szervusz, pajtás! Elhoztam neked bemutatni a Lajos fiamat: a
bécsujhelyi katonai akadémia növendékét.
Örültem a látogatásnak; paroláztunk.
A bemutatás maga mindenről értesített.
«Lajos fiam.» Maga is elég.
S aztán a bécsujhelyi tisztnevelő akadémiába csak törvényes szülöttet
vesznek föl: nemesi származásból.
Hát a szív törvénye mégis győzött.
Igazán nyalka legény volt. Gratuláltam hozzá az apjának.