tenyeres-talpas szolgáló, ki a pompásan fölszeletelt kalácsot egy nagy
tálczán hozta be a dió-pálinkával.
A mint az ajtó nyílt, a háziasszony megremegve szegezte oda elhalványult
tekintetét. De a hogy a tálczának jobbról-balra az ajtóhoz való
csapódását hallotta s a falusi Hébét meglátta, valamennyire
megkönnyebbedett és el-elfuladva kérdé tőle:
– Hát… hát a kisasszony hol van? Mért nem ő hozza a kalácsot?
– Nem tudom, nemzetes asszonyom, – felelt a kopogós, piros czizmás
szolgáló. Be van zárkózva a szobájába és nem ereszt be senkit magához.
A vendégek érezték, hogy valami titok van a háznál. Ott ült az a cseléd
bámészkodó arczán, a nemzetes asszony érthetetlen viseletén, a barna
ruhás leány elsuhant alakján. Szólt a zavarban, mely mindnyájukat
csodálatosan elfogta és minduntalan megakasztotta beszélgetésük
folyását. Hangzott a fekete madár furcsa kiáltozásaiban, melyek egy
nevet, egy régesrég ki nem mondott nevet emlegettek a síron túlról. Ott
ült a csöndben körülöttük. E forró, nyári napon úgy meghűtötte a szoba
levegőjét, hogy a nagytiszteletű úr fázni kezdett, mint borzonghattak a
nézők, mikor a megváltó szó egy halottnak nevét elkiáltá és azt mondá
neki: támadj fel!
A vendégek egyszer csak azt vették észre, hogy magukra maradtak.
Háziasszonyuk eltünt.
A nyomasztó környezetben találgatva, elgondolkodva, hallgatagon,
fázlódva ültek egy darabig.
Mintha megcsikordult volna az ajtó sarka; de mindjárt hirtelen betették
volna.
Ujra megzörrent; de újra becsukták.
Kivülről egy föl-fölcsukló zokogás elfojtott hangja tört magának utat
rajta keresztül.
A két férfit egyre jobban szorongatta a titok, melynek küszöbén érezték
magukat. Szó nem jött ajkukra s kerülték egymás tekintetét. A professzor
egyszer csak lehajtotta sápadtan fejét a kezére.
– Minek is jöttünk ide! – sóhajtott és elhallgatott megint.
A mátyás megtépett szárnyaival csapkodta az ablakot.
– Mari, Mari, Mari!
Nem állhatta ki tovább. Egy mély sóhajtással fölemelkedett ültéből és
megfogta a rektor kezét.
– Hallod ezt a madarat, Gida? – kérdé. A leányom nevét kiáltozza. Mari,
édes gyermekem, minek hagytál el? Hova lettél? Hol vagy?
Támadj fel te, a kit holtnak hisznek a rövid látók és az isten
mindenható hatalmában kétkedők!
Támadj fel!
És ebben a pillanatban csöndben megnyilt a hideggé, nyomasztóvá,
elviselhetetlenné lett szoba ajtaja s egy ész-zavaró tünemény, a másik
világnak egy tüneménye, borult oda a bus öreg lábaihoz.
Nem mondta: kicsoda; nem árulta el: honnan jött; nem sírt, hogy: mi fáj
neki; nem zokogott, hogy: minek örül; nem rebegett, hogy: mit óhajt.
Arczát is eltakarta, úgy borult oda némán.
Az öreg apának vére-hagyott ajkai nyitva maradtak s fulladozva kapkodott
levegő után. Karjait visszarántotta a tünemény elől, mintha félt volna
érintésétől. Pedig szerette volna megölelni; de nem volt ura tagjainak.
Szemeiben, meglepett, vén szemeiben a habozó téboly sírt és nevetett.
Halálos sápadtság borította el arczát, mintha ő lett volna a másvilágról
érkezett. Soká nem látott maga körül senkit és semmit, s reszkető
kezeivel hosszan, hosszan kereste ama lecsüggesztett főt ingadozó térdei
körül.
Megkapta végre. A lágy, selymes hajat fagyos ujjai közt érezte s
fölemelte az elrejtett tekintetet.
Ő volt az. Ha az egész világ nem ismert volna rá és megtagadta volna, a
szemek, melyek a felhőkön tul levő világ titkait annyi magányos
éjtszakán kutatták, nem csalódhattak.
Ő az.
A fekete szárnyu, kopasz tudós is biztosította az ablakból, hogy nem
csalódik. Az tudta a nevét.
– Mari, Mari, Mari!
Szép, de bus és hervadt arcz volt az, melyet maga előtt látott. Egy néma
szemrehányás az ádáz sors ellen, mely kegyetlen kerekeivel
keresztülgázolt fölötte. Egy virág, melyet nem idején hervaszt az ősznek
engesztelhetetlen szele, hanem egy bűnös láb összetaposott. A szép,
barna szemek mintha ugyanazzal az ellenállhatatlan vágygyal keresnék
most a föld sötét mélyét, melylyel valaha a viznek hullámait keresték. A
sötét hajban, melynek fénye egykor ezüstbe csillant, most igazi ezüst
szálak is vannak már. A hajdan lágy kezek összekulcsolva tördelik
egymást. Könnyü volt Magdolnának egykor az erdő sürü rejtekében tenni
vallást büneiről, hol emberi szem nem látta, csak a vadállatok és
madarak hallották!
[Illustration: Reszkető kezeivel hosszan kereste ama lecsüggesztett főt
ingadozó térdei körül…]
– Atyám, bocsáss meg!
Az agg, nehéz, őrüléshez közelgő fej közelebb-közelebb huzódott a
térdelő lányhoz.
– Atyám, – tört föl a szaggatott, kinos beszéd Marinak gyötrődő,
gyógyíthatatlan sebekkel vérző szivéből, – atyám, ha szereted
gyermekemet, kinek gondját viselted, bocsáss meg nekem, ne taszits el
azért a kis ártatlanért! Nem tudlak csalni tovább! Én élek. Hadd haljak
meg egy megbocsátó szavadra. Szeretni csak őtet szeresd, a kicsinyt! Én
nem érdemlem meg. Atyám!
Nyugodott e valaha fő – vétkes vagy ártatlan – szeretettel és
bocsánattal teljesebb sziven annál, melyre két öreg, reszketeg kéz ezét
a szegény bűnös, megcsalt, megszenvedett leányét vonta?!
– Irgalmas isten! – fohászkodott az apa, – mi történik itt körülöttem?
Meg vagyok-e babonázva? Mintha egyszerre a tulsó világban ébredtem volna
fel? Leányom, élsz-e csakugyan? A gyermek… minő gyermekről beszéltél
nekem?
Csókok, egy égő ajaknak forró csókjai borították a legkegyesebb
jobbkezet. Ezek szaggatták meg a vallomásnak gyötrelmes, kinos szavait:
– Az én gyemekemről, atyám. A kis Béláról, kit Örzse bejátszott
szivedbe.
– Örzse? – hörgött értetlenül a vén ember. – Örzse? Mi ez hát mind? Minő
csoda, minő isten csodája? Magyarázzátok… magyarázzátok meg nekem!
Hajós Gábor ur hangja mind bágyadtabb, elhalóbb lett. Leroskadt a
divánra. De egyszerre megjöttek a könnyei és lelkét megszabadították
őrjítő terhétől. Föllélegzett.
– Leányom! – zokogott és átölelte Marit. Az enyim vagy hát ujra!
Kikeltél sirodból. Fiaddal együtt az enyimek vagytok! Nézd, nincs kő a
kezemben, melyet rád hajítanék! Csak szeretetem van, melylyel
megölellek.
A leánynak száraz, sárga arczát is forró könyek áztatták. Nyomukon –
mint a hogy az elhervadt jerikói rózsa ujra kivirit, ha megöntözik – az
életnek bibor-szine támadt.
Ki tudott volna fölvilágosításokat adni e perczekben, melyekben
mindegyiküknek egész valóját heves láz tartotta remegésben? Elmondani
egy hosszu-hosszu történetet, melyben nem volt semmi öröm. Meggyónni
világos szóval mindent, mikor már meg van a bűnbocsánat? Nem is akarta,
nem is sürgette ezt Hajós Gábor ur. Csak lassan-lassan, később,
részenkint tudott meg egyetmást a történetből. Ott a dunaszögi nagy
levelü diófák közt hallgatta meg, mint szánta el magát Mari a
kétségbeesett lépésre; mint szökött ki éjnek idején szobájából; mint
suhant el itt a kerti ház mellett le a hold világította Duna partjára;
mint vetette a vizbe kendőjét, melyet azután megtaláltak a molnárok és
mint ugrott utána maga is. Folytatása benn következett a várlakban, egy
alkony homályánál, mely az arcz reszkető izmait és a szemek könnyét
eltakarta. Itt tudta meg az öreg, hogy Marit a nyári éjjelen járó tót
tutajosok kifogták, felvették a fenyő-talpra és elvitték magukkal
messze-messze egy kis alacsony viskóba, a hol már hidegebb a szél és
magas fenyők komor tekintete uralkodik a bérczes vidéken; itt született
a kicsiny. A történet vége künn a szép városvégi fasorban sétaközben
mondatott el: miként jutott a szegény, elhagyatott, gyámoltalan, ifju
anya a jólelkü Radványinéhoz, mint fordult meg egy sötét éjtszakán itt
Dunaszögön s tekintett be az ablakon keserü könnyek között az
iró-szobába, hol atyját egy pillanatra láthatta; mint bizta gyermekét
Örzsére és hogyan szeretett volna maga is itt maradni. Ámde mig az öreg
professzor szomoru elhagyatottságban töltötte napjait, attól félt, hogy
a fájdalom élessége engesztelhetetlenné teszi iránta; mikor meg
derültebb idők köszöntöttek be, azt hitte, nincsen rá semmi szükség. Meg
a szégyen, a szégyen! De végre is csak nem tudott birni magával. A jó
néne és Örzse egyre biztatták, hogy eleget szenvedett s a megbánás
leplében kikelhet koporsójából, mignem ő is megegyezett. Azok
készítették az egész tervet, mely őt Gelsén atyja lábai elé vezette.
Vajjon nem bánta-e még meg, hogy megbocsátott? Nem szereti-e most már
kevésbbé a gyermeket? Nem jobb lett volna-e neki mindörökre halottnak
maradnia? Mindezt csak utóbb s szaggatott töredékekben tudta meg Hajós
Gábor ur, ki sem a találkozásnak azon a feledhetetlen napján, sem később
kérdést nem intézett Marihoz soha. Nem, még amaz egyetlen pont felől
sem, melyet a szegény, szomoru, emberek elől bujdosó, csak atyjának és
gyermekének élő leány magától nem vallott meg.
De a gelsei találkozásnak még egy tanúja is volt: a mendikás. Ennek a
becsületes fiunak azonban nem utolsó szerencsétlensége az életben, hogy
nem igen szokták észrevenni. Bármi nagy lehetett lelki harcza, mikor
egyszerre feltámadva látta ifjukorának eltemetett álmát s hallotta
ajkáról a megrázó vallomást, az figyelmen kivül maradt. Mikor rá is
gondoltak, már ott ült a másik szobában az ablak mellett. Térdein a
táskájából kikeresett nagy zsidó biblia, melyből a holnapi kemény napra
szükséges nehezebb helyeket motyogja. De a kék keszkenő is ott fekszik
térdén és szemei nagyon vörösek, kétségkivül a nem közönséges
megerőltetéstől, melylyel az ó-testámentomi szarkalábak olvasása jár.
XXXI. FEJEZET. A halál révén.
Nehány hónapra az előbbi fejezetben elmondottak után egy komor őszi
estén, lélekszakadt sietséggel tért meg szokott sétájából János ur, a
becsületes óriás. Olyan visszatarthatatlan rohanással és szörnyű
robajjal rontott be a várlakba, mint a hogyan valaha, életének
fénynapjai egyikén, Volturnonál az ellenség megriadt csapatai közé tört.
Az öreg tudós kezéből kihullott a téntafoltos ludtoll s a megrettent
Mari a szomszéd szobából varrásával szaladt ki a kezében.
– Apám, édes apám, megvan, megtaláltam!
– Mi az, fiam? Kit találtál meg?
– Mi baj, bátyám, az istenért?
– Semmi baj. Meg van, a kit egész életemben kerestem. Nem hiába az igaz
ember csak nyomra szokott találni előbb-utóbb. Megvan, megtaláltam! Az
én nagylelkű jótevőmet, a ki nélkül régesrég elporladtam volna száz meg
száz mértföldnyire innét.
– Ki az, fiam? Hol akadtál rá?
– Megvan. Csak jőjjön velem az István legény, vagy akárki, hogy
behozhassuk szépen onnan kivülről. Ott fekszik szegény nyavalyásan a
kert alatti árokban. A nyögésére siettem oda. Mindjárt ráismertem. Ő az,
ő az, nem csalódhatom. Mari, vess rögtön ágyat, mert ide hozzuk be a
szobába. Mennyivel tartozom én annak az embernek!
A nagylelkü jóltevő csakugyan ott hevert az árokparton, magán kivül,
kinos vivódás közt, a halállal küzdve s az őszi szél hideg, kegyetlen
kezétől meg-megcsapkodva. A beborult égről nehéz, sötét-kék és fekete
felhők vigaszt nem hozva tekintettek le rá s csupán a láthatár nyugoti
szélén volt egy kis világos folt, az is olyan kénessárga szinnel
tündökölt, mintha az alvilági rémes tüzek kemenczéjének ajtaja lenne.
Ott feküdt a hideg földön, nem félve többé a vihartól, nem látva az ég
sötét borulását, nem hallva a szél zugását, nem rettegve a halál
közeledtét. Magányosan, elhagyatva, megtépve, betegen, nyomorultan
hevert ott, mintha elevenen tért volna sirjába. Kifáradt lábai már nem
birták el a haragosan mormogó viznek partjáig, melybe temetkezni akart
kedvese mellé, kinek haláláért egész életét bünhődésben töltötte. Az
utolsó pillanatban roskadt össze és vesztette el eszméletét. Nem látta
senki. Mindenki házába menekült a közelgő égiháboru elől. Csak egy
kivert, gazdátlan kutya állott meg mellette; azok olykor részvétet
szoktak érezni az ilyenfajta nyomor iránt. De az idő czudar volt; ki
vehette rossz néven tőle, hogy egy-két keserves vonítás után tovább
iramodott?
A nyomorult még hörgött, mikor két roppant hatalmas kar olyan gyöngéden
füződött vállai körül, mintha csak édesanyjáé lett volna. Még más kettő
segített neki s az elhagyatott embert, mielőtt az esőnek első csöppjei
lehullottak volna, bevitték a legelső házba s puha, meleg ágyba
fektették.
A korán meggyujtott lámpa lángját erősen lobogtatta az ablak és ajtó
résein beszabadult szél. Hol árny, hol fény vetődött a szegény beteg
arczára, mely kék volt és sárral befecskendezett, elfehéredett szemeire,
kicserepesedett ajkaira és megtépett öltözetére. Mindegyiknél egyformán
borzasztó volt. De a mint ez eltorzult ábrázaton az első sugár
felismerhetőkké tette azokat a vonásokat, melyek a teremtő kezéből
kerültek ki s a szörnyü sorstól nem töröltethettek le egészen: egy éles,
szivmetsző, gyilkoló vagy föltámasztó sikoltás hasította át a levegőt.
Mari szivéből tört elő, és elhatván az öreg atya füléig, bevádolta
előtte a nyomorultat, hogy: ez volt a bűnös. De elhatott, bizonyára
elhatott az örök biró trónusáig is és ott kétségbeesve könyörgött: ne
büntesse tovább, mert ő megbocsát neki.
Nagy, érző szive volt e szerencsétlen leánynak; kis rejtekében hosszu,
hosszu évek során át égett titkon megcsalt, szégyenbe tévedt szerelme. A
keservnek haragos füstje, mely eleinte kormával befogta, lassankint
eloszlott s csak a legszentebb, legtisztább, maga előtt is titkolt érzés
lángja maradt meg. Ennek világánál kisérte lépten hajdani kedvesét.
Hallott felőle hireket; sok szomoru hirt! Ismerte sorsát egész addig a
napig, melyen megütötték a dobot az ősi kastély előtt. Akkor szakadt
vége idegen nevü bujdoklásának és került vissza az apai házba. Mindent
tudott, csak egyet nem: hogy ő volt Bélának egyetlen szerelme. Most,
hogy ily rettentő helyzetben találkozott vele, egyszerre megütötte ennek
sejtése is szivét s egy önfeledt sikoltással, melyben majd egy
évtizednek titkolt szenvedése és rejtegetett szerelme tört utat magának,
odaborult a nehezen ziháló mellre.
– Béla, Béla, Béla!
Az egész kis háznép ott állt a betegágy körül. Az öreg professzor, kinek
szemei csak a legközelebbi pillanatokban nyiltak meg a nem sejtett
világosság előtt, nem az az ember volt, kinek jóságos tekintetén a komor
szemrehányás le tudta volna győzni a bus részvétet és meleg szánakozást.
Az első percz megdöbbenése után elfeledett mindent azon kivül, hogy
egykori kedvencz növendéke haldoklik előtte. Gyöngéden lehajolt és
homlokon csókolta zokogó leányát; azután a jajveszéklő Örzsétől sürgősen
követelte botját és kalapját, hogy maga fusson el iziben Barkó
kollegáért.
– Csak menjen, apám; menjen, menjen!
A becsületes óriás meg szörnyű munkában volt az öreg szekrényeivel. A
megszámlálhatlan sokaságu rejtek-fiókokat egymásután nyitogatta föl s
keresett, kutatott, dobált összevissza mindent, époly kevés tekintettel
levén a legtudósabb irományok, mint a legszükségesebb házi jegyzetek
iránt.
– Meg kell keresnem, – mondá magában, – elő kell keresnem a föld alól is
azt a nyugtatványt, hogy a kölcsön-pénzt jótékony czélra ajándékoztam.
Szeplőtelen becsületem kivánja, hogy a legeslegelső perczben, melyben
szemeit fölnyitja, elibe tarthassam. Egy szempillantásig sem szabad
abban a hitben hagynom, hogy valami hitvány csavargóra pazarolta
jótéteményét. De miért is nem jelentkezett hamarabb? Én szivesen
segítettem volna rajta.
És kutatott tovább.
Ott állt az ágy lábánál a kis Béla is. A mint nagy fekete, könnyes
szemeit, – kezében mint bátyja legutóbbi ajándékát, egy nagy, faragott
huszárt tartogatva – szánóan vetette szegény anyjára, úgy tetszett,
mintha az a kálozdi platánok alatt pihenő kis ártatlan támadt volna fel,
miután nehány esztendő elröpült fölötte szűk, kicsiny sirjában.
Mari még mindig ölelte, élesztette, támasztotta a haldoklót.
– Béla, ébredj! ébredj! Kis fiam, térdelj le és csókold meg atyád kezét,
talán fölébred rá! Béla, tudom mind, a mit szenvedtél! Megbocsátottam
mindent, mindent, csak ébredj, ébredj!
A nehéz, kinos lázban vergődő beteg száraz ajkai mozogni kezdtek; de
mintha lehelletének forróságában megfultak volna a szavak, nyelve csak
érthetetlenül dadogott.
– Mit mondasz? Az istenért, mit mondasz?
Egy csunya, kopasz, a szakadó esőben átázott fekete madár szökött be az
ajtón. A mátyás volt, mely kedves asszonyát ide kisérte Gelséről.
Szárnyairól rázta mindenfelé a vizet és csőrével a padlót vagdosva
kiáltozott:
– Mari, Mari, Mari!
Mintha csak ő tanította volna az első szóra a beteget, az égő ajkak
utána suttogták:
– Mari!
– Én vagyok az, Béla, én vagyok! – esedezett, zokogott, reszketett
hálájában a leány.
A beteg egy mély, melléből hörögve fölszakadt lélekzettel szóhoz jutott.
– Jó emberek, – könyörgött, – hagyjatok meghalni… Én a kis fiam sirjától
jövök és a törvény elől menekülök… Elszöktem Istóktól… Hagyjatok itt
meghalni, a hol Mari nyugszik.
A kitágult, üregeikben alig férő szemek hosszan bámultak Marira és a
reszkető, könnyező gyermekre. Egyszerre csak elborította őket az a
vészes fehérség, melyet a vas izzása tetőpontján vesz magára. A kék arcz
kitüzesedett, a fagyos kezek remegni kezdtek s Béla látott mindent,
ráismert mindenre maga körül. De lelke az életnek s a lázálmok világának
határmesgyéjén bujdosott. Hangja valami tompa erőt nyert s torz
vonásaira csöndes mosoly ült, mintha épen nem lepné meg, a mit lát.
– Mari, kis fiam, – beszélt, – sokáig kellett-e várakoznotok rám?… Úgy-e
jobb itt a csillagok fölött, mint odalenn? Oh jobb, jobb!… Mari
angyalom, mindig szerettelek! Megbocsátasz-e? Nyujtsd a kezedet.
Köszönöm… Bélácska, el se bucsuztál tőlem, mikor magamra hagytál! Ide is
elhoztad magaddal a kedves játékodat? Csókolj meg és vezess be a
fényesség hajlékába!
Ujra lehunyta szemeit s mire a nagytiszteletű ur megjött Barkóval,
álomba merült. Soha nem lestek égőbb vágygyal szót, mint a minővel Mari
reszketett az itéletért. Soha nem papolt a tudós kolléga hosszasabban a
betegségek sajátságos természetéről, mint most.
– Az istenre, orvos ur, él-e vagy meghal?
– A tudományt, kedves kisasszony, csalhatatlannak tartják ugyan, de
azért az emberek gyakran kifognak rajta. Elaludt, hm. Az álom hol jó,
hol meg igen rossz jel. Hanem annyit, azt hiszem, a tapasztalatra
támaszkodva mondhatok, hogy ha betegünk ereje végképen oda van, akkor
lassankint ritkulni fog a lélekzetvétele és csöndesen átmegy az örök
álomba. De ha fölébred, akkor van remény.
Milyen éjtszaka volt az! Odakünn sivított a szél és zuhogott az eső;
idebenn egy szegény haldoklónak utolsó sóhajtását lesték. Mindenki
lenyugodott, csak Mari és a gyermek voltak ébren. A kicsinyt az ágy
mellé térdeltette anyja és imádkoztak együtt.
A beteg aludt s mindig csöndesebben lihegett. Szóltak hozzá, nem
hallotta; csókolták lecsüngő kezeit, nem érezte. A vihar pedig tombolt
odakünn, mintha azon haragudnék, hogy mégsem kaphatja sebes szárnyára
azt a nyomorult lelket.
A keletnek fekvő ablak szürkülni kezdett s beszökkent a szobába az első
sugár. A térdelő gyermek elszunnyadt s feje lehanyatlott a párnára
atyjáé mellé. Mari kiszáradt szemekkel és összekulcsolt kezekkel leste
Bélának minden sóhajtását.
A föltetsző hajnali világosságnál látni lehetett, minő sápadt és nyugodt
a szegény ember. Mint maga a halál. Pedig már az életé volt. A fekete
madár, mely az ágy alatt huzta meg magát éjjelre, legelőbb megérezte és
vigan kezdett csörögni.
[Illustration: Mindenki lenyugodott, csak Mari és a gyermek voltak
ébren.]
A zajra lassan fölnyitotta szemeit Béla. Egy örömsikoltás előtte, valami
csodálatos rikoltozás az ágy alatt, egészen fölébresztették. Látott.
Látta a két lényt maga előtt, kiket legjobban szeretett a világon; de a
kiket elszakított tőle a halál. Látott, de nem értett semmit. Nyitott
ajkakkal bámult maga elé és kezeivel végigsimogatta homlokát.
– Mi ez? – rebegte. Mari… fiam… meghaltam-e én?
– Föltámadtál, Béla, – zokogott a leány.
– Ez a te hangod! – kapott felé az ébredő. Mi történt velem?… Ez a
kicsiny itt, kinek sirjánál jártam!… Hol vagyok?
– Köztünk vagy, Béla. Föltámadtunk mi is.
– És a gyilkosság… Artur?… Hova szökött Ilona?… Hol van a feleségem?
– Én leszek az, Béla!
A megváltás harangja megkondult.
UTOLSÓ FEJEZET. A történet vége.
Már megirtam az utolsó vonásokat is ez elbeszélésen, mikor a _Karámosi
hiradó_-nak egy ujabb száma a kezembe került. Abban olvastam a következő
ujdonságot:
gyászhír. Szomorodott szivvel jelentjük úgy a magunk, mint az egész
karámos-vármegyei tisztikar nevében, e diszes testület egyik nagyérdemű
veteránjának, tekintetes Varjasi Varju Vincze központi főszolgabiró
urnak e hó 29-én tisztességben és munkásságban töltött életének 69-ik
évében, guta-ütés folytán bekövetkezett gyászos elhunytát. Mindazok, kik
velünk együtt a boldogultat, úgy magánéletében, mint a közügyeknek
szentelt teendői közt ismerték, benne az igazi régi magyar gárda egyik
kidőlt oszlopát gyászolják, melynek tisztes képviselői s velük a hajdani
nemes erények egyre ritkulnak napjainkban. Áldás poraira.
Ez a nehány sor juttatta eszembe, hogy mielőtt kedves ismerőseimtől ott
Karámos vidékén örökre elszakadnék, illenék egy bucsuzó kéz-szorításra
ellátogatnom hozzájuk.
Ellátogattam a dunaszögi templom-utczai házba. Együtt értem oda egy kis,
két tagu pesti családdal: Hajós Mátyással és nejével, kik Béla és Mari
csöndes esküvőjére utaztak. Egy vén barátom, valami Pallérosi Pallér
István nevü, kit szivemből becsülök, ezen a napon másodszor volt
életében násznagy. Örömben ragyogott az egész ház és a mályvarózsák
sohasem mosolyogtak édesebben. Mosolyogjanak is örökké nekik és minden
léptükben mindent mosolyogva találjanak! Két nemes lélek megváltatásának
napja volt ez. Az egyik lelke nagy terhétől és nyomasztó bilincseitől
megszabadulva, a mindenható szeretet által megváltva, gyógyult sebekkel,
szegényen, de nyugodtan megy neki ujból az élet harczának; a másik úgy
kiséri, mint egy égből szállott nemtő. Előttük halad a gyermek s a mi
mögöttük van, azt takarja a feledés köde!
Betekintettem az ivándi urilakba is és gyönyörködtem a jóltevő fényen,
melyet ott találtam; a ragyogó bájon, melyet egy nemes női lélek
terjeszt maga körül; a megérdemlett boldogságon, mely egy becsületes
embert jutalmaz; és a szép gyermekeken, kikből egytül-egyig derék ember
igérkezik.
És mit láttam a gadóczi paplakban? A csöndes, árnyas méhesben nyoma
sincs többé a zsörtölődő, kaján öregnek. A fiatal lelkipásztor készül
ott egy szent beszédre, melylyel holnap templomsori ifj. Öreg-Czirok
Dánielt össze fogja adni a szive választottjával. Milyen ékes szavakkal
tudja eldicsérni a házas életet! Hanem azért maga csak agglegény marad.
Hollaki Pető direktor ur dráma- és népszinműtársulatának is ellátogattam
egy előadására Rábavárott. Zsufolt ház volt, mert a szinlapok ökölnyi
betükkel hirdették, hogy aznap lép föl először a művészethez
visszapártolt kitünő hősnő: Vándor Ilona asszony. A szép selyemruhák,
melyekben pompázott, azokból az összegecskékből kerültek, melyeket
férjétől a válásba való beleegyezéseért kicsikarhatott. Tapsolták,
tapsolták; de mindenki csak azt mondta, hogy megvénült. Ha tudták volna,
hogy az ő hányatott életének épen ez a tragikus fordulója!
A kálozdi kastély meg… ott most a számtalan sok zsidó kisasszony
uralkodik még számtalanabb udvarlójának lármás seregein. Az utóbbiak
közül egyet épen akkor terített le a földre egy jámbor paripa, a mint
odaértem. Én különben nem is Hazafiéknál jártam. Csak egy kis sirt
mentem megnézni a platánok alatt. Rendben volt. Tele koszoruval és
virággal.
TARTALOM.
NEGYEDIK RÉSZ.
Tizenhetedik fejezet. A hurok 7
Tizennyolczadik fejezet. Egész csöndben 42
Tizenkilenczedik fejezet. Szürkület, ébredés után 74
Huszadik fejezet. Balaton-Füreden 86
Huszonegyedik fejezet. A kincses vendég 134
ÖTÖDIK RÉSZ.
Huszonkettedik fejezet. Pántlikás Panni is belekerül a mesébe 149
Huszonharmadik fejezet. A mamák 168
Huszonnegyedik fejezet. Gyöngéd ujjak himet varrnak 213
Huszonötödik fejezet. Bugyi koma és a hivatalos pecsét 223
Huszonhatodik fejezet. Dobpergés 256
HATODIK RÉSZ.