szivét, milyen tele van az ebben a pillanatban istenfélő kegyes
indulatokkal; hanem azért még sem bánta volna, hogy ha ez az utolsó
jókivánság behallik a parókhia kertjébe, el a zsongó méhesig, melynek
szalmaágyán elnyujtózkodva, nagy szipákolás közt a fogatlan, mérges, vén
pap napestig azon szokta törni a fejét, hogy ugyan mikép kinozhassa meg
most a rektort, majd az egyházfit, azután a harangozót, valamennyi
alattvalóját. Bizony gondolni sem szeret rá, mikor szemtül szemébe
mondta neki, hogy – miután a gyermekeket nem silabizálva tanítja többé
olvasni – maga sem ért a silabizáláshoz; a _Kis tükör_ gyönyörű versei
is bizonyosan kipárologtak a fejéből, azért nem fogja rájuk az
iskolásokat; a zsoltárok áriájához nem is konyit és örül, hogy már nem
kell soká hallgatnia azt az ordítozást, a mit a tanítványai véghez
visznek a templomban; hát a Hübnernek vajjon hallotta-e hirét valaha?
Minden, de minden istenáldott nap kijutott neki vagy egyért, vagy
másért. Ej, ha most meghallotta volna az öreg a méhesben, hogy ő sem ül
ám örökösen «a csufolódóknak székében!» Jön utána valaki, a ki nem tud
ugyan silabizálni, elfeledte a vármegyékről szóló verseket, nem is
konyit a zsoltárok áriájához és hirét sem hallotta a Hübnernek; de – a
mint itt az eklézsiának szine-java bizonyítja – sokkal buzgóbban tud
fohászkodni és szivhez szólóbb a leczkéje is. Hallod-e, mit mondanak
ezek, te gunyolódó, kegyetlen öreg?
Jó kedvvel indult meg a parasztkocsi s Gida mosolyogva köszöntgetett
jobbra-balra a mezei munkában levő hiveknek. Egypárszor kinyitotta a
táskáját, megcsillogtatta a napon azt a könnyebb és olcsóbb fajta, de
azért gyönyörűségesen ragyogó fekete selymet, melyet nemsokára teljes
joggal ölt magára és úgy léptet végig a rábavári nagy templomban az
ur-asztala elé. Ej, de jól is esik neki az a pipa gadóczi dohány ott a
kocsiban! Tulajdonképen csak azért vetődött ide, hogy a szaglászó
finánczoknak abban a rossz világában egy kis jó szűz magyar dohányt
szíhasson, és ime, egész életének jövendő boldogságát megtalálta! Szép
reményekkel, derüs gondolatokkal füstölte végig a gadóczi országutat,
mely Dunaszög felé vezetett, meg-megforgatván fejében a zsidó
grammatikának fogósabb lapjait is, hogy a vizsgálaton semmiképen
szégyent ne valljon.
– Mégis csak megsegített az isten! – mondogatta. Pi, pi, pi. (A pipa
fölségesen szólt ugyan; de már ezzel a kis próbálgatással ő csak a
gondolatainak közeit szokta kitölteni és nem egyszer esett nehezére,
hogy a kathedrában is nem volt kezénél valami jóltevő pipaszár.)
Alig-alig hittem biz én, de mégis csak nem hagyott el! Már most aztán
valósággal annyi, mintha pap lennék. De nemcsak afféle, nagy szükségben
előrántani való, idegen templomokban ünnep délutánokon prédikáló,
eklézsiára mindörökké hiába várakozó pap, hanem igazi, a kinek nem
parancsol senki az esperesen kívül, és a ki, ha akar, még meg is há…
A kék hegyek alatt ott mutatkoztak a dunaszögi vizi malmok, mikor a
boldog rektor gondolatai félbeszakadást szenvedtek. Egész idáig
kifogástalan, örvendetes volt az utazás, hanem itt egyszerre csak nem
akart szelelni a pipa és a mint Gida erőlködött egy pár nehezebb
zsidó-idézetet emlékezetébe hozni, cserben hagyta a nagy igyekezet. Nem
ment; az isten tudja, miért, de nem ment.
Hanem már helyt is volt Dunaszögön. Az a kövér, kalácsos kofa most is
ott árul a kollégium előtt, és az éhes kis mendikások most is olyan nagy
szemeket méregetnek a csábitó kosár felé, mint hajdan, míg a komoly
theologusok az udvarról nevetve nézegetik őket. Gégés János uram, az
iskolaszolga, épen két kis ficzkót csip galléron, a kik a kollégium
szent falán gombozni merészkedtek. Amott oly sebességgel röpül egy
vastag tábláju könyv bizonyos kóczos fejhez, akár Achilles nyila. Izsák
és Birkás professzor urak nagy disputában állnak meg minden harmadik
lépésre. Vigyázóné egy nyalka jogászra kacsingat a virágos ablakából.
Úgy van itt minden, mint hajdan, mikor még ő oldalgott ott a Nyelvesné
asszonyom kalácsos kosara körül.
Csak abból az egyetlen házból hiányzik valami, mely előtt a
templomutczán megáll a kocsi s a gadóczi fuvaros önelégülten kel föl az
üléséből és hátratekint, hogy:
– Helyben volnánk, rektor uram.
Örzse asszony, kinek azóta valamennyire megvastagodtak a dereka, ránczai
és szemüvege, már künn van a kapu előtt és szedi le a drága terhet.
– No, hozta isten hozzánk, Gida; hozta isten! – sziveskedik minden
módon. Ejnye, de könnyü a bagázsiája; tudom, nehezebb a feje, ugye?
Ugyan várja már a nagytiszteletü úr! Hát nem marad-e benn majd az
exámenton, mint az idevaló káplán úr? Nem hiába piros nyakravalót hord.
Nem lenne ám nagy becsület, ha ki kellene vakarni a tepsit! No ugorjon
le hát, mit nézi úgy azt az ablakot? Nézze inkább, mekkora már a kis
fiunk?
A «fiunk» egy gyönyörű szép, egészséges, nyulánk fiucska volt, ki nagy
komolyan sétálgatott a tágas udvaron föl s alá, egy kinyitott könyvvel
kezében, melyből a leczkéjét tanulta, s bizonyos önlegyőzéssel
fordította el tekintetét egy aranyos szárnyu, hamis kis pillangótól,
mely minduntalan ingerkedve került a szeme elé. Egy kissé halavány, de
gyöngéd, mosolygós arcza s nagy fényes, fekete szemei voltak. Az a kis,
kertben talált gyerek volt, kivel szemben Örzse játszotta a Faraó
leányának irgalmas szerepét. Ugyanaz, a kivel Kálozdy Béla előtt Füreden
olyan szive szerint való hangon dicsekedett el az öreg úr. De volt is
mit. A fiú vigasztalása, öröme, kedvencze volt az egész megszomorodott
háznak, mely fölé a hajnal legelső hasadását az ő picziny ajkainak
mosolya hozta. Szivesen megvallotta az öreg úr, de megvallotta különösen
Örzse asszony és megvallotta mindenki, a ki csak látta, hogy szebb,
okosabb és kedvesebb gyermeket sohasem látott.
A gyermekeknél félig-meddig ravaszság gyanánt szokták emlegetni a
nagyok, hogy: tudják kedveltetni magukat. Pedig az a kedves,
ellenállhatatlan mesterség olyan távol van a furfangos számítástól, mint
ég a földtől; csupán a természetnek gyöngéd, megható simulékonysága az,
semmi egyéb. A kis Béla ugyancsak értette, hogyan kell mindenkinek a
kedvében járnia. Örzse különös pártfogását, melynek jóformán mindenét
köszönte, folyton-folyvást iparkodott kiérdemelni. A jó öreg asszony, ha
nagyon szegről-végre kérdezték annak a nilusparti gyékény-kosárnak
történetét, mindjárt zavarba jött és azonnal dolga akadt itt vagy ott,
hanem azért legelső igényéről a gyermek szeretetére a világért le nem
mondott volna. Ő tanította meg imádkozni, mikor kis ágyacskájába feküdt
és bibliai történetekkel ringatta el, miközben – isten tudja, mitől –
nem egyszer nedvesedtek meg a szemei. A mint nőtt-nőtt a fiucska,
mindennap fedezett föl benne valami uj kedvességet s még azt is csupa
kedveskedésnek vette, mikor a kis iskolás azzal nyaggatta: mondja meg
hát, ki volt a Zebedeus két fiának az atyja? Ilyenkor rendesen azt
felelte, hogy ő csak isteni félelemből olvassa a bibliát, mert a mi a
tudományt illeti, az már csak a férfiaknak való. Titokban pedig büszkén
sóhajtott magában: – Ebből a gyermekből pap lesz! Szegény, szegény
édesanyja, csak vezetné vissza az isten!
Szivesen látott vendége volt a kis fiú annak a kerti háznak is, mely
körül épen oly gazdagon virágzottak ugyan most is a sötét levelü
mályvarózsák, mint hajdan; de belül a szobák egészen át voltak alakítva.
Álmos, sunyi éjjel kiszökdöső, könyvüket mérgesen földhöz csapkodó,
kosztos deákok helyett esztergák nagy kerekei forogtak, gépek
ziregtek-zörögtek, s vidám, füttyös, énekes mesteremberek dolgoztak
bennök. Hét vármegyére onnan kerültek ki a leghíresebb pipaszárak. Haj
milyen fölséges apró sétapálczák, búgó-csigák, bundás kutyák és lovas
huszárok készültek ott pompás, fényes keményfából!
A beköszöntött szabadsággal haza került Párizsból az óriás s itt ütötte
föl sátorát. A gyermeknek tetszett a víg élet, a sok szebbnél-szebb
játék, a vidám zakatolás s a mint szerét ejthette, mindjárt ott termett
a becsületes mester lába alatt. János úr azt sem tudta, mit csináljon
vele a nagy szeretetében: hatalmas karjain fel-felemelgette magasra,
majdnem a háztetőig, minden kigondolható játékkal untig ellátta s
jóságos tekintetü szemeivel gyönyörködve nézegette, a mint a kis fiu
nádparipáján kipirult arczczal lovagolt végig az udvaron, félóra hosszat
elhajtotta ügyesen csigáját és a labdájával derekasan hátba teremtette a
szomszéd pajtásokat. Tetszett neki a fiú, kinek finom, élénk vonásai
valami kedves álmot varázsoltak vissza szemei elé gyermekkorából. Maga
sem tudta, mit; de hadakozó kis barátjában kedve telt, annyi bizonyos.
Tajtékpipájára töltve, gyakran elmondogatta: – Katona lesz belőle! Ej,
ha jobb idők jártak volna akkoriban, mikor én belejutottam a sorba! Node
sebaj; megtettem a kötelességemet. Ugyan mondja meg már Örzse igaz
lelkére, hol vette ezt a gyereket?
Hát még a szegény, megöregedett professzor! Megindító volt, hogy ez a
lombjaitól megfosztott vén fa üres, száraz karjaival hogyan takarta,
védelmezte, árnyalta azt az árva virágot, melyet a kósza szél odadobott
tövébe! Már elmondta maga, milyen szívvel fogadta a kicsinyt. Nem
mondott egyetlenegy szeretettel hivalkodó szót sem; csupán azt, a mi
igaz volt. Hálás szivvel az ég ajándékának tekintette a kis fiút, ki
azért küldetett, hogy ő teljesíthesse irányában azokat a kötelességeket,
melyeket a maga édes-gyermekeinél (mindenben a logikához ragaszkodó feje
úgy gondolta, hogy) elmulasztott. Játszótársa, apja, tanitója és orvosa
volt a gyermeknek együtt és hogy ez minő szeretettel, minő
ragaszkodással fizetett a nagyapó jóságáért, azt a hideg toll, papir és
tinta nem tudnák elmondani, csak egy kis teremtésnek csókja és mosolya
tudná, a ki érzi, hogy ezeken kivül semmije sincs, de ezekben mindent
adhat. A nagytiszteletü úr a kis Bélát kézen fogva vezette mindennapos
sétájára a városvégi fasorba és a vastag nádboton meglovagoltatta
odakünn a szép, bársonyos fű közt. Ahányszor csak hazajött, a tübingai
hosszu kabát zsebjét sohasem találta üresen a bizonyos kutatás. Akárhol
volt, a kollégiumban, a városban, vagy könyvei közt, egy-egy szerető
gondolata mindíg volt a kicsiny számára, ki az első sugarat hozta
életének bús éjjelébe. Szive nem hajlott el tőle azután sem, hogy János
szerencsésen haza érkezett hosszu vándorlásából s letelepedtével
derültebb napok köszöntöttek be a kis házhoz. Sok napfényes délután
álldogált az öreg várlakának szük ablakában, és egy-egy maga előtt is
titkolt, de szívbeli mosolylyal nézegette a fiú vídám nyargalászását,
hallgatta jóleső lármáját az udvaron. Később megtanította az egymáson
keresztűl-kasul huzgált fekete vonások rejtélyes értelmére, melyet a
nagy deákok a kollégiumban és a többi tudós emberek olvasásnak neveznek.
Most Bélácska ült a könyvekből rakott bástyafalakon s a mint a poros
ablakon áttévedt napsugár arczára esett, ez a megvilágított, egy kissé
méla, de épen nem szomorú tekintet régi bús emlékeket idézett a
nagytiszteletü úr szívébe s olyan csönd lett a kis erősségben, mintha
valami vén várur buslakodnék egy gyermekapróddal elhagyatott fészkének
porlepte ormán. Hogy a hű sólyom se hiányozzék, egy-egy kandi veréb
odaszállt az ablak vasrácsára. De voltak vigabb napjai is ez ódon, poros
várfalaknak. Béla a nagy képes könyveket mind ismerte már, az olvasás
mestersége a tudós emberek közé avatta, az _Orbis pictus_ figurás lapjai
nem voltak talány előtte s a hogy iskolába került, a legszorgalmasabb
deák lett belőle. Olyan exámeneket adott, hogy ha valaki, ő csakugyan
megérdemelte, de meg is kapta az aranyos »execzicziót«. Tudós lesz
belőle, – gondolá mosolyogva az öreg. – Sovány egy kenyér; de ha gyalog
járt is Arisztoteles, mégis csak Arisztoteles ő!
A templomutczai háznak ez a kis szemefénye, – amint meglátta, hogy Gida
ül a paraszt-kocsin, mely a kapu előtt megállt, – becsapta a könyvét,
szaladt ki az utczára és vezette be a vendéget a várlakba.
– Nagyapó, nagyapó, itt a Gida bácsi!
Az öreg mosolyogva emelkedett föl a várfokról, hol akkor is nagy,
kiterített iveken valami haditervet főzhetett s olyan szeretettel ölelte
meg az érkezettet, mintha tulajdon édes fia volna.
– Hozott isten, Gida, hozott isten! Már azt hittem, nem is jösz, talán
meg is retirálsz a czenzura elől, úgy megkéstél.
– Az előljárók tartóztattak, könyörgöm alássan nagytiszteletü úr, azért
esett ez a kis késedelem. Szivesen meghallgattam őket, mert olyanformát
mondtak, hogy ők egy szivvel engem akarnának papjoknak, ha tudniillik…
– Ha az öreg kitér az útból, ugy-e? No lám-lám, hogy alkusznak már ezek
a fiatalok a mi életünkre! Ez a háladatosság Gida?
– Oh, könyörgöm alássan, nagytiszteletü úr, meg se fordult az eszemben.
Csak tetszik tudni, azok a paraszt-atyafiak összebeszélnek ám ilyenkor
mindenfélét.
– Iszen csak tréfa volt, Gida, tréfa; – nevetett az öreg és pipára
gyujtott. Az ég szerelméért ne ijedj mindjárt meg. Törüld le a
homlokodat. Szivemből kivánom, fiam, hogy minél hamarabb felvigye az
isten a dolgodat. Mintha a magam gyermekének kivánnám, úgy vagyok veled.
Annak sem óhajtanám tisztább szívből. Hát most ijedtedben rá sem mersz
gyujtani?
Béla urfi már ott settenkedett az égő fidibuszszal; de a rektor, mielőtt
a kinált tüzet elfogadhatta volna, a kék virágos keszkenővel még egyszer
kénytelen volt letörülgetni a homlokát. Köszöni ő, mikor tréfából úgy
rápirítanak. Hanem aztán a hatalmasan füstölgő jó véki dohány mindent
helyreütött. Bátran szembe mert nézni a nagytiszteletü urnak még ilyetén
faggasztó kérdéseivel is:
– Nagyobb az annál, Gida, hogy holnapután nyakadon a czenzúra. Akkor
aztán vagy élet, vagy halál. El vagy-e készülve tisztességesen
mindenből? Nem felejtettél-e el valamit? Deák, görög, zsidó,
egyház-história, exegezis, dogmatika, homiletika, kánonok, – tudsz-e
mindent?
– Helyt állok, esedezem.
– No, adja isten. Az a fő, hogy meg nem kell ijedni; a mit tudsz, azt
tudod. Hanem te egy keveset ijedős természetü vagy, mindjárt megizzadsz.
Reggel indulunk együtt; úgy látszik, jó időnk lesz az útra. Olyan régen
voltam már Rábaváron, hogy az idejét se tudom. Nyolcz óra felé indulunk,
Rét-Gelsén megetetünk, magunk pedig beállítunk az öreg Radványi Miklósné
asszonysághoz, a ki engem igen-igen sürgetősen ebédre invitált. Ottan
egy jót pihenünk, azután még délután benn leszünk Rábaváron és
következik a ne-mulass.
– Nem felejtette el a Radványiné tekintetes asszony szives kérését a
nagytiszteletü úr? – kukkantott be az ajtón Örzse, ki az uti tervnek
csak utolsó pontját hallotta. – Mert hát ott úgy várják ám minden jóval,
mint a Lévi házánál!
– Az uristen áldja meg kigyelmedet, Örzse, – fordult oda a professzor, –
vallja már meg, ugyan miért fekszik magának olyan rettenetesen a lelkén
ez az ebéd, hogy engem nap nap-után hajszol vele?
Az már igaz, hogy hajszolta vele, mióta csak Hajós Gábor úr rágondolta
magát, hogy kimozdul a fészkéből és elmegy a rábavári papi gyülésre
Gidával, kinek ott kellett kiállania az utolsó vizsgálatát és
felszenteltetnie isten szolgájává. Azóta reggel, este mindig talál az
öreg úr körül valami különös tenni valót, a mit senki sem bizott rá, és
csak el-elmotyogja ott mellette, hogy: aztán el ne mulaszsza ám
Rét-Gelsén betérni a Radványiné asszonysághoz, mert ugyancsak számít rá.
Mikor pedig a sürgetősen invitált férfiu fölvilágosítást akarna kérni,
hogy: ugyan mikép jutott ő eszébe annak a tisztes asszonyságnak, a kinek
hírét sem hallotta, amióta itt volt szálláson a fia? – a kérdezősködésre
Örzse vagy megzavarodik, vagy megharagszik. Minthogy pedig főleg az
utóbbitól minden jó léleknek igen tanácsos őrizkednie, nem is firtatja
tovább a dolgot, hanem egyszerűen belenyugszik, hogy ő erre és erre a
napra hivatalos Rét-Gelsén ebédre. Hát jól van.
– Nagyapó édes nagyapó, mit hoz nekem? – hizelkedett Béla urfi másnap
reggel, mikor a nagytiszteletü úr a rektorral fölszállt a kapu előtt
álló kocsiba.
Örzse asszony, kinek két ránczos orczája az induláskor szokatlanul
tüzelt s egy és más kérdésre igen visszás válaszokat hebegett, erre a
szóra odakapta magához a gyermeket, megsimogatta sötét, selymes haját és
valamit sugott a fülébe, mire a fiu nagy, bámuló, értetlen szemeket
meresztett hol az öreg asszonyra, hol nevelő apjára: piros ajkain mintha
egy pillanat alatt megfagyott volna a mosolygás.
A professzor készülődése közben nem vette észre ezt a hirtelen változást
s csupán annyit mondott a sugdosásra, hogy:
– Csak sokat ne igérgessen aztán neki, Örzse! Mert a bugyellárisom nem
igen van tele; elvitte tavaszszal a kőmives, a mi volt. Hanem
mézes-kalács lesz bőven, kis fiam! Nem hallottad még a rábavári
mézes-kalács hirét?
– Abból lesz az is, a mit Örzse néni mondott? Az…
De Örzse néni hirtelen befogta a fiu száját és a kocsi elindult.
Bármilyen szeretetteljes mosoly foglalta is el néha az öreg paedagogus
jóságos tekintetét, bármennyi öröme volt is a becsületes elsőszülöttben
s a pártul fogott kis árvában, bár néha jámborabb enyelgésre és ártatlan
évődésre is kész volt: mégis csak nem akart begyógyulni – de hogyan is
gyógyult volna?! – szivében az apai seb. Derült képek között bucsuzott
el otthonától, minden mosolygott körülötte, utitársa kedvére való, tudós
beszélgetést kezdett: mégis, a hogy az öreg Duna dobogó hidján
áthaladtak, – hamar készen volt a hallgatás. Annál inkább, mert
egyszerre Gida is félrefordult s megint a zsidó idézetekkel próbálta az
elméjét élesíteni; de jórészt hiába. Azonban a távol köde jobban sietett
jótékonyságával szemük, mint az idő feledni nem tudó lelkük iránt. Már
elvesztek az ősz folyónak méltóságosan hömpölygő hullámai, s a lassu,
egyhangu zuhogással forgó malomkerekek. Verőfényben uszó hegyek és
völgyek, falvak és puszták következtek s csöndesen, akadozva megindult
újra a beszélgetés. Egy szót sem mondott egyik is, a mivel
megakaszthatta volna. Pipáztak, belemelegedtek, ölték az időt, mígnem
egy pár rövid óra mulva kitárult előttük a gelsei völgy, a melynek
közepén a kicsiny sárgára festett, barátságos urilak kéményei ugyancsak
füstölnek ám.
– Az ott a Radványiné asszonyság háza! – mutatta Gidának a professzor.
Oda megyünk ebédre.
– Azaz hogy, könyörgöm alássan, csak a nagytiszteletü úr megy. Mert én
nem vagyok hivatalos.
– No bizony! – pattant fel az öreg. Az kellene még csak, hogy ilyen
derék magyar háznál egy vendéggel többet szivesen ne lássanak! Nyolcz
álló esztendeig voltam a fiának gondviselője. Nézd csak, hogyan
füstölnek a kémények! Tiz-tizenkét ember bátran beállíthatna ma ott.
Hogyha engem reggel, este olyan nagy erőszakoskodással tudtak hivatni,
csak elvihetem magammal egy jó emberemet, a ki velem utazik!
Az öreg azt hitte, hogy ahányszor csak neki Örzse eszébe juttatta a mai
ebédet, mindannyiszor egyenes izenetet vett Radványinétól.
Hanem abban igaza volt, hogy nagy kár lett volna Gidának elszakadnia
tőle. A mint befordultak a nagy udvarra, melyen galambok röpdöstek,
hosszufarku pávák kevélykedtek és gyöngytyukok rikoltoztak, egy barna
szoknya sebesen csapott be az ajtón előlük. (Valami szemérmetes falusi
kisasszony lehetett, a ki még a hetven esztendős vendég előtt is
elvörösödik.) De annál nagyobb örömmel, régi szives magyar szokás
szerint kiterjesztett karokkal sietett elibök a ház asszonya. Egyike
azoknak a fekete fejkötős, mézes szemü, mézes ajku, mézes szivü magyar
gazdasszonyoknak, kiket – ellentétben a városi nagyságos szokásokkal –
az idegen ember tekintetes asszonynak szólított, a házi cselédek meg
csak nemzetes czimmel tiszteltek. Ez a tisztes faj ép úgy kiveszőben
van, mint a hogy a baromfi-udvarnak régi, idevaló lakosait egyre jobban
szorítják ki a kokhinkhinai czifrálkodó, kevély és üres bevándorlók.
Nyájas s egymáshoz vonásról vonásra hasonlító arczaikkal, régi, csipkés
fejkötőikkel, egész életükön át szolgáló, egyetlen selyem-ruhájukkal s
hagyományos félkeztyüikkel már ma is a falusi kastélyoknak inkább csak
képein, mint szobáiban találkozhatunk. Radványi Miklósné asszonyság még
egy volt azok közül, a kik ha kocsizörgést hallanak, nem a tiszta szoba
divánján várják be a szerencsét. Futnak eléje, a hogy csak tudnak. Apró
kék szemei csupa mosolygás és ha négy keze lenne, bizonyára mind a
négynek találna dolgot, hogy mikép segítse le alkalmasabban kedves
vendégét.
– Voltam olyan bátor, – köszöngetett a nagytiszteletü úr. Voltam olyan
bátor, a tekintetes asszony kegyes meghivására csak egyenest ide
tartottam. Még egy vendéget is hoztam, itt az öcsémet ni, a ki…
– Hozta isten, hozta isten mindegyiküket. No csakhogy a szavát tartotta!
Bizony-bizony féltem, hogy már elkerüli a szegény házamat, mert tudom,
hogy a tudós emberek nagyon feledékenyek. Még vendéget is hozott! Jaj de
jól tette! Vajjon nem a Bihari Gida úr? Emlékszem rá még a fiam
idejéből. Hogy megnőtt, hogy megemberkedett; már azt sem tudom, hogyan
tiszteljem?
– Biz ő innen-onnan tiszteletes úr lesz, tekintetes asszony, – felelt a
kérdezett helyett utitársa. Épen most készül neki a papi czenzúrának.
– Most-e istenem, istenem, hogy eljár az idő. Bárcsak jól ütne ki Bihari
úr! Tiszta szívemből kivánom. Hanem tessen már belül kerülni; nagyon
forrón süt idekinn a nap. Panna, Juczi, Örzse, hordjatok be tüstént
mindent!
Belül kerültek a tiszta szobába, melyben úgy ragyogott minden, mintha a
falusi nemes házak társalgóinak ez adta volna elsőben a «tiszta»
nevezetet. Az üveges szekrény dusan felhalmozott ezüst-kincseivel
tündöklött, melyeken észre sem volt vehető, hogy a ma délre való készlet
már az ebédlő asztalán van. A hatalmas diófa-asztal körül kényelmes
bőr-butorok kinálkoznak már negyedszázad óta egyenlő jó pihenővel. A
falakon egy nagy tükör, keretébe illesztett pávatollakkal, és egynehány
rossz kép. (De csak a műkritikus szemében voltak rosszak, az erkölcsbiró
nem dicsérheti őket eléggé.) A kis ablakok fehér függönyein túl pompás,
piros virágu muskátlik s egy csuf, fekete, megkoppasztott tollú
mátyás-madár, mely sétája közben minduntalan felugrik az ablak külső
szélére, megzörgeti az üveget, hogy figyelmezzenek rá, és csunya hangján
egy szép leány-nevet rikácsol:
– Mari, Mari, Mari!
A vendégek leültek s egy pillanatra leült velük a háziasszony is. Kiről
kezdődhetett volna másról a beszéd, mint arról a bizonyos vastag fejű
ficzkóról, kinek a nagytiszteletü úr nyolcz esztendőn keresztül viselte
gondját?! Persze hogy az volt a legderekabb gyerek, ki csak valaha
megfordult a keze alatt!
– Dehogy volt, dehogy volt! – sóhajtozott a tekintetes asszony. Már
itthon kicsiny korában sem tudtunk semmiképen boldogulni vele. Hiába,
férfigyereknek csak apa kell! annak meg nem volt már szegénynek, azért
makranczosodott úgy el. Hanem a nagytiszteletű úr helyreütött mindent.
Áldom is azóta mindig, a hányszor csak az istenhez fohászkodom. Ember
lett belőle, hála istennek, derék ember. Engem tisztel, megbecsül; de
neki is van becsülete itt a mi vidékünkön. A legközelebbi
vármegyegyülésen tették meg erőnek erejével első aljegyzőnek. Képzelheti
nagytiszteletü úr, hogy bizony volt öröme az anyai szivemnek.
– Hát a kisasszony? – kérdezte a vendég, a hirtelen elsuhant barna
szoknyára gondolva.
Radványiné asszonyság rávetette a jó kék szemeit és valami csöndes,
titkos, bánatos mosolygással válaszolt:
– Nincs nekem leányom. Nincsen bizony.
A megkoppasztott, csuf mátyás megint odaugrott az ablakra és mintha meg
akarta volna czáfolni az asszonyát, egész tolakodó lármával kiabálta:
– Mari, Mari, Mari!
– Hess onnan, te czudar állat! – kergették rögtön. Bizony nincsen nekem
leányom. Volt, de meghalt.
– Mintha… mintha az imént, mikor az udvarra fordultunk, láttuk volna, –
mentegetőzött elkomolyodva, akadozva a professzor.
– Nem… az nem az enyim volt. Azt csakugy örökben tartom. Hanem azért
mintha a magamé… mintha a magamé lenne, úgy szeretem.
Egy kicsit megakadt a beszélgetés. A hajdani mendikás, kinek idegen
helyeken rendesen akadozni szokott a lélegzete, (egyike a
legcsodálatosabb kórtüneteknek!) s ennélfogva mindíg nagyon feszesen és
hallgatagon viselte magát, mozdulatlan némasággal ült a helyén s a
nyitott ajtón keresztül csak olykor-olykor vetett lopva egy pillantást a
szomszéd szobába, hol egy dúsan megrakott pipatorium (a boldogult
tekintetes úrnak folyton gondos tiszteletben tartott emléke) ingerkedett
vele.
Az öreg asszonyságnak is mintha a lélegzetével lenne valami baja. Néha
mosolygott ugyan egyet-egyet, mely azt látszott jelenteni, hogy szólni
készül: azután igazgatni valót talált a ruhája fodrán és hallgatott.
A professzor meg, minden illedelemnek ellenére csak elbámult az ablakra,
mintha várná a madarat, hogy szólaljon meg újra és csuf hangján kiáltsa
el azt a kedves nevet. De az már a szemétdombon ugrált.