A megyeház udvarán behajtatott a négylovas hintó, berobogott a tizenkét
lovas hajdu, ennyi zajra mégis csak meg kellett mozdulni valami élő
léleknek a házban.
A strázsán kívül az őrszobában csak két hajdu volt még, az egyiket a
hideg lelte, a másik meg a csizmáját foltozta, azok nem jöhettek, hanem
a melléksikátorból, mely a börtönökhöz vezet, előczammogott a várnagy, a
ki egyúttal porkoláb s a rabokra felügyel, hogy a dohányt elég apróra
vágják. Öreg legény már, borotvált vörös arcza s félreütött orra van, a
bajusza rövidre nyirva. Ő is hajdu egyenruhát visel, strázsamesteri
ranggal. Az a legkiválóbb ismertető jele, hogy az egyik lába térdben
görbe, minélfogva minden lépésével úgy tesz, mintha le akarna ülni.
Régi embere már a vármegyének, haszontalan ügyefogyott ember, de hát
csak nem lehet kilökni az utczára. Ponthay gróf is jól ismeri.
– No hát, Karakó! fáj-e még az ökörcsont? kérdi tőle, mikor elébiczegni
látja.
– Az ökörcsont nem, hanem a többi, felel rá a porkoláb.
(Tudniillik, hogy egyszer keresztül ment a lábaszárán a terhes szekér, s
általános a hiedelem, hogy az egész hiányzó csontot egy egészséges ökör
lábszár-konczczal sikerült helyettesítenie a megye csodakurás orvosának,
s az ökörjárulék tökéletesen otthon találta magát Karakó uramnál, hozzá
forrott. Si non e vero…)
– Hát itthon van-e a főispán úr ő méltósága? kérdezé tovább a hintójából
leszállt hatalmas úr.
Karakó uram mindig köhinteni szokott előbb, mielőtt választ adna.
– Krhm, km. Engedelmet kérek. Az nincsen idehaza. Kiment a jószágára.
– Hát az első alispán úr?
– Engedelmet kérek. Kint van a pusztáján.
– A főjegyző úr sincs idebenn?
– Engedelmet kérek. Kiment a tanyájára.
– És az archivárius úr?
– Engedelmet kérek. Azzal nem szolgálhatok, hogy hol van.
– És a központi főbiró úr?
– Az otthon van a felesége kastélyában, Pogányházán.
– Tehát egy árva lélek sincs a megyeházában? Nagyon jól van. S hol
vannak a főispán úr tiszti szállásának a kulcsai?
– Azokat ő méltósága elvitte magával.
– Az sem baj. Karakó uram azonban itthon tartsa magát, s várja további
rendeleteimet; most nincs szükségem rá.
– Én, meg a rabok szolgálatjára állunk excellentiádnak.
– Köszönöm.
Azzal szép csendes halk hangon kiosztá a rendeletet Ponthay Adalbert a
maga embereinek. Oh, volt itt gondoskodva minden eshetőségről. A
tizenkét legény között volt olyan ezermester is, a ki fel tudta
nyitogatni sorban a bezárt ajtókat. Lakatosért sem kellett küldeni. A
főispáni szállás kénytelen volt vendégszeretettel feltárulni a királyi
biztos úr előtt.
Onnan ugyan minden kényelemre való utensiliák hiányzottak; a konyhából a
főző edények, a pohárszékből a tányérok, poharak s a nyoszolyából az
ágynemű. Mind nem baj az. Ő excellentiája egész társzekérrel küldé előre
a saját asztali készletét, a szakácsával együtt. A komornyikja is azon a
szekéren utazott. Ezek már két nap óta itt vannak a «Régi Nap»-nál, csak
át kell mindent hordatni. De ha itt nem találnának is lenni, valami
véletlen által meggátolva, ő excellentiája tudja, hogyan kell magyar úri
embernek utazni? ott van a hintó ládájában a legszükségesebb: a
felfújható szélpárnák, a szarvasbőr-terítő, ott van az elemozsinás
ládikó hideg sültekkel, aztán a jól ellátott pinczetok; a somogyiak
hirtelen rendbehozzák a hálószobát, fel is terítenek, a míg szakács és
komornyik innen-onnan előkerűl. Nem hiányzik semmi, csak épen valami
étkező társ, az asztaltól. Talán még az is kerül valahonnan.
A somogyiak is gondoskodnak magukról. Itt ugyan a főispán konyháján még
csak egy gulyáshúsnak való bográcsot sem hagytak; de a zsivány-pecsenye
megsül egy fanyárson is, hozzávalót ád a mészárszék és a hentesbolt, s
ha nincs tüzelő, mindjárt előkerül az is, csak a gyülésterem karzatáról
lehozzanak egy pár padot, azok is tölgyfából vannak.
Különben mulatság van elég. Épen a megyeházával szemközt van felállítva
a kolompáruló bódéja, a hol a juhászok próbálgatják a különféle
birkaharangokat; a tér közepén már megkezdte a működését a komédiás
társaság, a mit hirdet a bőrrepedésig püfölt öreg dob, meg egy sivító
kintorna, a mi órahosszant tilinkózza az «eladom a kakasom – tizenhárom
garason» nótáját; egy vak koldus meg egy csonka koldus versenyez
egymással két átelleni szögleten, irgalomkeltő virginálással, és
azonfölül a kálvinistáknak nagy halottjuk lehet, szünet tartás nélkül
huzzák a harangot. Van belőle három: egy igen nagy, egy igen kicsi,
aztán meg egy repedt.
Egyszer azonban, mikor már épen le akar ülni az asztalhoz a királyi
biztos, hogy magányosan hozzákezdjen a kinálatlan falatozáshoz,
olyanformát hall, mintha a feje fölött járkálnának.
Tudniillik, hogy az egyemeletes megyeháznak a kellő közepén van még egy
felülemelkedő tractus, a miből kitelik egy szoba.
Ki lakhatik ottan?
Adalbert gróf csengetett (csengetyüt is hozott magával) s azt mondta a
hajdunak, hogy küldje be hozzá a várnagyot.
– Van valaki idefenn a fejem fölött a donjonban?
– Krhm, km. Igen is, engedelmet kérek, ottan laknak.
– Hát már azok miért nem hagyták el szintén a vármegyeházat, ha a többi
mind elpárolgott?
– Mert azoknak nem szabad, kérem alásan.
– Talán arestánsok?
– Oh dehogy! engedelmet kérek alássan. Hogy tennénk arestánsokat a
contignátióba, pinczében azoknak a helyük, még onnan is megszöknek. Az a
két úr odafenn a «homo regius» meg a «homo capitularis». Ide vannak
küldve ő felségétől statutióra, s a törvény regulája szerint a homo
regiusnak kötelessége a statutio után hat hétig a vármegyeházán maradni,
s bevárni, hogy nem protestál-e valaki?
Karakó uram nem járt több iskolába, csak a syntaxisig, hanem a sok évi
praxis alatt ragadt rá annyi juridicai ismeret, miszerint hivatva
érezheté magát ő excellentiájának a magyar közjogból felvilágosításokat
adni.
– Hogy hivják ezt az urat?
– Méltóságos Rézkuthy Barnabás, locumtenentialis assessor úr.
– Hallottam a nevét valaha. Hát a másikat?
– Az «csak» egy pap. Nem tudom a rangját. A nevét meg elfelejtettem.
– Van veres öv a derekán?
– Én bizony nem néztem meg. (Karakó uram vastag nyakú kálvinista volt.)
– No mindegy. Hát menjen fel kend ahhoz a két úrhoz, s invitálja meg a
nevemben egy pohár borra, meg egy kis collatióra.
Karakó uram megjárta a nehéz utat a másféllábával, telhetőleg rövid idő
alatt s visszabukdácsolva, megreferált.
– A homo regius azonnal fogja tenni tiszteletét, csak gálát vesz föl,
hanem a homo capitularis engedelmet kér, ma péntek van, neki bőjtölni
kell.
– No hogy annál jobban bőjtölhessen, vigye fel kend neki ezt a dobozka
sardinát. Itt tudom, nem kapni halat. A másik úr meg ne sokat gálázzon
az én kedvemért, látja, hogy én is csak «bon jour»-ban vagyok «itthon».
De biz azért a locumtenentialis assessor úr csak felölté a zöld
máncseszter zrinyijét, a kardját is felkötötte, sőt még a Lipótrend
középkeresztje is oda volt kötve a nyakába a kétujjnyi széles szalagon,
mikor belépett.
Most már az arczára is emlékezett az excellentiás úr, találkozott vele
egyszer a tavernicus előszobájában. Egy ilyen jeles figurát nem lehet
elfelejteni.
Rézkuthy Barnabás úrnak a termete magasságban nem üti meg az öt lábat,
de a mi elmaradt a hosszából, azt kipótolta az alkotótermészet a
szélességében, vállai oly terjedelmesek, hogy a szárnyajtón csak
féloldalt tud velük befurakodni, azután következik mindjárt a has a mi a
mellet is helyettesíti, s a két lába azt a látványt nyujtja, mintha két
sonka indulna el járni sarkantyús csizmában. Hanem aztán a karjai
leérnek térdig. Meghajtani nem tudja magát, csak a két kezét veti hátra,
ez jelenti nála a bókolást.
A feje is egészen quadrál a termetéhez. Igazi megoldása a circuli
quadraturának, minden négyszegletű rajta és mégis gömbölyű. Ez a fej nem
képes alázatosan meghunyászkodni, mert ahhoz való nyaka nincsen. Ez az
arcz nem fejezhet ki mást, mint a haragos és fenyegető indulatokat, a
büszkeséget, daczolást, boszuállást, csupa pirosból veresbe átmenő
szinek tarkállanak orczáin, homlokán. Álla, orra, homloka, mind kétfele
vágott, szája agyarkodó, előretolt állkapczával, s a felső ajkat diszítő
rettenetes torzonborz bajuszszal. Hát még ezek az oroszláni szemöldök, a
miket hogy ha összeránczol, a sűrű, kurta, sertekemény haj lehuzódik a
homlokára mélyen, ha pedig azokat hirtelen feltolja, megint felszalad az
egész hajzat a feje tetejére, s kerekre nyilik a szeme, azaz, hogy csak
a félszeme, mert a másik hiányzik s a kire ezzel az egy szemmel rámered,
annak minden rémmesét eszébe juttat vele, a mit csak Polyphemus
Cyclopsról hallott az ember. Ha megszólal, a hangja fiók-mennydörgés.
Ez az úr a legfélénkebb teremtés a kerek földön.
Nem a halavány félelem, hanem a tulipiros félelem megtestesült alakja.
Ekkora kókuszdióhajba még kisebb mogyoróbél nem szorult soha.
A ruházatát, fegyverzetét már leirtuk fentebb a homo regiusnak, de az
utóbbit még ki kell egészítenünk egy nagy spanyolnád bottal, a minek
elefántcsont fogantyúja volt s körültekert szijczafrangja. Ezt sem
hagyta el magától.
Az excellentiás úr cordiális nevetéssel fogadta az ajtaján egyik vállát
a másik után betoló uraságot.
– De ugyan, illustrissime, nem hivattam én uraságodat duellumra hozzám,
hanem egy kis solid vacsorára, mi a kányának hoz ide magával ennyi
fegyverzetet? Inkább kést, villát hozott volna.
Az is van. A csizmaszárba oda van dugva az ezüst tok, a miben rendes
ember az evőkését és villáját hordani szokta. Hanem a kardját nem hagyta
eldisputáltatni magától az illustrissimus.
– Kérem alássan! Hozzá tartozik ez a magyar viselethez. A kard a magyar
öltözet kiegészítő része. Mikor ő felségéhez vagyunk hivatalosak
díszebédre, a kardunkat akkor is a térdünk között tartjuk. A ki kard
nélkül jár magyar ruhában, azt felszolgáló hajdunak nézik. Én még éjjel
az ágyba is odafektetem magam mellé a kardomat. Ez a kard ott volt
Budavára vivásánál is.
– No de legalább azt a sinkót tegye le a kezéből, illustrissime.
Azt tehát odatámasztotta a szék támlájához, a melyre leültették, hogy
keze ügyében legyen.
Ő excellentiája azonnal hozzá fogott a mai ülés érdemleges tárgyalásához
s elkezdte szeletelni a sült borjuczombot a magával hozott ezüst
tányérkákra, míg egy furfangos etuis több rendbeli egymásba tolható
ezüst pohárkákat adott elő a finom sombor számára.
Rézkuthy Barnabás úr ez alatt nyugtalanul nézegetett a háta mögé. Egy
ablak, redőnyöstül együtt nyitva volt.
(Én nem tudom, ezek a mágnások honnan veszik kölcsön a bőrüket, hogy
mind nyitott ablak mellett dégálnak? nem kapnak ezek se rheumát, se
grippét. Azért megy tönkre a gentry, ha velük együtt feszít.)
– Talán nem szereti a nyitott ablakot, illustrissime?
– Bizony instálom, nem szokott hozzá a fejem, otthon mindig süveget
viselek a szobában.
Adalbert gróf becsengette a szolgálattevő hajdut, s becsukatta vele a
redőnyt is, meg az ablakot is.
Ekkor aztán meg volt nyugtatva az illustrissimus. – Nem a légvonattól
félt ő, hanem attól, hogy valami perversus paniperda onnan a piaczról, a
mikor ők vacsorálnak, a hideg pecsenyéhez még valami czitromot, vagy mit
talál behajítani a nyitott ablakon.
– No de most meg aztán olyan meleg lesz idebenn, mondá a gróf, hogy
megüti az embert a guta, vetkőzzünk neki illustrissime.
S maga mindjárt le is vetette a felső kabátját.
– Csak méltóztassék excellentiádnak, egész uri kényelme szerint. Én így
vagyok szokva. Menté magát és dolmányát Barnabás úr.
Pedig majd megfulladt a nyakig begombolt zrinyi dolmányban, s később,
mikor a bor is kezdte hevíteni, csak úgy sütött az orczája, mint az
izzóvá lett vaskemencze.
S csakugyan igaza volt az illustrissimusnak, hogy azt az ablakot
becsukatta, mert alig került a sor a hideg őzgerinczsültre, a midőn egy
jól kivehető koppanás hangzék épen annak az ablaknak a redőnyén. Valami
követ dobtak rá – nem, «az» itt nem terem, valami lágyabb volt.
A homo regiusnak az arcza el nem halaványult, azt nem tehette, hanem
elmeredt, az a félszeme, kerekre felnyilva bámult maga elé, az egyik
kezével a kardja markolatát kaparászta, a másikkal a nyakában levő
Lipótrenden motozott.
– Hallotta excellentiád?
– Mit?
– Azt a koppanást az ablakon.
– Sohse törődjünk vele. Tessék ebből az őzpecsenyéből.
De nem ment volna le többé Barnabás úr torkán semmi pecsenyéből egy árva
falat sem.
Csak fogcsikorgatva dörmögé:
– Borzasztó egy nép ez! Mondhatom excellentiádnak, hogy borzasztó egy
fajzat. Nincs ez előtt semmi szent a földön! Istentelen egy nép! Olyan
pogányok most is, mint mikor Ázsiából kijöttek. A legrosszabbra kell az
embernek elkészülve lenni, mikor közéjük jön.
– Sohse tessék tőlük félni. No még egy pohárral ebből a somborból.
– Éhhhn? tiltakozék büszkén Barnabás úr. Félni soha! Nem félek én a
sárkánykigyótól sem! Nem félek a kitörő vulkántól!…
– De a légvonattól csak fél, illustrissime.
– Attól igen, de nem a csőcseléktől. Justum ac tenacem propositi virum…
Nec civium ardor prava jubentium. Én nem magamért rettegek, de
excellentiádért. Nagy kár volt azt a dragonyos ezredet nem ide a
vármegyeház udvarába elszállásolni. Engemet nem mer bántani az a nép!
Mikor kilépek az utczára, ezzel a Lipótrend-szalagjával a nyakamon,
egyszerre úgy válik előttem kétfelé a tömeg, mint a Veres-tenger Mózes
előtt, egy mormogás fut át az egész sokaságon: «Itt jön a hom oregius!»
Tudják, hogy az én személyem szent és sérthetetlen! Tudják, hogy a ki
engem megbánt, az a király személyét bántja meg.
Rézkuthy úr e hatalmas szavakat ugyanolyan taglejtésekkel is kisérte, az
egyik ökle a levegőben volt, a másik az asztalt ütögette, a hangja pedig
dörgött mint az oroszláné.
Ekkor egy másik, sokkal hangosabb koppanás hangzott az ablakredőnyön.
E hangra Rézkuthy Barnabás úr majd hogy az asztal alá nem zsugorodott,
olyan kicsiny lett egyszerre, s vékony hangon, mint egy kappan, sipegé:
– Tetszett ezt hallani megint?
Aztán jött egy harmadik meg egy negyedik koppanás gyorsan egymás után.
– De már ezt megnézem, hogy micsoda? kiáltá felugorva az asztaltól
Adalbert gróf s odasietett az ablakhoz.
– Az Istenért! oda ne menjen excellentiád! Ne exponálja magát! Hátha egy
petárda.
A gróf nem hagyta magát visszatartani.
– Legalább öltse fel excellentiád az attiláját, tegye fel a királyi
biztosi kalpagját.
– Teszem a patvart! hisz most is úgy izzad a fejem, mint a gőzfürdőben.
Azzal hirtelen felszakította az ablakot, a redőny szárnyakat szétcsapta
s lekiáltott a piaczra. (Már akkor sötét volt, lámpásra nem vesztegetik
itt az olajat.)
– Mit akarnak kendtek odalenn!
Erre aztán a legkellemesebb csalódást hozta meg a válasz, nem a
perduellis nemes urak hajigálták az ablaktáblákat, hanem most érkezett
meg a komornyik meg a szakács a bagázsiás szekérrel az útról, s minthogy
a vármegyeház kapuján hiába zörgettek (esti harangszó után minden
becsületes ember alszik, s a hajdu is becsületes ember), annál fogva
kénytelenek voltak ahhoz az expedienshez folyamodni, hogy a mely ablak
redőnyein keresztül világosságot láttak átszüremkedni, azon kopogtattak
be apró rögöcskékkel.
Tehát megérkezett, a mi a főfődolog, szerencsésen a díszlakomához való
czókmók.
– No illustrissime, mondá a gróf, most kezdünk el hát majd igazán
vacsorálni. Megjött a szakács.
Rézkuthy Barnabás úr visszataszítá a félig kirántott kardját a
hüvelyébe.
– Köszönjék! Már épen le akartam menni, hogy szétriaszszam a rebellis
népet.
Most aztán egyszerre megjött az étvágya a második vacsorához is.