Hiszen már közel van Tanusvára. Ott merednek fel tornyai a porfelleg
mögül! Csak még egy kis kitartás.
A dragonyosoknak sikerül valahogy valamennyi szekeret, csordát, gulyát,
kondát az országút északi oldalára terelni, hogy a hintó számára szabad
út nyiljék. Ekkor azonban új veszedelem támad. Ismeretlen okú,
kipuhatolhatlan eredetű veszedelem, csak azt látja az ember, hogy jön.
Délszakról jön valami nagy porfelleg, meg azon fölül is valami füstforma
szakadvány, dühös bömbölés, sebesen rázott kolompok kalatyolása, s a
mellett egy növekedő robaj hangzik, mintha egy egész lovas dandár jönne
erre felé «marsch, marsch!» commandóra!
– Vágtassanak eléjük! parancsolja a teljhatalommal biró úr; a fegyvert
is kell használni! S erre az egész svadron hosszú arczvonalban szembe
megy a rejtélyes porfellegnek.
De hiába oda minden vitézség; nem ellenség az, a kivel beszélni lehet,
hanem egy pár megriadt gulya, ökör, bivaly összekeveredve, a kit
felbőszített a rájuk lecsapó kolumbácsi szunyogsereg, ez a gyilkos
féreg, a mely ezeredmagával meg tud ölni egy hatalmas tulkot, s a mi
ellen se embernek, se állatnak nincs semmi védelme. Az a gulya, a mit ez
meglepett, meg nem áll a vízig.
Nehány percz mulva a főúr azt látta, hogy az ő dragonyos svadronya
vágtat visszafelé, szörnyen megszaporodva mindenféle kétszarvú
állatokkal. A hátukon hozzák az ellenséget.
Jó szerencse, hogy a kocsis nem vesztette el a præsentiáját ebben a
kritikus pillanatban, mert ha az a hústömegből álló lavina itt éri az
országút közepén az excellentiás úr hintaját s az a négy sárkányvérű
paripa nekivadul, szörnyű catastropha lesz ennek a vége. Hanem a «matyó»
azzal az okos politikával élt, hogy megsejtve a közelben egy jókora
hidat, a mi az országutat átszelő száraz ér fölé volt építve, neki
cserdített az ostorral az ostorhegyesnek, meg a gyeplősnek s
szerencsésen el tudta foglalni azt a biztos menedéket, mielőtt a
veszedelmes roham helyükbe jött volna. Az egyesült tulok-bivaly csorda,
összegubajodva a svalizsérekkel, egy rohammal elfoglalta az országút
töltését, társzekeret, szitásraktárt menten beleforgatott az árokba, ott
maradtak; aztán rohant bomlottul a túlsó oldalon megtorlott
szekérvárnak, a mi futtában útját állta. De úgy ugrálta azokat a
szekereket keresztül az a rideg marha, mint a legjobb angol
versenyparipa; a vásárosok ugyan előkapták a sátor-karókat, s azokkal
vitéz ellenállást fejtettek ki, de az mind nem használt semmit, a
bivalyok, tulkok már fanatizálva voltak s halálmegvetéssel és magasan
csóvált farkkal rohantak az akadálynak; egynehány szekeret pozdorjává
törtek, s azoknak a holttestén keresztül folytatták ádáz rohanásukat,
kisérve az elgázolt nép átkaitól.
Mindezt pedig igen kényelmes dolog volt onnan a hídról nézni, a minek a
dobogójára a fellázított tömeg fel nem ugrálhatott, hanem inkább alatta
futott keresztül.
– Ezen is átestünk, mondá ő excellentiája, mikor vége volt a
hajczéczunak.
A dragonyosok is összeverődtek megint innen-amonnan. Némelyiknek a
kengyelvasa hiányzott, másiknak meg a sisakja; az azt ráért keresni.
Egy haszon lett a tulokzendülésből, az, hogy a vásáros népet egészen
megconfundálta, s ez által az országutat szabaddá tette mind a város
határáig; hanem egy kis baj is maradt utána hátra, az, hogy ez a
förtelmes szunyogspecies, a mit a galambóczi sziklaoduk küldenek ki
egyptomi csapásul a világra, nem követte egész táborával az üldözött
marhákat, hanem szórványosan egy-egy folt belőle hátramaradt az utazók
számára. Adalbert gróf hintaja egyszerre mintha füstfelleggel lett volna
beborítva. A kocsisának a dolmánya eddig sárga volt, az rögtön fekete
lett a legyektől.
Négy somogyi legénynek le kellett szállani, hogy elhajtsa a lovak
orczájáról a legyeket s aztán kantárszáron vezessen kiki egy paripát,
nehogy azok bőszült ijedelmükben az árokba ragadják a hintót. És így
vonult ő excellentiája előre, kantárszáron vezetett lovakkal, mint
valami hétválasztó fejedelem.
De hogy saját személyét se érje veszedelem, azt tette Adalbert gróf,
hogy előrántotta a selyem zsebkendőjét, a mely császárpiros színű volt,
a közepén egy nagy napoleonkék szélrózsával, azt terítette le az
arczára, úgy, hogy a napoleonkék szélrózsa képezte nála a physiognomiát.
A selyemkendőn ugyan keresztül lehetett látni. Ő excellentiája
észrevehette, hogy szembe az országúton egy hét lovasból álló csapat
közelít eléje, kardos és karabélyos alakok, pitykés dolmányokban, sárga
gombokkal végig megrakott rajthuzlikban. Az első testes, vaskos férfiú,
darutollal a kalapja mellett, fekete ábrázattal, mint egy czigány, a
többit vezetni látszék. Ez is úgy van öltözve mint a többi, csakhogy a
kardtokja rezes.
Ez hát valami deputatio lesz.
Szokták ám a vármegye részéről a királyi biztost lovas banderiummal
fogadni a székváros határán.
Ez is bizonyosan az lesz.
Jó jel, hogy mégis fogadja valaki. Nem sokan vannak, csak heted
magukkal, de az is számot vet ilyenkor.
A lovas csapat összekerül a hintóval. A czigánybarna vezér meghőkölteti
a lovát, s féloldalt tánczoltatva, bekukkant a hintó ernyője alá, vizsga
tekintettel. Nem lát, csak egy kék szélrózsát ábrázat helyett. Azt meg
nem tudja, hogy hogyan kell titulálni.
– No mit bámul az úr? riad rá categoricus kifejezéssel Adalbert gróf.
A hangjáról aztán ráismer a szemben álló s positurába vágja magát.
Nekifohászkodásáról észre lehet venni a szándékát, hogy ez itt mondokát
akar tartani. Úgy lesz. Hangja kissé rekedt gordonkaszerű, de azért
ünnepélyes.
– Nagyméltóságú királyi comissárius úr!
Hanem ennél a szónál egyszerre tele lett a szája musliczával.
– Phi! Phü! köpködött jobbra is, balra is a szónok, míg ismét
visszavívta koczkáztatott szólásszabadságát s folytathatá, azaz hogy
elkezdheté:
– Dicső nap ez, melynek fénye ma homályba borul.
De hogy miért borul homályba, azt már megint nem engedték neki elmondani
a szunyogok. Nagyon sokan voltak.
– Ez a nap, mely dicsőségbe borul… phi! phü! a keserű voltát a
musliczájának!
Adalbert gróf nem állhatta tovább a dicsőséget, közberivalt a
selyemkendő alul:
– Kicsoda, micsoda az úr?
– Én vagyok Sajgató Hollofernes, tekintetes, nemes Tuhutum vármegye
persecutor hadnagya.
– No ha persecutor az úr, hát persequálja a tolvajokat, takarodjék a
vásárba rendet csinálni, nekem pedig ne köpködjön itten phrasisokat, meg
musliczákat, hanem hagyjon szaporán odább menni.
Ezt a kivánságát annyival örömestebb teljesíté Sajgató Hollofernes, mert
csakugyan nem lehet az embernek ilyen szunyograj között az ékesszólását
gyakorolni.
Ponthay Adalbert gróf pedig ebből a fogadtatásból előre izlelheté, hogy
mi vár rá Tuhutum vármegyében? A csendbiztost küldeni ki a királyi
biztos beneventálására! Nem az egyik alispánt, még csak nem is egy
szolgabirót, hanem egy csendbiztost! Egy régi római az ilyen rossz
omenre rögtön visszafordult volna. De Ponthay Adalbert gróf nem volt
régi római, azért azt parancsolá a kocsisának, hogy már most vagdaljon a
lovak közé istenigazában, hogy bejuthassanak Tanusvárra, mielőtt a
Sisera hadai utolérik.
Ez aztán szerencsésen sikerült is ő kegyelmességének.
A marhavásár terét háta mögött hagyva, a somogyi lovasok elől lovaglása
mellett, minden akadály nélkül bejuthatott a sorompón a városba.
A sorompónál kövezetvámot szednek, mivelhogy a piacz közepén van egy
keskeny vályúforma mesgye, fehér mészkövekkel kirakva, de arra rá nem
hajtat senki, a kinek még csont van a szájában. Tőle azt sem kérték.
Tanusvár csak olyan város, mint a többi. Legszélről egy sor
czigányputri, azután következik egy utcza szalmafödelű ház, folytatja
egy másik, zöld mohával lepett zsindelyes házsor, közbe egy csoport új
zsindelyes, ott nemrég tűz volt, azután jön a nagy piacz, ott van a
városház, az cserepes tetejű, csak a fala vedlett, patika, vásznos bolt,
fűszerszámos egymás mellett, zöldre meg sárgára festett házak, az
egyikben szappant főznek, a másikban bőrt cserzenek, ezek a
polgárpatriciusok házai. Odább van egy másik piacz, az nem olyan nagy,
ott van a vármegyeháza, átellenében a nagy vendéglő a «Régi Naphoz».
(!!) Aztán van két nagy templom, az egyiknek a tornyán körülfutó erkély,
a melyről a toronyőr hirdeti a világ négy részének az idők mennyiségét;
a másiknak a tornyán van még négy kisebb torony-malacz. A kálvinista
torony órája esteli hat órát mutat, a pápistáé déli tizenkettőt, a
miből, a ki az astronomiát érti, kiszámíthatja, hogy lehet úgy délután
három óra felé az idő.
Hanem ezek a Bædeckerbe való adatok most már mind háttérbe szorulnak az
országos vásár alkalmával, a mikor tudvalevő, hogy még egy másik várost
szokás építeni a réginek közepébe, fából.
Kétoldalt fabódékkal van szegélyezve minden utcza.
Minthogy ma még csak a marhavásár napja van, az árusok még nem rakodtak
ki, annálfogva a legtöbb sátort csak most tákolják össze; minden utcza
el van torlaszolva deszkafalakkal, gerendákkal; kalapács, baltafok
csattog, kopog mindenfelé. Jó, hogy a lovasság trombitása elől megy,
utat riasztani a bábel-tornya építői között.
Így jut el a királyi biztos úr a városházáig.
Ott felállíttatja a téren a lovas svadronyt, s azután felüzen a
városházába a biróhoz, hogy jöjjön le hozzá.
Feltünő, hogy ő excellentiája sem egy titkárt, sem egy jurátust,
patvaristát nem hoz magával. Ez az ő jellemrajzához tartozik. Minden
irásművelő ember iránt bizalmatlan, fél, hogy elárulják a titkait, s
soha sem adja irásba a parancsolatait, hogy csak addig is meg ne tudja a
szándékát valaki előbb, a míg papirosra teszi.
Tanusvár birája afféle demidoctus ember. Syntaxist végzett biz ő csak,
de nagy nála a praxis. Az apja is biró volt. Nem is igen kapaszkodnak ez
után a hivatal után.
– Soh’se keresgesse biró uram a titulusaimat! rivalt rá Adalbert gróf a
jámbor emberre, a midőn az két kézzel válogatott a «tekintetesek és
méltóságosok» között, hanem hallja meg, mit mondok. Itt van ez az
escadron lovaskatona, ezeket rögtön szállásoltassa be a legjobb
kvártélyokra, hogy panaszuk ne legyen. Itt maradnak, a míg szükség lesz
reájuk.
– Bizony-bizony! hebegé a biró a fejét vakarva.
– Azután tegyen intézkedést, hogy a korcsmárosok éjfél után a
korcsmáikat bezárják. A ki szót nem fogad, vasra fog veretni, hadi
törvényszék elé állíttatni s a korcsmája bezáratni.
– Bizony, bizony.
– A legkisebb zenebonára a katonaság rögtön fegyverbe fog öltözni s
fegyverét személyválogatás nélkül alkalmazni fogja. A rendért biró uram
felel nekem a fejével. Most vakarhatja már biró uram a fejét!
A salugáderek mind zárva voltak egész utczahosszat, egy kiváncsi
asszonyfő sem mutatkozott az ablakokban, csupán egynéhány
vászoncselédnek jutott eszébe épen akkor üríteni ki a mosogatós dézsát
az utczai kanálisba, mikor az excellentiás úr hintaja azon döczög, s
talán egész véletlenül történt, hogy a vásáros bódék által
összeszorított utczán épen a csatornát barázdolva, haladt egy fakó
szekér a négy lovas hintó előtt, a melynek a tulajdonosa megátalkodottan
kiabálta onnan a kocsis-ülésből: «hajmát vegyenek!» A hagymás szekeret
szerencsésen elkerülve, végre eljutott a hintó a megyeház terére, a hol
keresztülvergődve a laczikonyhákon, megtalálta a Bocskay idejéből való
tisztes ó épületet.
Ott sem várt rá semmi küldöttség, a kapu zárva volt, csak a kis ajtóban
állt kivont karddal egy szál megyei hajdu, kék mondurban, veres-sárga
zsinórral. A királyi biztos somogyi hajdui pedig az ő családi színeit
viselték a mondurjukon, sárga dolmányt veres-kék zsinórzattal. A míg az
utóbbiak az előbbit capacitálták, hogy fel kell nyitni a kaput, abba
szép idő telt bele. E szünet alatt odasomfordált a hintó mellé egy szál
czigány hegedűs, abból a fajtából, a kit minden banda elüldöz a
kebléből. A boglyas nagy fején volt akkora kis süveg, hogy az csupa
csoda, hogy tud rajta megmaradni. A dolmányából nagyon kinőhetett, mert
csak a könyökén túl ért a karja, s ez volt az egyedüli felső ruhája;
annak a hiányosságain keresztül tündöklött a mahagoni barna bőre,
ellenben a nadrágja valamikor áldott termetű emberre lehetett szabva. A
két lábán volt két felemás csizma, az egyik félig még jó volt, a
másikból már kikandikált a lába ujja, minélfogva az egyik csizmáját
gondosan eldugta a másik mögé, természetesen a jobbikat, mert ha a
rosszabbikat dugta volna el, az már svihákság lett volna.
A czigány hegedűjén csak három húr volt s a vonója madzaggal volt
összekötözve.
Ez az alak volt az első és egyetlen tisztelkedő.
Olyan igyekezettel húzta a mai nap divatos nótát a hintóban ülő úrnak,
hogy még a szája és a szemöldöke is segített hozzá. Ehhez a nótához
danolni is szokták a szöveget a muzsikusok: «Jaj de szakad ez a húr!
Majd megfizet ez az úr! Az úr Isten éltesse Tanusváry urakat!» A
soloczigány a végsort igen leleményesen így travestálta: «Azs úr Isten
iltesse, ecscselencsás uramat!»
Ezt bizonyosan úgy küldték ide – csúfságból.
Ponthay gróf nem ügyelt a rongyos moréra. A hintó begördült a felnyitott
kapun át a boltozatos bejárat alá, a kaput újra becsukták mögötte, a
rongyos művész még akkor is húzta és gajdolta: «Jaj de sakad ezs a húr!
majd megfizset ezs azs úr!» Egyszer aztán kijött a kapun az egyik
somogyi legény, az egyik keze hátra volt téve: «Gyerejde csak te
czigány, kapsz egy kis borravalót». – De a czigánynak volt annyi esze
(vagy tán előre fel volt eszelve másoktól), hogy ne várja be azt a
borravalót, nagyot ugrott, félkezébe kapta a süvegét s tova iramodott;
hanem azért a somogyi legény karikásának az ostorsugára mégis utolérte s
jót csípett a lába ikrájába, a mitől aztán a czigány még jobban tudott
szaladni.