Hiszen parádét csinálni mai napság is csak tudnak a magyarok. Ebben
rajtuk semmi más nemzet túl nem tesz. Nem is tehet. – De mi ez a mostani
parádé a hajdanihoz képest, a milyent az öregeink láttak és producáltak.
Csak úgy a hiréből halljuk még, hogy volt egyszer egy mágnás, a kinek
olyan dolmánya volt, hogy nem látszott rajta a posztó az igazgyöngy
himzéstől! Hát az a másik, a kinek minden dolmánygombja egy-egy repetáló
óra volt, a mik hogyha elkezdtek egyszerre ütni, hát az egy kis török
muzsikát adott ki! Hát az az egyházfejedelem, a kinek az installatiói
bevonulásánál mind a hat fekete lova ezüst patkóval volt megvasalva, a
patkó mind lógott, ha egy leesett, azt ott hagyták a népnek, ott voltak
diszkovácsok, vertek fel más ezüst patkót, megint olyan veszendőnek
szánva. No meg aztán az a híres herczeg, a ki egy ilyen parádéra
Rubensnek egy eredeti vásznát (a vászon be volt mázolva valami
festéssel; megért százezer forintot) felszabatta atillának, azt öltötte
fel. – Hanem hát mindezeknél hiresebb volt az a nagy parádé, a melyben
Ponthay Adalbert úr ő excellentiája részesül vala, mikor bevonulását
tartá Tuhutum vármegyébe, teljhatalmú királyi biztosi minőségében.
A tuhutummegyei tekintetes urak mindig hiresek voltak élczes
ötleteikről. Ezuttal különös jó élcz volt tőlük a megyegyülést arra a
napra tüzni ki, a mikor egyszersmind országos vásár van Tanusvárott.
A tanusvári Mihálynapi vásárra az egész ország összerajzik. Távolról,
közelről megindul minden úton a hosszú szekérsor. Debreczeni csizmadiák,
váradi gubások, osgyáni fazekasok, szepességi gyolcsosok, fehérvári
kékfestők, meczenzéfi vasárusok, gönczi borkereskedők, üvegcsüri
üvegesek, kassai mézesbábosok, pesti kolompöntők, miskolczi szűrszabók,
stószi késcsinálók, pozsonyi szíjgyártók, lőcsei ötvösök, komáromi
asztalosok a tulipános ládákkal, bakonybéli szerszámosok, örmény, rácz,
görög, zsidó, kalmár, kupecz, csiszár, szatócs mind tódul szekérháton, a
kas megrakva ládákkal, rajta gubbaszt bundás, köpönyeges ember, asszony;
a kocsioldalról messze kinyúlnak a sátorfák végei; közbe egy-egy szekér
czigány, meg egy komédiás trupp, az öreg dob a kis tudós lovacska hátán.
Azonkívül erre a napra esik a juhászfogadás terminusa. Valami kétezer
juhász jön össze a városba új conventiót keresni, meg új kolompot venni
a vezérkos számára. De a mi mindennek megadja a nagyszerűség mértékét,
az a roppant nagy marhavásár, a miről a tanusvári Mihálynapi «Szabadság»
hirhedett. Itt van a nagy országos kiállítása mindenféle haszonra
teremtett négylábú állatoknak.
S ezzel a népvándorlással együtt kellett ő excellentiájának Tanusvárra
bevonulni.
Hiszen még a «Két víz» között csak istenes volt az utazás, mert ott
örökké sár van, s az országút csak egyvágányú. A hogy a kerékvágást az
előrehaladott szekérsor tracirozta, azon a nyomon kell az utána jövőknek
mind csendesen előre haladni, mert a ki ki próbál térni a barázdából,
úgy odaragad a degetbe, hogy hat bivaly sem húzza ki onnan. Haladni
pedig nagyon lassan lehet, mert közben egy bárka nagyságú fazekas szekér
döczög, megrakva szinültig cserépedényekkel, s annak a vágtatva haladás
nem tanácsos; odább meg egy óriás tótszekéren csupa szitát, rostát
visznek, ha az egyet billen, mindjárt felfordul.
Hozott ugyan magával ő excellentiája egy svadrony dragonyost
útikiséretül, de mit tehet az ilyen hadjáratban. Tehát csak tűrni kell a
lassú czammogást s hallgatni a szekeresek «gyih! hó!» kiabálását.
Ő excellentiája csendesen meghúzta magát a köpenyébe burkoltan a hintó
hátuljában s mondogatá magában a fogai közt a bölcs német közmondást:
«Geduld bringt Rosen».
A mint aztán a túlsó hidon is átczammog a szekérsor, ott az egyvágányú
országút egyszerre tízvágányú dülőúttá válik, kezdődik a nagy legelő, a
véghetetlen láthatárral, s a töretlen hagyott országútról jobbra-balra
futnak széjjel a mellék szekérvágások, ki a senki földjére, keresztül az
árkon. Itt azután a sok vásáros szekér siet hirtelen kikapni az
országútról, le a sík mezőre, s akkor aztán «se kocsi, se ló, se ostor
nem a tied». Kezdődik a versenyfuttatás a szekerek közt. Csak a fazekas
és szitás szekerek, meg a főuri hintó maradnak meg a legalis téren az
országúton; az elsőbbeknek tiltja az egyensúly theoriája az árkon
keresztül vádolást, az utóbbinak pedig a törvény és rend iránti
tisztelet.
Ebben a régióban aztán már nem uralkodik a sár, hanem a por. Ezer szekér
veri fel a port a benyargalt rónán. Ebből természetesen a maga részét el
kell ő excellentiájának nyelni türelmesen.
A svalizsérek annyit megtehetnek, hogy a hidnál hátul maradva, az utóbb
jövő szekereket visszatartják a rónára való kicsapástól, s ez által
meggátolják, hogy a királyi biztos úr körül előlhátul verjék fel a port,
hanem azért jut neki elég, mert a szél szemközt fuj.
«Geduld bringt Rosen!»
Eddig csak szekerek voltak, most következnek a csordák. Ökrök gúlya
számra, lovak ménesestől, tömött phalanxai a sertéseknek, toklyóknak
özönlenek innen is, onnan is, bégetve, bömbölve, kolompolva.
Ezek még a vásáros szekereket is megállítják. A baromtorlaszon nem lehet
keresztül gázolni. Az országút megtelik disznókkal. Azoknak az az út
tetszik legjobban, a hol az ember az orrával turhatja a rögöt.
Ő excellentiája most az erély eszközeihez nyult, előre parancsolta a
magával hozott tizenkét, hajdunak öltöztetett somogyi legényt, hogy
nyissanak utat a hintó előtt. Azok kiereszték sodronyvégű karikásaikat s
volt sikere a működésüknek; jobbra-balra pattogatva, szerencsésen
lekergettek az árokba annyi malaczot meg birkát, a mennyinek a helyén a
hintó odább gördülhetett; a négy paripa neki rugaszkodott, s a göröngyös
döczögős úton vitte az úri járművet; mikor egy-egy kátyuba bezökkent a
hátulsó kerék, ő excellentiája majd kiütötte a fejével a kocsi tetejét.