A pontaligeti park hires, nevezetesen a kertészet kedvelői előtt.
Terjedelme hatszáz hold, s évenkinti gondozása belekerül harminczezer
forintba. Ha a sok mihaszna fák helyett répát, kukoriczát termesztenének
rajta, ugyanannyit kellene neki jövedelmezni. Akkor lett alapítva, a
mikor az ákáczot meg a platánt Európában nagy pénzen fizették, s az
amerikai dióhoz meg épen csak úgy juthatott valaki, ha lopott belőle. A
kertész-szenvedély ezt megengedi.
Ponthai Adalbert gróf épen ilyen szenvedélyes kertész. A mellett azonban
kitünő jó gazda is és erős acquisitor. Az utóbbi minőségében (mint
mondják) nem is igen válogatós a jogczímekben. Télen át Bécsben lakik, a
hol grata persona. Érdemrendje is van, és belső titkos tanácsosnak
hívják. Viselhetne nagy hivatalt is; de arra nincs szüksége.
Országgyűlések alatt hatalmas védelmezője a kormány propositióinak a
felső táblánál.
Nyáron azonban szünetel minden ambitio; akkor a gróf csak szenvedélyes
kertész.
Ha aztán egy olyan boldogtalan vendéget hoz a kastélyába a végzet, a ki
még nem látta a pontaligeti park dicsőségeit, azt a szives házigazda
menthetetlen rabságba ejti, magához lánczolja, reggeltől délig, déltől
estig hurczolja keresztül-kasul a nagyszerű park tekervény utain s
megtömi botanicai ismeretekkel, a mennyi csak beléje fér.
Épen ehhez való vendége akadt a mostaniban a grófnak, ő nagysága,
Hruszkay Xaver Ferencz királyi tanácsos urban, a ki meg gyökerestül
gyűlöli a fát. Minthogy Bécsben, épen az ablakai előtt van a bástyán egy
óriási vén akáczfa, a mi az által, hogy nyáron cancellariáját
elsötétíti, tavaszszal a virágillatával a nagyságos asszonynak migrainet
okoz, őszszel szemetel, télen meg az egész veréb-synodusnak gyüldéül
szolgál, annyira maga ellen gerjeszté a királyi tanácsos úr
ellenszenvét, hogy az már nem egyszer ejté ki a cselédei előtt azt a
biztató szót, hogy ha valaki ennek az átkozott fának a gyökerét
megfurná, abba kényesőt töltene, hogy az a fa elszáradna, hát ő annak a
valakinek, ha a tette kitudódnék, a büntetése elengedéseért kész volna
közbejárni. Még eddig sikertelenül.
A két nevezetes úr ebéd végeztével a park utait járja.
Ponthay Adalbert gróf a szokottnál magasabb termet, a mihez azonban nem
járulnak kedvező arányok; vállai szükek, ellenben az alteste potrohos;
dereka hosszabb, s lábszárai kurtábbak, mint a minőt a szobrászok
követelnek a mintájuktól, a karjai is rövidek. A fejét hátravetve hordja
és az is kisebb, mint a mekkora ily colossalis alakot megilletne; arcza
általánosan görögdinnye pirossággal bir, simára borotválva, egy kis
feketére viaszkolt bajuszpár kivételével. Az arczvonásoknál is feltünő
az aránytalanság, a míg az álla erősen előre domborodik, megtoldva
hatalmas tokával, addig a homloka nagyon elkeskenyül, a mit különben
elősegít a két szemöldök magasra felhuzódása, mely miatt az apró szempár
örökösen fitymáló hunyorítással néz le a többi halandókra. Az orrnak
ennélfogva igen hosszú tért kell betölteni hosszában, a száj ugyanazt
teszi keresztben, s ha nem beszél, úgy összeszorul, hogy az ajkakból
semmi sem látszik. A kopasz feje búbján feltünést kelt egy jókora
diónagyságú kinövés, a mi egyébiránt a Ponthay úri családnak általános
ismertető jegye. Ez a hiteles bibircsó ott van minden családtagnak az
arczán, az egyiknek a homloka közepén, a másiknak az állán, a
harmadiknak az orra hegyén, a hölgyeknél, szemérmes lencse-alakban, a
szájjszegletekben, arczgödröcskékben. Ez a Ponthay stigma. Talán épen
azért jár Adalbert gróf mindig fedetlen fővel, még a szabadban is,
(meglehet azonban, hogy csak diæteticai okokból szoktatta magát hozzá).
S ebből a vendégre nézve az a baj származik, hogy ő is kénytelen a
kezében tartani a kasztor-kalapját, azt állítva, hogy izzad a feje,
pedig otthon még aludni is sipkában szokott. De hát az nem illenék, hogy
a mikor a belső titkos tanácsos fedetlen fővel jár, akkor mellette a
(csak) királyi tanácsos feltett kalappal ődöngjön.
Hruszkay Xaver Ferencz úr pedig épen nem termett arra, hogy hatszáz
holdas parkok útjait méregesse végig. Salonok parquettjeihez szokott,
vézna, töredékeny alak, olyan hajlékony, hogy hátra felé is tud bókolni,
s a legközönségesebb mozdulata sem áll azon alul, a minővel egy ügyes
seladon az elejtett legyezőt átnyujtja, a nélkül, hogy a dámájának a
sleppjét letaposná. Arczát az örök nyájasság stereotyp mosolya édesre
kandirozta. Minden szőr le van borotválva róla, kivéve a fülek mellett
két félholdat, a mik egymásnak tökéletesen megfelelnek.
Az excellentiás úr kertészkedvelő gúnyát visel, sok zsebű darócz dókát,
vastagtalpú bakancsot, a nagyságos ellenben everlaszting géhrokkot,
szatingló pantallont s szük fekete szarvasbőr czipőt. Nem ilyen
expeditióhoz készült.
– Nézze nagyságod, ezt a sophora japonica pendulát. Még csak nyolcz
éves.
– Azt gondoltam, szomorú füz.
– Ah! Mit? Szomorú füz? Hát ezt a gyönyörű felfutó növényt ismeri-e?
– No már ilyet láttam egyszer. Ez ugyebár paszuly?
– Ah! ha! Ez aristolochia sipho excelsissima. Van egy vadászkastélyom, a
mi egészen ilyennel van befuttatva, majd azt is felkeressük.
– Még azt is?
– Regardez! Ezt a gyönyörű példányt ott a glacis közepén. Azokkal a
fehér levelekkel.
– Az a fa beteg?
– Pas du tout! Az a természete, Acer negundo foliis variegatis.
– Szegény!
– A mit itt ezen a helyen tetszik látni, azt mind én magam ültettem, ez
a része a parknak az én saját teremtményem. Látja azt a nagylevelű fát
ott a tamariszkok közül kiemelkedni? Az egy Pawlownia imperialis, a
minek a dugványát Polignac minisztertől kaptam, mikor Párisban követségi
titkár voltam.
– Annak a leveleiből lesz a dohány, úgy-e?
Ez a kérdés egészen elvette a kedvét a főúrnak, hogy a középnagyságú
úrnak több kertészeti élvezettel szolgáljon. E helyett azt hitte, a
festészeti és távlati összbenyomásokkal lehet a kedvtelését megnyerni.
Elvezette egy szép egyenes fasorhoz, mely a parkot egyenes vonalban
szeli keresztül, s melynek egyik nyilásán át felséges panorama tárul
fel, kilátással erdős hegyekre s egy völgyben meglapult tornyos
falucskára.
– Ugy-e, milyen gyönyörű kilátás? mondá az excellentiás úr.
– Hanem hát Tuhutum vármegye is szép vidék ám.
Erre a szóra felcsapta a házi sipkáját a fejére Adalbert gróf s a dókája
két mellékzsebébe dugta a két kezét.
A nagyságos úr pedig megállt és mosolygott.
– Átkozott egy provincia! mondá a gróf s boszusan rugdalt széjjel egy
vakandtúrást, a mi a pázsitot elékteleníté.
Hruszkay úr, látva, hogy mennyire érdekli a házigazdát e feladat
befejezése, maga is oda sietett, a szarvasbőr topánjaival segíteni a
vakandtúrás planirozásában.
– De igen szép kilátás esik belőle a főispáni székre.
Adalbert gróf most nagyot akart mondani.
– Inkább a Fidzsi sziget kannibáljai között Kaczika, mint a
tuhutumiaknál főispán.
– De kérem, az egy tősgyökeres magyar nép.
– Annyira az, hogy semmit sem változott azóta, hogy Tuhutum vezérrel
bejött Ázsiából, csakhogy lótej helyett bort iszik, hanem azt azután
érti. Azzal, hogy megkeresztelték, csak azt nyerte, hogy most a
«Szélanya» helyett a Szűz-Máriát káromolja.
– De excellentiádnak épen ott van a megyében a legszebb birtoka.
– Igen. Boldogult anyám után, a ki született Koromteleky volt. Ez épen a
legfőbb ok, a miért nem kivánja semmi porczikám azt a kitüntetést, hogy
én menjek le Tuhutum vármegyébe királyi biztosnak. Hisz az szent, hogy
minden tiszti lakomat, asztagomat felgyujtanák a nemes atyafiak.
Ennél a pontnál igen erős positióba találta bele magát a királyi
tanácsos úr a belső titkos tanácsos urral szemközt.
– Megbocsásson excellentiád, de kénytelennek érzem magamat, helyzetemnél
fogva, azon alázatos megjegyzést koczkáztatni, miszerint oly magas
állású férfiaknak, mint excellentiád, a kiknek ősei soha sem
tartózkodtak kardjukat kirántani és vérüket áldozni, a midőn a trónt
megtámadva látták, nem lehet arra gondolniok, hogy vagyonukban csorbát
szenvedhetnek, ha a trón és haza védelmére a veszélylyel szembeszállnak.
És bizonyára ez a veszély jelen van, és annak tűzhelye kiválóan Tuhutum
vármegye, a maga lázitó körleveleivel.
Ő excellentiájának nem tetszett ez a sarokba szorítás. Hogy az ősei is
kirántották a kardjukat! Hát, hogy ő is rántson ki valamit, hirtelen
kihúzta az oldalzsebéből a nagy görbe kertészkését.
– No nézze, nagyságod! ezeket a szép fagus purpureákat. Tizenkét
kertészt tartok, s a gazemberek közül egy sem veszi észre, hogy a
fattyuhajtások mind elnyomják a nemesített törzset; magamnak kell
lenyesegetnem.
És hozzá fogott nagy kertész-szenvedélylyel.
– Pedig saját magam nemesítettem valamennyit.
– No lássa, excellentiád, ha már a bükkfákat is így meg tudja
nemesíteni, hát még a lelkes emberekbe mennyi nemes indulatokat
ojtogathatna be, ha kertészkése alá venné.
– De ugy-e, hogy gyönyörű egy pagony ez itten? Hinné azt királyi
tanácsos úr, hogy ez az egész új ültetvény nem több mint tizenkét éves?
Még boldogult atyám idejében itt ezen a helyen egy falu állt.
– Ah! És hova lett ez a falu?
– Most ott van a hosszú allée végében, annak láttuk a tornyát. A
templomot én építtettem.
– És a házakkal mi történt? Borsóra tették s úgy gördítették odább?
– Azokat bizony egyenkint kellett felvásárolnom.
– Az szép pénzbe kerülhetett.
– Meg egy kis furfangba, a mit úgy hívunk, hogy «paraszt diplomatia.»
– De hát a ki oly ügyesen tudta kezelni a paraszt diplomatiát, hogy egy
egész falut rá tudott birni, hogy az ősi helyét elhagyja és tovább
költözzék egy határral, ne értene-e a «nemesi diplomatiához» még jobban,
hogy egy vármegyét is rá tudjon birni, hogy az ősi álláspontját
elhagyva, a közjóra nézve üdvösebb alapokra helyezkedjék?
– Nagyságod nagyon is túlbecsüli az én tehetségeimet. Mit tehetek én? Én
egy simplex bucolicus ember vagyok, a ki már rég letettem a magasabb
ambitiókról. A praxisából is kijöttem az administratiónak, a mióta
Párisban voltam a nagykövetségnél, nem ismerem ki magamat az itthoni
állapotokban.
Hruszkay úr ismerte már az ilyen beszédet. Így szólnak azok, a kik
drágára tartják magukat. Vajjon mi lehet ő excellentiájának az ára?
Azon közben a gróf egyre sikamlósabb ösvényeken kezdte vezetni nagyságos
vendégét, a mik érdekes bozótokon, süppedékes semlyékeken kanyarognak
keresztül; a miken már nem látszik sem kavicsozás, sem kertész gereblye
nyoma, ellenben az ember kalapján túl érő nagy dudvák konfidenskednek
tüskés czirogatással a magas urak ruháiba csimpajkozva, bizonyosan
valami exotikus dudvák, csunya kék, lilaszin szárú, gombosfejű vizi
labodák, széles lapuk, a miknek a levele szakállat ereszt,
összekeveredve szederinda, földitök gubanczaival. Az embernek a lépése
alatt czuppog a sömlyék, s jobbra-balra ugrálnak a lábán keresztül a
nagy vereshasú varangyok.
– Excellentissime! rebegi szabódva a királyi tanácsos úr; talán nem jó
helyen járunk.
– Csak még egy pár lépésre instállom nagyságodat, még egy rendkivüli
szép partiet kell produkálnom.
S nolle velle utána kellett gázolni a nyirkos ösvényen az excellentiás
urnak a szarvasbőr topányokkal.
Pedig már olyan bozót következett, a hol két kézzel kellett az áttörőnek
elhárítani az ágakat, hogy ki ne verjék a szemeit, s a mi bokrot
megfogott, olyan illatos lett tőle a keze, mintha vadpoloskák ellen
viselt volna irtó háborút; a parókás szömörcze bűzös cserjéje az. Nem is
volt rá legkisebb kilátás sem, hogy innen valami kilátás legyen. Végre
egy sűrű kőrisfa-geszt fogadta sötétjébe a kertészkedvelőket, a minek a
fáiról csak úgy hullott a gallérjukba a spanyol légy. Egyszer aztán csak
véget ért a süppedékes gyalogút.
– Regardez ça! mondá a gróf, egy árvafűz árnyékába helyezve el a
vendégét.
A mit maguk előtt láttak, az egy csúnya, ronda tó volt, pocséta inkább,
végtől-végig födve a békalencse zöld szőnyegével, a miből kövér nagy
kecske-békák dugták elő a fejüket, a hol a zöld szőnyeg megszakadt, ott
a viz szine olyan barna volt, mint a földi gyanta. A tó partját, a mi
lehetett kerületben valami háromszáz lépés, buzogányos nád verte fel, s
annak a törmelék csereklyéje rohadt ott körös-körül, tenyésztve a
büdösbenczét. A mi pedig legnevezetesebb volt a tájképnél, az volt egy
sziget a pocséta közepén, s azon egy házikó. A sziget karókkal és fonott
rőzsekötegekkel volt bekerítve, s az ösvénytől egy keskeny fahid
vezetett hozzá, a mi czölöpökön hevert, egy szál faderék volt az egész.
Mintegy két ölnyi távolban a háztól a keskeny átjáró csapóhiddá alakult
át; azt kötéllel felhuzták a ház felé, most is fel volt huzva.
A házból kevés látszott ki, annyira eltakarta azt négy terebélyes fűzfa,
csak az ajtaját lehetett látni, meg egy darabot az eszterhéjas
tornáczából. A teteje zsindelylyel volt fedve, de az már nem csak hogy
egészen zöld volt a mohától, de csak úgy virított a sok felmagzott
gaztól, még azonfelül egynehány tökszár is végig futott rajta. A
kéményen volt egy gólyafészek, azon ott kelepelt a gólya. Annak persze
herczegi dolga volt itt; előtte a mindig terített asztal. A hol valami
fal látszott ki a házból, az fehér volt; de nem a mésztől, hanem a
salétromtól, s a szarufáin csoporttal sárgállott a kellemetlen házi
gomba.
S hogy ne csak a szemnek legyen meg a gyönyörűsége, az egész tájképet
elárasztotta valami langyos, gyomorkavaró bűz, a miből az ember
válogathatta, hogy gazillat-e? vagy mocsárlég? talán keverve a ganajlé
ammongőzével, nagy járulékaival a kábító kőrisbogár szagnak, s a
szömörcze méreg párájának.
A királyi tanácsos úr előrántotta a selyemzsebkendőjét s orrát, száját
eltakarta vele.
– Das schauen Sie sich einmal an! ismétlé németül a gróf, keserves
büszkeséggel.
A hímgólya épen akkor jött repülve, nagy kiterjesztett szárnyakkal,
hosszú nyakát, lábát elnyujtva, s a csőrében egy tekergőző kigyót
lóggázva, fészkén ülő társához; a mire négy gólyafiók egyszerre nagy
éhesen dugta fel a fejét a vaczokból, csipogva.
– Adspiceat hoc, illustrissime! mondá harmadik nyelven Adalbert gróf.
– Már én ezer bocsánatot kérek, excellentissime, dünnyögé Hruszkay úr a
zsebkendő mögül, de én minden obligat deferentiam mellett is, melylyel a
pontaligeti hires park iránt præoccupálva vagyok, ezt az egy partiet
belőle nem nevezhetem valami elegansnak.
– Valóságos partie honteuse! mormogá a gróf, nagyot köpve.
– De hát, hogy került ez ide?
– Hát csak úgy, hogy miután sikerült az egész falut kisajátítanom, kit
túlfizetéssel, kit ijesztgetéssel, kit furfanggal, néha egy kis douce
violencet is használva, ennek az egy háznak a tulajdonosát semmi
módszerrel nem birtam rávenni, hogy engedje át a telkét.
– Jobbágytelek?
– Hiszen ha az volna, tudnám, hogy mit kezdjek vele! De épen az a baj,
hogy nemesi curia.
– Ugyan, hogy került egy nemesi curia a többi jobbágyporták közé?
– Hja, annak czifra története van. Emlékezni fog nagyságod a harminczas
évekből valami Sáromberkynére, a ki az udvarnál bennfentes volt.
– Hogy ne? Én akkor még fiatal adjunctus voltam. Pikáns szépség volt,
magam is udvaroltam neki. A férjét, úgy tetszik, hogy agyonlőtték
párbajban, vagy maga lőtte meg magát, azt nem tudom bizonyosan. Hanem
arra jól emlékszem, hogy az asszonyságot egyszer csak kitiltották a
császári udvarból.
– Sőt Bécset is el kellett neki hagyni, kényszerítve.
– Úgy hiszem, hogy mindenféle kellemetlen mendemondákat csinált az
udvari körökben.
– Veszedelmes pletykahordó volt. Mintha Argusnak a szemeit, s Dyonisius
füleit örökölte volna, s a mellett phantasiája olyan, mint
Sheherezádénak, a miből csak egy szót elkapott, ahhoz ő egy egész mesét
csinált, az egész tisztességes illedelmes udvart úgy felkeverte, hogy
utoljára ki kellett őt kergetni a császárvárosból. No hát ez az asszony
lakik most ebben a vityillóban itten.
– Ah! a pikáns szép Sáromberkyné?
– Nem szép már, de annál szurósabb.
– S hogyan került ez ide?
– Boldogult anyámnak volt igen kedves asszonya; ő fogadta ide, de miután
boldogult atyám nem engedte meg, hogy a kastélyunkba jőjjön, hát ezt a
házat inscribáltatta rá telkestől együtt.
A királyi tanácsosnak már a nyelve hegyén volt ez a kérdés:
«Excellentiádnak az anyja, vagy az atyja?» de jókor visszatartóztatta
azt, egy csendes köhintés alá temetve.
– És most itt maradt az én nyakamon ez a servitus, mint valami armentum
ferreum; egy maleficium, a mi elveszi a kedvemet az egész uradalomtól,
hogy szeretném itt hagyni.
– De hát nem lehetne ezen segíteni?
– Minden meg volt már próbálva. Igértem már ennek az asszonynak más
faluban házat, szántóföldet, kináltam neki tizezer forintot ezüstben
ezért a rongyos viskóért, nem válik meg tőle. Aztán megpróbáltam
kiboszantani belőle, a mi csak moslékviz lefolyik innen-onnan, azt mind
ide vezettettem a háza tájára, a túlsó oldalon meg gátat huzattam
elejbe, hogy megrekedjen a csáva, úgy támad itt ez a ronda tó. Nem
használt semmit, a házát körülfonta rőzsekötegekkel s a töltéseim ellen
azt a furfangot gondolta ki, hogy összeszedi mindenünnen az ürgéket, meg
a vakondokokat, azokat itt mind eleregeti, azok aztán keresztül
furkálják a gátakat, sőt köröskörül az egész parkomban úgy
elszaporodnak, hogy nem győzöm őket pusztítani.
– Nem lehetne egy kis erőszakot használni ellene?
– Azzal a mi országunkban nagyon megjárná az ember. Ha én egy nap via
facti leromboltatnám ezt az utamban álló vityillót, abból olyan cause
celebre lenne, hogy még a fiam sem érné végét. A vármegye philantropjai,
democratái, patriótái, Kubinszkyjai rám rohannának, oculátát tartanának;
utoljára kényszerítenének, hogy a birtokháborított nemesi personának új
házat építtessek ugyanarra a helyre, a tavat körülötte kiszáríttassam s
kavicsozott utat csináltassak hozzá a parkomon keresztül. Ezt tennék
velem, az aulicussal, az aristocratával, a pecsovicscsal: az bizonyos.
– S miből él itt az a persona?
– A régi mesterségéből. Pletykát hord egyik faluból a másikba; azért
ajándékokkal tartják; a parasztokat meg kuruzslással dézsmálja meg,
mindig odajár, itthon alig látni; úgy tud elosonni, mint a róka.
Ilyenkor, midőn a tulsó gerenda fel van huzva, mint egy csapóhid, ez
annak a jele, hogy megint odatekereg.
– S ki ereszti le azt a gyaloghidat eléje, ha visszajő?
– Hát a vadmacska.
– A vadmacska?
– Igen. Valami embernek született vadállat; van neki egy porontya,
valami tizenkét, tizenhárom esztendős leánya.
– Igen. Azelőtt való évben született, hogy Bécsből kitolonczozták.
– Valóságos kis fenevad, a ki ha embert érez közeledni, úgy elbujik az
odujába, hogy neszét sem vehetni.
– Biz ez kellemetlen egy szomszéd.
– De nem is szomszéd, hanem lakótárs. Egy parasit, a ki a beleimben
lakik. A kinek nem az a legnagyobb malversatiója, hogy a parkomat
elrutítja az itt-tengésével, de azonkívül is mind rólam, mind az egész
familiámról örökösen hordja szét a pletykát az egész világba. A ki csak
hozzám jön, vendég, az bizonyos lehet felőle, hogy innen el nem megy a
nélkül, hogy valami kalandos mese oda ne legyen varrva a gallérjához.
– Kiváncsi vagyok rá, hogy mit tudna például én rólam pletykázni.
– Oh a felől legyen nagyságod egészen bizonyos. Mire haza tetszik
kerülni Bécsbe, már ott lesz a nagyságos asszony kezében a levél, hogy a
Belvedereben, meg az üvegházban kivel találkozott nagyságod vacsora
után.
– Kérem, én senkivel sem találkoztam!
– Az mindegy, de azért mégis meg lesz irva. Nem lehet itt egy hangos
szót kimondani, hogy azt ez az asszony meg ne hallja, s ki ne
publicálja. A legbensőbb családi jeleneteket harmadnapra már a
szomszédvárosban beszélik. Úgy vagyok itt, mintha üvegházban laknám.
Minden cselédemnek, rögtöni elkergetés fenyegetésével lett megtiltva,
hogy ezzel az asszonynyal szóba álljanak, mégis mindent megtud. Igazán
olyan rajtam, mint az átok. Aztán a fiam is nagy kamasz már, s mindig
itt lövöldözi a mókusokat ebben a pagonyban.
– S tartani lehet tőle, hogy egyszer a vadmacskát is fel találja
riasztani?
Erre csak összeszorítá a száját Adalbert gróf, úgy, hogy az ajkai
egészen eltüntek.
– Hát én tudnám egy igen egyszerű módját annak, hogyan lehetne azt a
koboldot innen minden baj nélkül eltávolítani, mondá Hruszkay úr.
– Fölöttébb lekötelezne vele nagyságod, ha megismertetne ezzel az
arcanummal.
– Meg kellene neki engedni, hogy Bécsbe visszatérjen.
Adalbert gróf meglepetve csettentett az ujjaival.
– Ejnye, ez valóságos Columbus tojása.
– S ez nekem csak egy pár szavamba kerül odafenn.
A gróf mind a két kezével megszorítá vendége kezeit, s nem talált
szavakat hálája kifejezésére.
– Menjünk innen, ebből a mephiticus bűzök tanyájából, mondá, és most már
előre bocsátá a vendégét a bozótos ösvényen, tudva, hogy az jobban fog
sietni, ha ő vezethet. – Csak akkor álltak meg, mikor ismét kijutottak a
szép kavicsozott útra, a mi már a czivilizált világot jelképezi.
– No hát most térjünk át a Tuhutum vármegyére, szólalt meg a gróf,
felhivatlanul, önkéntesen.
– Nagyon jól ismerem én azt a vármegyét, kezdé Adalbert gróf.
Nyughatatlan egy nemzet. Már a régi időben extra törvényeket kellett
hozni a számukra az országgyülésen, sőt egyszer azt határozták el az
ország rendei, hogy az egész népséget szétosztják a többi vármegyék
közt, s helyükbe oroszokat telepítenek le Mármarosból, Beregből. Nem
használt semmit. A kitelepített nép menten visszatért, s a lehozott
rusznyák már tíz esztendő mulva épen olyan vad szittyává alakult át,
mint az elébbiek. A földben kell lenni a varázsnak. Az egész valami
emlékeztetés az ázsiai pusztákra: csupa legelő. Mindenki nomád életet él
és csaknem mindenki nemes ember, jobbágy alig van. Azok a nagy
láthatártalan puszták felköltik az emberben az utópiák vágyát; a
rengeteg nádasok daczolnak minden erőhatalommal s menedékül szolgálnak
mindenkinek, a kit a törvény keze zaklat. Minden országos zenebona itt
szokott megkezdődni s itt pihen el; de soha sem örökre. A kutak vizei
ihatatlanok, azért minden ember bort, pálinkát kénytelen inni.
Szolgabiró, viczispán nem parancsol senkinek, mert a tisztujításon
kidobják az ajtón, s a generálisgyülésen kidobják az ablakon. Aztán a fő
veszedelme az egész vármegyének azok a nagy hatalmas családok, a mik
roppant nagy latifundiumok birtokában, mint valóságos kis királyok
grassálnak, s felülemelik magukat minden törvényes hatalmon. Ilyen kis
király Tuhutumban a két Tanusy testvér.
– De jó örmény név.
– Azt ne mondja nekik valaki, mert megölik érte. Ők egyenesen a
hirhedett Thonuzóba vezértől származtatják le családjukat, a kit, mint
krónikáink irják, Szent-István királyunk, a pogány oltárok ujra
felállítása miatt, feleségével együtt elevenen elsiroltatott. Az
etymologia szerint ez a hosszú név két szó. «Thonus» annyit jelent, mint
«Tanus»; a hozzá ragasztott «oba» pedig csak hibásan leirt «aba», a mi
ősapát jelent. Ezzel a Tanusyak nagyra is vannak. S minthogy az ősük az
első honfoglalás vezérei közé tartozott, nagyobbra tartják magukat a
királynál.
– Többen vannak?
– Két testvér. A család sohasem szaporodott el, mindig egy kézen maradt
az óriási birtok. Ha voltak is hajdanában nagyobb számmal, a háborus
világban elhullottak. Most először lett kétfelé osztva a nagy Tanusy
dominium.
– S meg tudtak az osztályon egyezni a testvérek?
– Dehogy tudtak. Hiszen már az apjuk idejében, gyermekkoruk óta
veszekedő társakul nőttek fel. Most csak ezt folytatják nagyban. Nincs
az az injuria, nincs az az actus minoris és majoris potentiæ, a mit
egymáson el ne követtek volna. A mi csak rég elavult kihágást emleget a
Tripartitum, azt ők mind fölelevenítik egymás ellen, tizenkét prókátor
nem győzi végezni a tabuláris pöreiket, a kerületi táblán s a királyi
táblán s egy vármegyegyülés sem mulik el, hogy mind a ketten fiscalis
actiót ne kapjanak.
– Hisz ez nagyon kedvező körülmény. Így az egyik testvért kellene
valahogy megnyerni s aztán azzal megtöretni a másiknak a hatalmát.
– Csakhogy ezeknek az ellenségeskedése nem abból áll ám, hogy az egyik a
Kubinszky, a másik a pecsovics párton álljon, az ő politikai dulakodásuk
nem olyan természetű, mint más rendes eszű embereké, hogy az egyik a
kormánypárton, a másik az ellenzék pártján állva, mérkőznének egymással.
Ezeknek a harcza egymást fölülmulni a refractariusságban. Ha a bátya
előáll egy vakmerő inditványnyal, az öcs egyszerre készen van egy még
dühösebbel. Így liczitálják fel egymást egész a holdig. Aztán mind a
kettőnek van megfelelő tábora, jól berendezett táborkarral: a
leghiresebb verekedők, bicskások az ő szolgálatukban állanak. Maga a
megye székvárosa, Tanusvár, mely az ő nevüket viseli, úgy oszlik meg
kettőjük között, hogy a földmivelő gentry, aztán a szekeres gazdák, meg
a sertéshizlalók, a birkások mind a bátya pártján tömörülnek, míg a
democratia, a csizmadiák, a gubások, meg a gelencsérek, a kik között sok
a nemes ember, az öcs zászlóit követik s egymást viszonozva «mezítlábos
pártnak» és «plundrás pártnak» csufolják; saját magukat pedik úgy
nevezik, hogy «sasok» és «daruk» s büszkék a czimükre. – Ezek tehát nem
ellenfelek, hanem versenytársak, a mi sokkal rosszabb. Ha egyszer Tanusy
Decebálnak eszébe jut, hogy proclamáltassa magát Pannonia és Dáczia
királyának (a mihez documentumokban őrzött igényei vannak), hát
bizonyos, hogy Tanusy Belizár, az öcscse abban az órában ki fogja
kiáltani Magyarországon a respublicát.
– De furcsa keresztneveket válogatott nekik az édes mamájuk.
– Kétféle anyjuk volt. Az öreg Tanusy Balambérnak az első felesége
oláhországi gazdag bojárleány volt, a kivel két milliót kapott
készpénzben; egyenesen Mihály vajdától származott le a családja. Ennek a
kedvéért lett az elsőszülött Decebálnak keresztelve. Ez az asszony, a
gyermeke születése után egy esztendőre, igen rejtelmes körülmények közt,
meghalálozott, Balambér úr pedig még a hat hetet sem várva be, másodszor
megnősült, s ezuttal egy szép fiatal bárónőt vett el Sziléziából, ez
ajándékozta meg a kisebbik fiuval, a kit Belizárnak kereszteltek. A két
fivér között alig van korkülömbség s mind a kettőt a férfiui délczegség
eszményképének tartják, sőt mivel egymáshoz nagyon hasonlítanak, gyakran
összetévesztik őket, a mi azoknak a testvéri dühét csak annál jobban
növeli egymás ellen.
– Mégis azon kellene kezdeni, hogy az egyiket a kettő közül megszerezzük
magunknak.
– Csaknem lehetetlen feladat. Pénzzel, gazdagsággal nem lehet rájuk
hatni. Jövedelmüket most sem tudják elkölteni, ha meg akarnák duplázni,
csak azt kellene tenniök, hogy ne engedjék ellopni felét a szolgáik
által, s ez sokkal kevesebb fáradsággal járna, mint hogy maga álljon be
az ember más szolgájának. Az igazi főuri fényűzést nem ismerik. Arra
büszkék, hogy minden butoruk kétszáz esztendős. Ambitióik pedig olyan
régiókban kalandoznak, a hol azokat a kormány utól nem érheti. A bátya
arról a paizsról álmodik, a min a hét vezér Árpádot a vállára emelte, az
öcs meg Brutusra játszsza magát.
– Lehet azért ebből még valami. Minden embernek van a feje hátulján egy
szál tarkaszinű haja, ha azt megtalálják, annálfogva el lehet őt vezetni
akárhová. Csak az a feladat, ezt a tarka szál hajat megtalálni. – Nincs
a két testvér között valami asszonyféle?
– Az ifjabbik nőtlen s köztudomás szerint nem csapong a fantáziája
magasabbra a paraszt menyecskéknél, czigánylányoknál. Ennek a szive
szenvedélymentes. Nála az asszonyféle csak olyan mindennapi kenyér. A
bátya már szenvedélyesebb. Van felesége, s ő annak a rabja. Semmiféle
urat nem ismer a földön, csak ezt az egy zsarnokot. És ehhez az
asszonyhoz úgy jutott, hogy az elébb egy birkásának a felesége volt.
Tizenhat esztendősnél több nem lehetett, mikor elszerette. Akkor aztán
elválasztotta a férjétől.
– Törvényesen?
– Az erdélyi consistorium előtt, tehát protestans felfogás szerint
törvényesen, annak tizennégy esztendeje, az asszony lehet most harmincz
esztendős. Most is csodálatos szépség. Csupa temperamentum. A hogy
mondják nálunk, tetőtől talpig szív.
– Eszes-e?
– Hát erre nehéz határozott feleletet adni. Mert először is sem irni,
sem olvasni nem tud.
– Parasztnő?
– Nem az. Köznemesi családból való. Hanem egy olyan faluban laktak a
szülői, a hol nem volt iskola.
– Hát a mióta férjhez ment, nem tudta megtanulni?
– Akkor meg már derogált neki az ábéczét bökdösni az ujjával. Hát csak
úgy maradt. Tehát a tudománya æquale zero. A mellett babonás és együgyű.
Nem ül tanácsot mással, mint a kuruzsló vén banyákkal, ezek a belső
titkos tanácsosai. – Hanem aztán van neki annyi természetes esze és
furfangja, hogy nemcsak a gazdatisztjeit tudja kordában tartani, s
daczára annak, hogy a számokat nem ismeri, mégis mindent számba tud
venni tőlük, hanem még arra is kiterjed az esze, hogy a legnagyobb
cselszövényeket elbogozza az egész vármegyében; úgy látszik, hogy van
valami kielégíthetetlen ambitiója, a mint szokott az olyan nőknek lenni,
a kik alacsony sorsból emelkedtek magas rangba, s folyvást azon
tépelődnek, hogy a világ nem tiszteli őket eléggé.
– Ez már hasonlít ahhoz a bizonyos hajszálhoz.
– Az egész asszony élénken emlékeztet azokra a szultána validékra, a kik
a Yildizköskből kormányozták az ozman birodalmat, s ha megharagudtak, a
mi hamarább a kezükbe akadt, chinai porczellán edény vagy nagyvezér
feje, azt törték össze.
– S szereti az urát?
– Úgy, a hogy csak vad emberek szoktak szeretni.
– Hát a férje öcscsével hogy van?
– A «kisebbik urát» (így hivják a magyar asszonyok a férjük öcscsét) ezt
úgy gyülöli, a hogy csak a czivilizált világban tudnak gyülölni az
asszonyok.
– Van-e gyermeke?
– Van egy tizenhárom esztendős leánya.
– Az nem ér semmit.
Leány nem számít a politikában.
– Nem lehetne a két testvér közül az egyiket megpuhítani? Kérdezé, más
utra térve a királyi tanácsos úr.
– Értem, hogy mire tetszik czélozni. Hanem az a mi körülményeink között
nem használ semmit. A kit egyszer megpuhítottak, az aztán lágy marad;
nincsen sem ereje, sem éle többé. Elveszti a vármegyében minden
befolyását, s mi azon veszszük észre, hogy a mit megszereztünk, nem
szám, csak egy nulla.
– Nem úgy gondoltam, hogy az egyiket nullificáljuk. Hanem a hogy a
kovács bánik a vassal. Elébb tűzbe dugja, attól meglágyul, akkor hideg
vízbe mártja s megaczélosodik.
– Az allegoria nem egészen világos előttem.
– Igyekezni fogok világossá tenni. Azt méltóztatott mondani, hogy az
egyik testvér Bocskaynak, Rákóczynak vagy minek képzeli magát;
prætendensi ábrándokkal jár-kel; a másik testvér pedig Brutust vagy
Robespierret szeretné majmolni. Ezek mulhatatlanul tesznek vagy mondanak
valamit, a mi az ország törvényeibe ütközik, tartanak valami
conventiculumot, a miben valami perduellio kerül elő, eljár a szájuk?
– Oh, azt ők nagyon sűrűn teszik. Hanem a nagy mondásokon túl nem
mennek. Erőszakoskodásaikban megtartják az alkotmányos formákat s ha
valami törvényellenes kihágásra vetemednek, a mi a törvényszék szigorát
felhivja ellenük, egyszerre annyi tanut állítanak elő, a ki megesküszik
rá, hogy a vád alá veendő Tanusy ugyanakkor tíz mértföldnyi távolban
betegen feküdt az ágyban, a mikor ez történt, hogy nem lehet a vétkest
megfogni soha.
– No ha a vétkest nem lehet, hát meg lehet fogni az ártatlant. Az még
sokkal jobb. Ugyanaz az apparatus, a melyik az egyiket tisztára mossa, a
másikat befeketíti. Ha a hamis tanuk az egyik testvért kihuzzák a
sárból, egészen kezük ügyére esik, hogy a másikat meg belemártsák. Ha a
nélkül is ellenséges lábon állnak egymással.
– Ez nem rossz gondolat.
– Akkor aztán úgy tesz az ember a kelepczébe kerülttel, a hogy a vad
elefántot szokták megszelidíteni. Előbb a rossz emberek ütik, verik,
éheztetik; akkor aztán előjön a jó ember, ételt hoz neki, jól tartja,
leoldozza a köteleit, szépen szól hozzá, elkergeti mellőle a rossz
embereket s az elefánt azontúl hűséges követője lesz a «jó embernek».
– Ez kidolgozásra méltó gondolat.
– Minden siker a körülmények előidézésétől függ. A kellő hatalommal
ellátva, alkalmat adni nekik a törvénybe ütköző kihágásra. Eleinte úgy
tenni, mintha félne tőlük az ember; hogy vérszemet kapjanak. A
hetvenkedés elől óvatosan visszavonulni; hadd nőjjön nagyobbra a
szarvuk. A könnyű diadal hőstettekre csábítja az embert. Ha az megvan,
akkor aztán megragadni vagy a ludast, vagy az ártatlant. Az utóbbi jobb.
Mert az igazi csihést a czimborái körömszakadtáig védelmezik, de az
ártatlant minden ember magára hagyja, azt gondolva, hogy annak elég
védelem az, hogy nem követte el, a mivel gyanusítják.
– Aha! Haha! Igen! Igen! döczögé közbe Adalbert gróf.
– Ez aztán kellemetlen processust kap; dühös lesz, eleinte azokra, a kik
által üldöztetik, de később jobban azokra, a kik helyett szenved. S ha
plane megsententiázzák, az egészen el fogja keseríteni. Felségsértésért,
rebellisségért, a mit az ember elkövetett, tudom, hogy gyönyörüség
börtönben ülni, de olyanért, a mit más követett el, boszantó a
legszelidebb szenvedés is.
– Nagyon jó!
– Akkor aztán az elkeserített emberhez odalép a jó ember, beszél hozzá
részvéttel, rokonszenvvel. Megigéri neki a közbenjárását a kellemetlen
következmények elenyésztetésére, s azzal meg van találva, a mit
kerestünk.
– A tarka hajszál a feje hátulján? Hahaha!
– A minél fogva aztán lépésről lépésre odavezetjük, a hova akarjuk.
Megmutatjuk neki az éremnek a másik oldalát, új irányt adunk az
ambitiójának. Kitüntetjük, megkülönböztetjük a többiektől, fölfedezzük a
jó tulajdonságait, míg egyszer aztán szerencsésen megfordítjuk s
ellenlábasává teszszük a másiknak. A mi pedig azután következik, az már
csak a cserépedény és vasedény sétája egymás mellett.
– Kezd a prospectushoz kedvem támadni.
– Excellentiád tökéletes teljhatalommal lenne felruházva, s e hatalom
gyakorlásához mindenféle eszközökkel bőven ellátva.
– Lesz katonaság küldve a helyszinre?
– Egy zászlóalj Ceccopieri már útban van Tanusvár felé.
– Azok olaszok. Annál jobb.
– Azonkívül egy svadrony Kresz svalizsér fogja excellentiádat kisérni a
bevonuláskor.
– Azok jobban imponálnak.
– Hiszen komoly tettekre nem is fog kerülni a sor. Excellentiád
bölcsesége legjobban el fog igazítani mindent. A nemes urak szeretnek
lármázni nagyon, de a katonát respectálják még nagyobban.
– Valami gárdát azonban kell vinni magammal, majd a somogyi birtokomról
felhozatom a juhászlegényeimet, s felöltöztetem hajduknak, mert a hogy
én a Tuhutum vármegyei hajdukat ismerem, azoknak hite és vallása
parancsolja, hogy a hol valami baj van, onnan elszaladjanak, de ha az én
somogyi bicskásaim ott lesznek körülöttem, akkor biztos vagyok felőle,
hogy a tuhutumi mándrucz legények nem dobnak ki az ablakon.
– Oh, kérem, hiszen csak egyemeletes a vármegyeháza.
– És az is alacsony. Ez is biztató körülmény. Holnap reggelig
meggondolom magamat, akkor majd bátor leszek tudatni nagyságoddal az
elhatározásomat. Addig kegyeskedjék kastélyomban unatkozni.
– Oh kérem, nekem legélvezetesebb óráim azok, a miket excellentiád
körében tölthetek.
– Azután kérem, ne tessék elfelejtkezni erről a piszokszigetről itt a
parkomban.
– És a vadmacskáról. Első dolgom az lesz Bécsben, szólt meghajolva
Hruszkay úr, s csomót kötött a zsebkendője szegletére. – Magában pedig
azt gondolta, hogy mikor már valaminek az árát kérik, akkor már az alku
perfectté lett.
Minden embernek van valami ára. S néha a kicsiny embernek nagy ára van,
máskor meg a nagy embernek van kicsiny ára. – Már mi az egy Ponthay
Adalbert-ért?
Egy vadmacska! De hát meglehet, hogy ránézve ez a rozzant viskó épen
olyan pretium affectionissal bir, mint annak a mostani törvényes
tulajdonosnéjára nézve.
E közben visszakerültek az urak a kastélyhoz.
– Ugyan kérem, mondá a királyi tanácsos úr, miféle fölfutó növény ez a
verandán, a minek olyan szép sárga virágfürtjei vannak.
– Bizony nem tudom én! hárítá el magától a kérdést ő excellentiája. A
főkertészem fogja tudni a nevét. Valami «scandens», vagy «radicans» nem
tudom micsoda?
Hruszkay Xavér Ferencz úr tapintatos politikus volt. Ponthay Adalbert
gróf úr ő excellentiája ugyanazzal a postával kapta meg királyi biztossá
kineveztetését, a melylyel Sáromberkyné felmentését az osztrák
metropolisból való kitiltása alól. Hogy ezt a felmentő okiratot miért ne
kapja az érdeklett asszonyság egyenesen megküldve, hanem ő excellentiája
kezén keresztül, azt csak az olyan finom érzékű diplomata, mint ő
nagysága, birja észszel felérni, egyébiránt ő excellentiájának teljes
méltánylatát nyerve meg e gyöngéd figyelme által.
Egyelőre e sorsfordulatról még ne tudjanak meg semmit a pontaligeti
pocsétasziget lakói, s élvezzék még egy kis ideig a békák est-zenéjét s
a bűzmocsár minden illatait.