Nemrégiben halt meg Grieg. Az ujságok néhány hét mulva irták, hogy már a
siremlékét is épitik: egy tengerbe nyuló nagy sziklára – a szárazföld
felől hozzáférhetetlenül – hogy a szél és tenger csodás muzsikája
mellett alhassa örök álmát a nagy muzsikus. A tenger szédületes
távolságai, a szélnek szabad vágtatása és szomoru mélabutól terhes
nótázása mintha a skandinávok müvészetében mindenütt érezhető lenne!
Ibsen a Peer-Gyntben irja meg ezt a képzeletvilágot, az ő világukat. Az
emberek ott soká élnek, de korán megvakulnak és a hideg fényü kék
szemekben sokszor megcsillan a téboly sötét tüze. A népmesék csodás
állatokról, büvös macskákról, hegykirályokról, a hollók lakodalmáról
beszélnek és a melegre fütött kunyhókban késő éjszakáig meséket
hallgatnak és mondanak, mig künn a tengeren a vihar halálos küzdelemre
kél a hajósokkal. Különös gondolat és kedélyvilág ez. Legigazibb költője
Ibsen mellett Grieg, a zeneszerző.
Nehéz dolog jellemezni az ő muzsikáját, de egy apró dalocskából meg
lehet érteni. A Grieg előtt élt norvég zeneszerzők, sőt még a kortársai
sem tudták müvészileg reprodukálni a norvég földből kiáramló sajátos
energiákat. Párisba, Németországba mentek tanulni és elnémetesedtek,
elfranciásodtak, nem igen volt közöttük igazi egyéniség. Grieg külföldön
is a népballadák, a nemzeti táncok (halling) zenei atmoszférájából
táplálkozik és csodálatosan buja, gazdag fantáziájával fejleszti ki
belőlük a maga muzsikáját, amely tisztán Grieg-muzsika, tisztán norvég
és mégis mindannyiunké. A mélabus és egyszerü melódia-világ uj életet
kap az ő exotikus, hideg harmoniáitól, amelyek minduntalan a fjordok
szikláit és barlangjait juttatják eszünkbe, ahol a szél sipjai, mint
valami mesebeli zenekar muzsikálnak. Az érdekes harmonizálás, az
egyszerre szóló hangok sajátságos vegyitése, vagy más szóval a
hangkeverés: ez a modern zenei szakácsmüvészet vivmánya. Grieg a
legnagyobbak között van, akik ezen a terrénumon valaha nagy
fölfedezéseket tettek.
Képzeljük el, hogy a meglévő festékekből egészen uj, csodás, sohase
látott szineket tudna kikeverni egy uj festőmüvész. Ilyen csodás
harmoniákat kevernek ki a modern muzsikusok a régi hangokból, a
hanglépcső tizenkét hangjából. Grieg munkáiban bámulatosan gazdag a
hangkeverés, érdekes és nemes a dallam, üde és különösen faji természetü
a ritmika. De minden gondolatban ott találjuk a népzene csiráit, amelyek
megerjedve, átnedvesedve Grieg hatalmas költészetében kihajtanak a
kegyetlen, kemény, terméketlen norvég földön és haragos-zöld zafir-kék
és égő-pirosszinü illatos virágokat hajtanak.
Grieg mint formamüvész a dalformában a legnagyobb. Dalai, lirai darabjai
(zongorára) a legigazibb, legtökéletesebb kompoziciói. Nagyképzettségü
zenei elme volt; zongoraballadája egy hatalmas, tragikus elbeszélés –
egy kis dalnak a folytonos változtatásából áll. Ezeknek a »variációknak«
a kivitele nagy tudást, formai ötletességet árul el. Azért kell ezt
külön megjegyezni, mert Grieg mindenek előtt mégis csak poéta, aki a
hangokkal ritkán üz matematikai játékot, hanem inkább véres
őszinteséggel, tárt mellel énekeli el azt, ami a lelke mélyén rezeg.
Éppen ezért nem tartozik a zene-artisták közé. A nagy zenei formák
konstruálásában sem volt szerencsés. A szonáta nagy formáiban például
idegenek az ő intim, finom hangulatai. Egyetlen vonósnégyese, »Ősz« cimü
nyitánya minden gazdagságuk mellett tanuskodnak erről. Hegedüszonátáiban
is nem ritkán küzd a formamüvészet a poézissel. De a Peer-Gynt suitben:
Ibsen drámájához irt zenekari darabjaiban, ahol az egyszerübb formákhoz
tér vissza, ismét nemes, őszinte és mesterkéltség nélküli. Még a zenekar
kezelésének is nagy müvésze. Ujság és modernség, amit az ő zenekarán
hallunk s ahogy halljuk. Ha Peer-Gyntnek, a kalandor hajósnak
visszatérését beszéli el – át kell éreznünk a vihar borzalmait, az élet
csalódásainak tragikus fájdalmait. Ha Aasenak, a Peer Gynt agg anyjának
halálát siratja, benn találjuk magunkat egy kis szobában, ahol pislog a
mécsvilág, ahol a haldokló, tébolyodott fia egy padon ül és gyermek
módjára játszik. A falon komor árnyékok osonnak el halkal. Óriási
macskák, hollók árnyai – a mesékből talán, amelyeket Aase valaha régen
elmondott a fiának. Titokzatos, idegen világ ez, amelyet Ibsenből meg se
értenénk, ha Grieg muzsikájával a szivünkbe és az idegrendszerünkbe nem
férkőzött volna.
A norvég fajnak a kulturereje ezekkel a hangokkal kezdett átömleni
Németországba, Franciaországba, hozzánk, hogy részt vegyen abban a vegyi
korrelációban, összhatásban, amelyet a különböző fajok kulturája
egymásra gyakorol. Európa éppen annyi köszönettel, hálával és
csodálattal tartozik érte Griegnek, mint Norvégia.