János. Köszönöm szépen. _Megint körülszaglász a levegőben, aztán balra
mutat._ Úgy érzem, erről jön! _Alázatosan kalapot_ _emel_. Istennek
ajánlom! _Szaglászva megy el balra._
Magister és Malacoda _erre a köszöntésre hirtelen bosszusan félrefordul
mind a kettő, mind a kettő nagyot prüszköl._
_A harang halkan, szeliden szól._
Magister _összefont karral fordul János után, nézi, követi a szemével._
Nem érdemes hinni az emberekben. Én hittem bennük… és csalódtam.
_Sóhajt._
Malacoda _tiszteletteljesen_. Mester!
Magister _ránéz_.
Malacoda. Nem kellett volna elereszteni.
Magister. Amíg él, nincs jogom itt tartani.
Malacoda. De kérem, lármát fog csapni a földön, majd jár a szája… mesél…
nagy szégyenben maradunk…
Magister. Nem hiszik el neki. Azt fogják mondani, hogy álmodta. _Nagyot
sóhajt és elmegy jobbra._
Malacoda _felmegy a színpadra, baloldalt_ _megáll, körülnéz, hogy nem
látja-e senki. Balra, a színfalak mögé int._
Két fióka _balról behozza a földgömböt és leteszi ugyanoda, ahol az első
felvonásban állt, aztán visszaszalad, el._
Malacoda _zsebéből kiveszi a nagyító lencsét és vizsgálgatni kezdi a
földgömböt. Aztán, ugyanúgy, mint az első felvonásban a Magister, kis
fényfoltot vetít a vörös függöny közepére. A vörös függöny szétnyílik._