_A gépnek János közvetlen közelében levő vasfedője nagy dübörgéssel
kinyílik. Aranybrokátos szalónfal egy darabkája látszik, melyen
aranyozott falikar ragyogva világít. Arany fotelben ül Mima, dekoltálva,
isteni szépen, legyezi magát. János bambán áll mellette, két kezében a
pénzkötegekkel._
Mima _mintha egy beszélgetést folytatna_. Nincs igazad, édes szívem. A
pénz nem piszkolja be a szerelmet. Igen, volt idő a multban, mikor pénz
és szerelem két külön dolog volt. De ma… mikor egy asszonynak csakhogy
_tiszta_ lehessen, milliók kellenek… És lásd, én imádlak, szeretlek… és
az uram szegény, neki nincsenek meg az anyagi eszközei, hogy engem, aki
szép és fiatal vagyok, méltón lásson el… És tudod, hogy őt gyűlölöm, és
téged szeretlek, mert tiszta vagy, romlatlan, erős és szenvedélyes, mint
egy lovag… te forró szerelmem, te… hát bánom én, hogy pénzt adsz, hát
kevésbé szeretlek azért? Hiszen ugyis arra költeném, hogy neked tessem,
violaszín fátyolharisnyára… habos ingre… selyemköntösökre… amiket
leszaggass rólam… hogy elcsábítsalak végre… hogy megtörjelek végre, hogy
felgyújtsalak ebből a férfi-szüzességedből… te drága… Ne resteld, add
ide azt a pénzt.
János. Nekem nem kell. Nem is az enyém. Ha úgy vágyódik rá… boldog
vagyok, hogy segíthetek az embertársamon. _Mind a két köteg pénzt átadja
neki._
Mima. Oh, köszönöm, köszönöm! _A keblébe rejti a pénzt._ Tudom, hogy nem
szerelemből adod. Nem szeretsz. Jóságból adod. Még nem szeretsz. De ezen
a pénzen megveszlek. Szeretni fogsz.
János. Mindenkit szeretni kell, aki szenved.
Mima _feláll_. Engedd meg, hogy megköszönjem.
János. Már megköszönte.
Mima _kezet akar neki csókolni_. Te jóságos!
János _elhúzza kezét_. Ugyan! Férfinak… kezetcsókolni!