_A gép bal szélső vas fedő-táblája nagy dübörgéssel eltolódik helyéből.
Helyén világítani, majd kápráztatón kezd ragyogni, szikrázni egy
ékszerészkirakat._
János _bámulva nézi ezt, előtte áll_. Szent isten, mi ez… Nézd csak már
no! _Olvassa a felírást._ «Ékszerész…» _Bámulja a kirakatot._
Hatvanmillió… nyakék… fülbevaló… hetvenmillió… gyémánt, arany, zafir,
topáz… gyűrű… húszmillió… gyöngy… az is gyöngy… kétszázmillió… fekete
gyöngy… háromszázmillió… Hogy ragyog! Nézni se birom. Az embernek
belefájdul a szeme. Jaj de fényes, de gyönyörű. Höj, haj… smaragdgyűrű…
zöldköves smaragdgyűrű… és mennyi! Egész sor. És még egy sor. Kettő,
három, hat, nyolc sor. Mind csupa zöldköves gyűrű. Jaj ha ezt látnád,
édes Ilonkám! Éppen ilyet akartam venni neked édesem! De hát hol veszi
az ember a pénzt az ilyesmihez! Hogy örülnél neki édes Ilonkám, drága jó
feleségem! Tizenhárommillió. Harmincnégymillió. Hát ha száz évig
dolgozom is… Lesz nekem valaha tizenhárommillióm, hogy ezt megvehessem
neked? De fáj érte a szívem. Hát lehet ennyi pénzt keresni? Hát lehet
valaha ennyi pénzhez jutni!
Magister _harsányan_. Igenis, lehet! _Nekifekszik a gépezetnek._ Áttétel
tizennégy! Kapcsold!
Rubicante. Kész!
Magister. Lassan fordítsd. Lassan indítsd. Sötétben bocsásd rá az
áramot. Lassú átmenettel a fénysugarat. Nagyon ügyelj a finom
hanglemezekre.
Rubicante. Úgy vigyázok rájuk, mester, mint a szemem világára.
Magister. Megvan?
Rubicante. Parancs szerint.