Adjutáns _ordítva_. Elég!!!
Az udvar _felháborodva_. Elég! Ne lássuk! Vissza!
_Nagy felháborodás, zaj, a függöny összecsukódik. A felháborodás zaja
csak nehezen csillapul._
Magister. Bocsánatot kérek, ez nyilvánvaló tévedés volt. Ezer bocsánat!
_A lárma elcsöndesedik. Ezalatt Magister tovább keresgél a lupéval._
Magister _vizsgálgatva_. Kérem szépen! Egy fiatal erdész! A természet
embere. Próbáljuk meg?
Adjutáns. Lehet.
Magister. Szelíd fiú. Egyszerű ember. Szerény ember. Csöndesen éldegél
egy házikóban az erdőszélen.
Adjutáns. Szeretik?
Magister. A felesége imádja.
Adjutáns. Szép a felesége?
Magister. Se szép, se csunya. Jó arca van.
Adjutáns. Nézzük meg.
_A függöny szétnyílik. Pad az erdőszélen. Alkonyodik. A fa alatt ül
János az erdész, és a felesége, a padon._
Ilonka. Milyen szép este. Mindjárt nyolc óra és még világos van.
János. Hosszabbodnak a napok. Itt a nyár. Szép a nyár az erdőn.
Végtelenül szeretem az erdőt.
Ilonka. Én is, mert te szereted, jó uram.
János. Drága jó feleségem.
Ilonka. Én édes derék uram. Téged szeretlek legjobban a világon. De
kapsz is jó vacsorát. Olyat főztem neked, édes egy uram, hogy őfelsége a
király is lenyalná utána a tíz ujját. De meg is érdemled, mert ma sokat
dolgoztál. Sokfelé jártál, alig láttalak. Mit csináltál egész nap?
János. Hát hogy is volt csak… hogy ki ne hagyjak valamit belőle. Reggel
korán keltem, imádkoztam, aktákat írtam, megreggeliztem. Akkor a postára
mentem, feladtam a pénzt az én drága jó öreg édesanyámnak, ahogy minden
hónapban szoktam.
Ilonka. Mindig azt becsültem benned a legjobban, hogy így szereted az
édesanyádat.
János. Ez az én legmélyebb érzésem, fiacskám. Az édesanyám. Áldja meg az
isten hosszú élettel. Bizony. _Egy könnyet töröl ki szeméből._ Hát aztán
onnan a postáról elmentem, meglátogattam a szegény öreg beteg
vadőrünket, a Rezmegi Jánost, vittem neki egy üveg bort, egy egész fehér
kenyeret és a sült csirkét, amit nekem sütöttél ebédre, azt odaadtam
neki. Olyan hálás volt érte.
Ilonka. Aranyból van a szíved.
János. Kötelesség a betegen segíteni. Akkor megint hazanéztem, enni
adtam a kutyának, macskának, stiglicnek, papagálynak, tengeri nyúlnak, a
kis fehéregereknek, a leveli békának, a mókusnak, az aranyhalacskáknak
és a selyemhernyóknak. Milyen jóízűen reggeliztek. Láttad volna.
Ilonka. Azok is szeretnek téged.
János. Aztán kimentem az erdőre, felmásztam a fára és visszatettem a
madárfészket, amit a rossz gyerekek tegnap leszedtek. Hogy örültek a
fiókáknak az öregek! Láttad volna!
Ilonka. Megáld érte az isten!
János. Aztán bennjártam a bírónál, megbocsátottam a vén Zsiga cigánynak,
aki rőzsét lopott tegnap. Kibocsátottuk a kóterből. Sírva csókolt kezet
érte. Nagyon megszántam, adtam neki egy öl fát a magunkéból és az öreg
kockás szürke téli nadrágomat is neki adtam.
Ilonka. Jól tetted, édes fiam.
János. Azonkívül cipőt igértem neki.
Ilonka. Mindezt azért, mert rőzsét lopott?
János. Nem, angyalom, hanem azért, mert megtért bűnös és földhözragadt
szegény ember.
Adjutáns _suttogva_. Mester!
Magister. Parancs?
Adjutáns. Ez kitünőnek mutatkozik.
Magister. Igen. Azért csak nézzük még egy kicsit.
Ilonka. Hát aztán mit csináltál?
János. Levelet írtam Balajkó Pistának, az iskolatársamnak, aki, tudod,
meghívott, hogy menjünk fel hozzá Szentistvánkor Budapestre, legyünk a
vendégei. Megírtam neki, angyalom, hogy mi nem szeretjük a bűnös, lármás
várost, nem kell nekünk színház meg lóverseny…
Ilonka. Isten ments!
János. Semmiféle bűnös élvezete annak a romlott világnak. Majd csak
megleszünk mi itt a jó isten erdeje mellett, a tiszta kék ég alatt, a
friss patak partján, a mi tiszta szegénységünkben és harmóniánkban… az
én hűséges hitvesemmel…
Ilonka. Jól tetted, szívem.
János. Na aztán, ahogy ballagok az erdőn, egyszerre csak lódobogást
hallok… hát lassú trappban jön az úton a szépséges szép grófné az ő
fekete lován…
Adjutáns. Hopp!
Magister. Parancs?
Adjutáns. Figyeljünk csak!