István szemben áll Péterrel. Az első szót nagyon nehéz kimondani.
– Elveszed? – kérdezi végre István.
Péter kérdéssel felel:
– Hát te?
Az István válasza egyelőre egy föntartás:
– Ha te is, akkor én is.
Péter megszegi a nyakát:
– Hát én is akkor, ha te is.
– Hát akkor szervusz testvér.
– Szervusz testvér.
Bécsi interieur.
Bécs utcáin éles tavaszi szellők fújtak; a három Scholz-fiú – mind a
három az udvari színház zenekarának a tagja – kijött a színházból,
fölgyűrte a gallérját és rosszkedvűen indult hazafelé. Otthon
alázatosan, megtörten és szürkén jött elébük az anyjuk, átvette a
köpönyegeiket, azután sietve indult a konyhába, hogy hozza nekik a
vacsorát.
A három Scholz-fiú kedvetlenül és lesütött szemmel ült az asztalnál.
– Apa még nem jött haza? – kérdezte a foga között Rudolf.
– Nem. Még nem jött haza, – felelte sietve és alázatosan az anyja.
Rudolf szótlanul enni kezdett. Az anyja várt még egy ideig, de mint
rendesen, senki se szólt hozzá és így lassan, hangtalanul és alázatosan
visszalopózott a konyhába. A három fiú kedvetlenül és szótlanul evett;
Ferenc azután végigsimította hosszúfürtös haját és fölsóhajtott:
– Én ezt ki nem bírom tovább.
Maximilian erre megrázta oroszlánsörényét és fájdalmasan zengő mély
hangon így szólt:
– Én őket itthagyom.
– Tudok egy jó szobát, – szólt erre Rudolf, – a bástya mellett. Egy
mézeskalácsosé a ház; szép lányai vannak.
– Oda elköltözünk, – mondta Maximilian.
Elgondolkozva ettek tovább. A vacsora a vége felé járt, amikor kint
meghallották az apjuk hangját. Erre gyorsan befejezték a vacsorájukat,
fölkerekedtek, átvonultak a maguk szobájába, pipára gyujtottak és ki-ki
leheveredett a saját ágyára.
Az apjuk, Scholz nyugalmazott udvari ajtónálló, ezalatt lassan, de
zajosan vonult be az ebédlőbe, A nyugalmazott udvari ajtónálló ezen az
estén nagyon sokáig időzött barátai társaságában; barátai azt beszélték,
hogy Párisban kitört a forradalom és mértéktelenül szidták Metternichet;
ez szerfölött fölizgatta az egykori udvari ajtónállót, izgalmában még
több boritalt fogyasztott, mint rendesen és mialatt az ebédlőasztalig
eljutott, olyan csörömpölést vitt végbe, mint egy vértes-eskadron.
Mire az ebédlő-asztal mellett ült, a felesége már hozta a konyhából az ő
számára is a vacsorát; a nyugalmazott udvari ajtónálló harsogva mégis
így szólt:
– Azt szeretnéd te, ugy-e, Lizi, ha én éhen halnék. – De szeretnél te
engem a föld alá tenni, te Lizi. – De hiába szeretnéd, Lizi, mert én
teszlek téged a föld alá, mert meghalsz egyszer, ha addig élek is…
Az asszony reszketve és alázatosan rakta a vacsorát az asztalra.
– Reszketsz? – kérdezte erre harsányan az egykori udvari ajtónálló, –
reszketsz? _Akkor_ reszkettél volna. – De _akkor_ csak bűnös tested
reszketett a kéjvágytól; és céda lelked nem reszketett.
Az asszony remegve húzódott vissza az asztaltól és ki akart surranni a
konyhába.
– Megállj! – kiáltott rá a nyugalmazott udvari ajtónálló.
Az asszony megállott. A nyugalmazott udvari ajtónálló evett és ivott, és
közben néha megszólalt:
– Úgy látom, – mondta, – hogy imádkozol. Hiába imádkozol. A túlvilágon
égni fogsz. De mielőtt elküldenélek a túlvilágra, előbb itt kell
bűnhődnöd azért, mert hites uradat megcsaltad, oltár előtt tett esküdet
megszegted, a házasság szentségét bemocskoltad. – Itt állni! Meg nem
mozdulni! Huszonkét éve tart a bűnhődés; tíz év múlva elküldelek legfőbb
bírád elé; de addig én büntetlek. Az én kezembe tette le a gondviselés a
büntetést és én…
A másik szobában a három fiú nyugtalanul forgolódott az ágyán.
– Megint megüti, – szólt halkan Rudolf.
Maximilián mogorván vállat vont:
– Még mindig nem nyugodtál bele?
Ferenc sötéten nézett maga elé.
– Az az asszony, – mondta komoran, – aki a hitvesi hűséget megszegi, az
bűnhődjék érte.
Maximiliánnak vonaglott a szája.
– Huszonkét esztendeje! – mondta sötéten. – Nagy idő. Sokat szenvedett,
de…
– Mióta élünk, ezt látjuk, – mondta keserűen Rudolf.
– … de mi még tovább fogunk szenvedni a szégyentől, amelyet ránk hozott.
– Senki se tudja, – szólt dacosan Ferenc.
– Elég, ha mi tudjuk, – felelte komoran Maximilian.
Fölugrott az ágyról és háborgó indulattal járt ide-oda a szobában. Az
ebédlőben a nyugalmazott udvari ajtónálló ezalatt befejezte a vacsoráját
és nekikészült annak, hogy megveri a feleségét.
– Térdre előttem, – ordította, – térdre a megbántott férj előtt.
Bevallod, hogy megcsaltál?
– Be, – lehelte reszketve az asszony.
– Hány emberrel csaltál meg?
– Eggyel. Esküszöm.
– Ki volt az az egy.
Az asszony halkan és ájuldozva megmondta. Maximilián remegve állott az
ajtónál és egyszerre fölkapta oroszlánsörényes fejét. Sápadtan fordult
oda fájdalmas, bosszús arcú testvéreihez:
– Hallottátok? – kérdezte lihegve, – milyen nevet mondott?
– Nem, – felelték a testvérei.
Maximilian sápadtan, gyorsan megmondta nekik. Rudolf és Ferenc
fölugrott. Égő szemmel néztek össze és egy másodpercig mozdulatlanul,
megrendülten állottak. Az ebédlőben lassan fölállott a nyugalmazott
udvari ajtónálló és elégedetten és körülményesen készülődött neki a
verésnek.
– No, ha ez volt az az egy, – ordította elégedetten, – akkor én téged
most…
Fölemelte a karját. Az ajtó azonban ekkor fölvágódott és Maximilián
rohant be rajta. A nyugalmazott udvari ajtónálló fölemelt karját egy
dühös marok ragadta meg.
– Ne bántsa, – szólt kurtán Maximilián. – Elég volt.
A nyugalmazott udvari ajtónálló fölháborodva ordította:
– Erre tanítottalak benneteket? – kiáltotta méltatlankodva.
– Nem erre tanított, – mondta Maximilián, – de most már elég volt.
A nyugalmazott udvari ajtónálló ki akarta szabadítani a kezét és ütni
akart, de Maximilián keményen fogta.
– Tulajdon apád ellen emeled föl a kezedet? – ordította fölháborodva a
nyugalmazott ajtónálló. – Isten átka van azon a kézen… amelyet gyermek a
szülő ellen fölemel…
– Hát akkor maga se bántsa őt.
– Ő az oltár előtt tett esküjét szegte meg…
– Eleget bűnhődött már érte, – mondta Rudolf.
– Küldte volna el, – szólt Ferenc haragosan. – De ha itt tartotta, ne
kínozza.
A nyugalmazott ajtónálló mindenáron büntetni akart. Három fia erre
megfogta, belódította a harmadik szobába és rázárta az ajtót. A
nyugalmazott ajtónálló odabent két gyors rohamot intézett az ajtó ellen,
azután végigfeküdt az ágyon és elaludt.
Az ebédlő közepén csendesen, könnyes szemmel és alázatosan simította le
szoknyáját az asszony. Három fia zavarodottan állott körülötte.
– Üljön le… anyám, – szólalt meg végre zavart, mély hangon Maximilián.
– Üljön le közénk, – szólt Rudolf.
Ferenc elébetolta a széket. A főhelyre ültették az asztal mellé, azután
ők is leültek. De egyelőre nem tudtak szólni. A három fiú anyja
megvetésében nőtt föl; és most nehezen indultak meg a bizalmas és meleg
szavak.
Az asszony szenvedő, ijedt szeme vizsgálódva járt egyik fiáról a
másikra. A fiúk lesütötték a szemüket. Maximilián végre fölkapta
oroszlánsörényes fejét és így szólt:
– Anyám… jól hallottam-e én, amit az elébb mondott…?
– Mit?
– Azt a nevet… Hogy ki volt az a férfi, akivel –? Ki volt?
Az asszony fáradt pillái ráereszkedtek könnyes szemére.
– Beethoven, – mondta halkan.
A három fiú megrendülve nézett össze.
– Melyik Beethoven? – kérdezte halkan, kiszáradó torokkal és elcsukló
nyelvvel Maximilián.
Az asszony fölemelte hervadt szempilláit szenvedő szeméről és halkan
felelte:
– Hiszen csak egy volt.
– Ludwig van Beethoven? – kérdezte Maximilián reszketve.
– Ludwig van Beethoven, – felelte az anyja. – Mikor egy házban laktunk…
Hiszen azért neveltettelek fiam, benneteket zenére.
A szobában csend volt. A három fiú megrendülve hallgatott. Azután
közelebb húzódtak az anyjukhoz, óvatosan megsímogatták a ruháját és
Rudolf meghatott és olvadó hangon így szólt:
– Anyám, beszélje el…!
– Beszéljen róla, – mondta Ferenc.
Maximilián összevont szemöldökkel, gyöngéden bólintott. Az asszony
végignézett rajtuk; azután elnézett a messzeségbe és fáradt szeme lassan
megmelegedett. Halkan beszélni kezdett és a három zenész visszafojtott
lélekzettel, szomjasan, áhítattal és megindultan hallgatta.
Falusi levél.
… Itt nagyszerűen ragyog a tavasz és az óriási kert úgy tele van
fénnyel, hogy az embernek be kell árnyékolnia a kezével a szemét, ha
kilép a házból. Az akácerdő még leveletlenül áll és rozsdavörösen
fénylik az alkonyati nap tüzében, de a mandula és a barack már ezüstösen
virágzik, és dús aranyfürtök lógnak le a kőrisfáról.
Ha az ember kijön a házból, akkor először a barackfákat éri. Itt állnak
hosszú sorban a ház előtt; a fákon lobognak a fehér virágok; az egész
sor olyan, mint egy nyugtalan ezüstfolyó, mint egy fehéren izzó
ezüstfolyó hófehér gőzei. Ha az ember odamegy a fa alá, hallhatja a
forró folyó zúgását is: ezeknek a fáknak zenéjük van; minden virág
zümmög; muzsikál a fehéren lobogó korona.
A virágzó barackfát megrohanták a szomjas méhek, azoknak a részeg zenéje
ez; minden fehér virágkehelybe barna buvárok buknak alá; az egész fehér
korona barna nyüzsgéssé lesz innen közelről, az egész fa él, reszket,
zümmög és bujálkodik; a fehér koronasort mámoros zugás fonja eggyé; a
mámoros zugásnak ez az élő szalagja túlterjed a fákon, összefonja a
fákkal és a méhekkel a frissen szántott barna földet, az egész világot,
az egész nagy mindenséget, amelyben benne vagyok én is: beleolvadtam és
vele eggyé váltam…
… A barackfák alól a felszántott földhöz ér az ember; az innenső
sarokban ott áll még a csillogó eke; a barna föld tiszta, meleg és
bársonyos hullámu. A meleg földtől elmegyek az erdőbe, amely még
hallgat, és az erdőből felmegyek a hideg udvarra. Itt két kutya van
megkötve: az egyik fekete, a másik fehér. A fekete kutya a Bundás, a
fehér kutya a Fidél. Meg vannak kötve, mert veszett kutya garázdálkodott
nemrégen a faluban és mert a Fidél csakugyan gyanus is volt…
Nehezen viselik a fogságot: mihelyt meglátnak valakit, hevesen ugatnak
és fájdalmasan nyöszörögnek. Könyörögnek. Előbb felkeresem Fidélt, a
fehér kutyát. Ez voltaképpen nem házőrző; ajándékba hozták és szobai
kutya volt. Kölyökkorában nagyon kedvelték is itt nálunk és bent
tartották a szobákban, de amint kinőtt spitz lett belőle, lassanként
terhére vált mindenkinek, díszgráciába esett és kicsapták ide az
udvarba. Egy-két hete valami baja is történt, a jobb hátsó lába egyre
rángatózik, véres a szeme, nehezen lélegzik, nem akar enni és nem tud
jól a lábára állni. Mi baja lehet? Amikor bemegyek hozzá a magtárba,
ahol a könyörületesség vackot csinált neki, felnéz rám és hevesen,
szinte magánkívül csóválja a farkát. Soha az alázatos odaadásnak ilyen
paroxizmusát még nem láttam, soha ilyen reszkető, reménykedő, kolduló
könyörgést. Mit akar tőlem? Mit kér? Mit remél? Hogy szabadon eresztem?
Hogy meggyógyítom?
Elgondolkozva nézem egy ideig, azután kimegyek a másik kutyához. Ez
Bundás, a fekete kutya; közönséges házőrző. Tegnap megkölykezett. Kilenc
kölyke volt, csúszó-mászó, nagy halomban nyüzsgő vak állatkák. Odamegyek
a házához. A kölykei eltüntek. Nem, – nem tüntek el; csakhogy kilenc
helyett kettő van. És a többi hét? Megkérdezem. A többi hetet a kocsis
ma hajnalban elásta. Hja persze… mit is csináltunk volna itt kilenc
kutyával. – A kocsis hajnalban kivitte őket a hideg erdőbe és elásta
őket.
Nézem Bundást a megmaradt két kölykével. Már elfelejtette a többi hetet;
nyugodt és barátságos; csillog a szeme és csóválja a farkát. Szeretne
szabadulni a láncról.
Nem oldhatom el, otthagyom tehát és bemegyek a házba. Előveszem a
könyveimet. Idekint olyan könyveket olvasok, amilyenekre az embernek a
városban nincs ideje: óriási történelmeket, testes kozmogóniai munkákat;
el lehet gondolkozni felettük sorsról, vérről, emberekről,
örökkévalóságról és végtelenségről, erősítheti rajtuk az ember a szíve
nyugalmát és a szíve szeretetét, – de most nem tudom őket olvasni.
Kimegyek a verandára a beszélgetők közé; lenézek innen még egy
negyedóráig a kertre. Most már itt az alkonyat, a nappal utolsó
negyedórája ez. A tavaszi nap fénye most vörös lángolásban zúdul rá a
kertre, biborban izzanak az akácfák és kis bibor lángok libbennek fel a
barackfák fehér ragyogásából, a világ nem bir el ennyi fényt, mindjárt
kiömlik a tűz, mindjárt kigyullad a föld és végigsustorog rajta egy
óriási tűzvész…
De eljön a fekete, csendes és hűvös este, és mi bevonulunk a házba. A
veranda üvegajtaját betesszük, mert hűvös van odakint. Idebent jó a
meleg. A jó melegben jó a kedv és egyik negyedóra telik a másik után.
Három negyedóra telt már el, amikor a veranda üvegajtaja megzörren.
Odanézünk és nevetni kezdünk. Az üvegajtón egy macskafej jelenik meg:
egy fehér macskának a fehér és rózsaszínű feje, amint kiváncsian benéz a
szobába. Nevetünk. Ez furcsa látvány és szokatlan dolog: egy macska,
amely felágaskodik és benéz a szobába. A mi macskánk ez? – Nem. A mienk
tarka. – Hát kié? – Valahonnan a szomszédságból kóborolt ide. Holnap
rálövünk; nem bántjuk; de jó lesz ráijeszteni, mit szokjon ide…
De mit keresett itt? Nem sokat törődünk vele, mit keresett itt és tovább
beszélgetnénk már, amikor valaki felkiált:
– A kanári kint maradt a verandán.
Csakugyan. A kanárimadár kalitkástul kint maradt a verandán, amikor a
hüvös este elől sietve bejöttünk a szobába. Szegényke, megfeledkeztünk
róla; hogy didereghetett… De talán több is történt vele, mint hogy
didergett. Valaki kiszalad a kalitkáért és hozza be: – a kalitka ajtaja
ki van nyitva, a kis üvegvályú, amely az ajtót eltorlaszolta, le van
taszítva, a kis sárga madár nincs sehol.
Még megpróbáljuk keresni; hátha csak kirepült; akkor visszajön; – de
hamarosan nyilvánvaló, hogy sohase jön vissza. Valaki megpróbálja
tréfával elintézni a dolgot. „Neki már jó“ – mondja tréfás
megindultsággal. Ezen csakugyan nevetni kell. De nem nevethet rajta
állandóan és jó ízzel az ember. Mert azalatt, amíg mi itt ültünk és
beszélgettünk, azalatt eltünt közülünk valami, ami közénk tartozott.
Valami, amit megszoktunk, valami, amit szerettünk. Valami, ami színes
volt, valami, ami dalos volt…
Valami, ami élt. Itt ültünk a világos szobában és öt lépésre tőlünk a
sötét verandán egy irtózatos cselekedet történt. A verandán sziszegett
és támadott a vér szomjusága és védekezett, repdesett és halálfélelemben
csipogott egy fenyegetett kis élet; és mi nem láttuk a támadást és nem
hallottuk a segítségkérést; csak a kegyetlen és jóllakott hóhér furcsa
fejét láttuk; ez a fej fehér volt; és mi nevettünk rajta.
Nevettünk rajta; és újabb félóra múlva megint nevetünk más dolgokon. –
Vacsorához ültünk, sok mindenféléről beszélgettünk, vacsora után ki
szivarra gyujtott, ki cigarettára, az idő telt és lassankint
elálmosodtunk. Kint halkan zugott a csendes éjszaka és készültünk
lefeküdni. Kintről ekkor behallatszott a Fidél panaszos, nyöszörgő
ugatása. „Türhetetlen ez a kutya“ – mondta valaki – „egész éjjel vonít,
nem lehet tőle aludni.“ Megállapítottuk, hogy az északnak fekvő
szobákban csakugyan egész éjjel zavaróan hat a Fidél panaszkodása.
„Különben is beteg; lehet, hogy veszett; vagy állatorvost kell tehát
hozzá híni, vagy agyon kell lőni.“
Rövid és bágyadt vita támadt róla, mi történjék Fidéllel. Az állatorvost
olyan bajos áthozni; a harmadik faluban lakik. És azután biztosan nem is
tudná megállapítani, mi a baja a kutyának és a kutyát mindenesetre
hetekig láncon kellene még tartani. Legjobb lesz agyonlőni.
Lefekvés előtt kiadódott még a rendelet, hogy Fidélt hajnalban agyon
kell lőni, azután mentünk lefeküdni és csendesen aludni a békés éjszaka
nagy csendességében.
Bábi.
Bábi bekötött fejjel poroszkált a lakáson keresztül, zakatolva
takarított és csak akkor emelkedett lábujjhegyre, mikor a dolgozószobán
kellett átmennie. A dolgozószoba mellett volt a hálószoba, a
hálószobában aludt a nagyságos úr, és mindennél a világon fontosabb,
hogy a nagyságos úr álmát semmi meg ne zavarja. Bábi lábujjhegyre
emelkedett a dolgozószobában; hű szeme elmélyedve és fontosan meredt a
messzeségbe és piros száját összecsucsorította, mintha még emelnie és
fokoznia kellene az alvást őrző csendet. Bábi egész életének, egész
földi létének egyetlenegy célja volt ebben a percben: hogy a nagyságos
úr álma zavartalan legyen.
Lábujjhegyen ment át a dolgozószobán, inkább suhant, mint ment; és
egyszerre megtorpant. Mi az? Nem akart hinni a fülének. Mintha hívták
volna… Lehetetlen. Az még sohasem történt meg, hogy a nagyságos úr
tizenegy óra előtt fel akart volna kelni. Az megtörtént már, hogy
délután hatkor kelt fel, az is megtörtént, – nagyon gyakran megtörtént –
hogy a hálószobából egy női hang csipogása is kihallatszott, de az még
sohase történt meg, hogy a nagyságos úr őt reggeli félnyolckor hívta
volna.
Állt. Várt. A hívás ismétlődött. Bábi megrendült. Mi történhetik? Mi
lesz ebből? A világrend megingott, az élet törvényei felborultak: itt
valami hallatlan dolog készül. Bábi úgy megrendült, hogy még mindig nem
tudott elmozdulni a helyéről. A hívás harmadszor, negyedszer és ötödször
is ismétlődött, és mire Bábi riadtan futott az ajtóhoz és benyitott a
sötét hálószobába, türelmetlen, elkeseredett, pattogó szavak zápora
zúdult a fejére.
– Bábi, a keserves mindenségét ennek a cudarul berendezett világnak, hát
te is elhagysz már… Bábi, egy bivalytehén is a segítségemre jött volna
már azóta… Bábi, ha meghalok, a halálom a te lelkeden szárad…
Bábi reszkető kézzel húzta fel a rollót és sápadtan és rémülten tipegett
a nagy ágy körül. Nem merte megkérdezni, mi a baj. A nagyságos úr
azonban, aki csapzott hajjal és kipattogzott szájjal feküdt a rendetlen
ágyban, úgyis elmondta:
– Bábikám, – szólt kissé megszelidülten – azt hiszem, most visz el engem
az ördög. Kutya rosszul vagyok… a torkom úgy fáj, mintha tüzes vassal
sütögetnék; lázam van… Telefonozz Bábikám a doktorért.
Bábi rohant a telefonhoz. A doktor álmosan igérte, hogy majd felnéz a
délelőtt folyamán, Bábi azonban erre úgy rákiáltott és a hangja olyan
rémült és parancsoló volt, hogy a délelőtt folyama helyett a doktor egy
félórán belülre igérte a látogatását.
Bábi visszament a hálószobába.
– Jól van, Bábikám, – mondta neki a nagyságos úr, – olyan voltál, mint
egy anyatigris.
Bábi nem értette meg egészen a dicséretet, de a nagyságos úr hangja
jóindulatu volt, úgy, hogy Bábi még mindig ijedten, de már felderülten
kezdett szorgoskodni az ágy körül. A párnákat megcsapkodta, a vizet
kicserélte, kendőt mártott be borogatásra, a beteg homlokát
végigsimogatta, a hőmérőt hozta, az ágy környékét a szanaszét dobált
holmitól tisztára takarította, friss hálóinget készített, az
elkészített reggelinek alája gyújtott, nesztelenül, puha talpon, puha
kézzel tett-vett, rendet, tisztaságot, nyugalmat teremtett. Megnyugtató
volt Bábi. A nagyságos úrnak vissza is tért a nyugalma és a jókedve, és
csak akkor kezdett el káromkodni, mikor a gyorsan lehajtott tea után nem
ízlett neki a szivar. Marta a torkát.
Bábi ekkor ismét megdöbbent és a megdöbbenése csak akkor mult el, amikor
a doktor megérkezett és a beteg alapos megvizsgálása után legyintett
egyet.
– Kevesebbet kellene fetrengened – mondta a doktor – a nyirkos és
piszkos éjszakában. Most meghültél… szerencsére kis torokgyulladás az
egész… de vigyáznod kell, hogy nagyobb ne legyen belőle. Egy hétig
ágyban maradsz.
A nagyságos úr tiltakozott. Nem akart egy hétig ágyban maradni. Bábi
ekkor rémült arccal lépett előre az ajtótól, ahol a beszélgetést
hallgatta.
– Kiunatkozom a belemet – mondta a nagyságos úr.
A doktor ránézett Bábira.
– Bábi majd mulattat – felelte. – Bábi, vigyázzon a nagyságos úrra.
Bábi hevesen intette, hogy igen, vigyázni fog. A doktor azután elment és
Bábi egyedül maradt a nagyságos úrral.
Az első nap elég jól telt el. A nagyságos úr lázas volt és szinte egész
nap aludt, és éjjel is csak az történt, hogy Bábinak a szomszéd
szobából, ahol ágyat vetett magának, tízszer, húszszor be kellett
szaladnia, mert a nagyságos úr kívánt valamit. A második nap már
rosszabb volt. A nap már rosszul is indult, mert a nagyságos úr reggel
fel akart kelni és el akart menni. Életében nem aludta ki ilyen jól
magát, – mondta, – most tehát megnézi, milyen a reggel. Bábinak a
legnagyobb erőfeszítésébe került, míg otthon tarthatta; sírva kellett
fakadnia, hogy a nagyságos úr legalább addig otthon maradjon, míg a
doktor jön.
Ekkorra szerencsére jelentkezett a nagyságos úr láza is, úgy, hogy a
doktor és Bábi együttes erőfeszítése mégis otthon tudta tartani. A nap
így egészen jól telt el; az nem számított, hogy Bábi ismét átvirrasztott
egy éjszakát. Bábi azután még három éjjel virrasztott.
Az ötödik napon már leszállt valamennyire a láz és a nagyságos úr
délután kegyetlenül kezdett unatkozni. A délelőttöt olvasással töltötte,
ebéd után aludt, de öt óra tájban – a nap még szépen sütött be az
ablakon – beszólította Bábit.
– Bábi, – mondta neki mosolyogva – mulattass engem.
Bábi állott az ajtó mellett, hű szemmel nézett a nagyságos úrra,
meghatottan mosolygott és boldog volt, hogy a nagyságos úr ilyen tréfás
kedvében van. A nagyságos úr nézte Bábit és egészen furcsának találta. A
Bábi hű szeme és meghatott mosolygása egyszerre olyannak tünt előtte,
mintha még sohasem látta volna.
– Te Bábi, – mondta elgondolkozva, – voltaképpen hány éves vagy te?
– Harminc – felelte Bábi meghatottan.
A nagyságos úr felült az ágyon meglepetésében. Ezt nem várta. Az ötven
nem lepte volna meg, a negyvenet természetesnek találta volna… De
harminc?
Megnézte Bábit. Harminc? Harminc?… Hát persze, hogy harminc. Hogy is
lehetett másnak nézni.
– Te Bábi, – mondta – hiszen te engem megcsaltál.
Bábi megrettenve nézett rá.
– Becsaptál, – mondta a nagyságos úr, – mert elhitetted velem, hogy túl
vagy azon a koron, amelyben én rám nézve számba jönnek a nők. Maszkot
hordtál, nevetséges álarcot, torz lárvát…
Bábi nem értette jól, mit mond a nagyságos úr. Zavarodottan mosolygott.
A nagyságos úr előrehajolt.
– Te Bábi, – kiáltotta méltatlankodva, – hiszen te nagyon csinos vagy.
No várj csak!
Bábi zavarodottan állott egyik lábáról a másikra és nem tudta, mit
mondjon. A nagyságos úr azonban megparancsolta, hogy fogjon egy széket,
üljön le az ágy mellé és beszélgessen vele. Bábi elsápadva vette a
széket, a szélének a szélére ült, megmerevedve szegte fel a fejét és nem
tudott szólni. A nagyságos úr azonban jókedvüen kérdezősködött, Bábi
lassanként rácsúszott a székre, kényelmesen ült és jókedvüen – bár a
kérdésektől megzavarodva – felelgetett. A kérdések többnyire a Bábi
leányságára és asszonyi életére vonatkoztak. Hogy volt az, amikor még
Földváron vasárnaponként a templomba járt délelőtt és a korcsmaudvaron
táncolt délután; hogy vette el az ura; az ura, Pipás-Nagy János, aki
szolga a minisztériumban, itt lakik vele, de akinek Bábi nem engedi meg,
hogy a konyhából, vagy a cselédszobából csak be is jöjjön a szobákba.
Paraszt ember még járni se tud idebent…
A nagyságos úr egyre nagyobb figyelemmel hallgatta Bábit és végre
csodálkozva fakadt ki:
– De hogy az Isten csodájába neveztelek el én téged Bábinak? Miért
engedted?
Bábi mosolyogva vonogatta a vállát.
– Tudod miért – felelte önmagának a nagyságos úr, – azért, mert ilyen
mocskos kendőkkel kötöd be a fejedet és mert ilyen városi rongyokban
jársz. Teszed le mindjárt azt a kendőt.
Bábi zavarodottan szedte le fejéről a kendőt és a kendő alul kibujt dús,
barna baja. Egészen más asszony lett.
– Nyulj oda a hajadhoz, – mondta jókedvüen a nagyságos úr – borzold fel
egy kicsit. Rettenetes, hogy lenyaljátok a hajatokat… Eh, ne
ügyetlenkedj, – gyere ide, majd én megmutatom, hogy kell.
Bábi reszketve hajolt oda és a nagyságos úr hozzáértő, gyors és ügyes
kézzel egyszerü frizurát rakott dús, barna hajából. Azután mosolyogva,
fellelkesülve nézte.
– Nagyszerü, – mondta, – lehullt a torz lárva… Nézz a tükörbe.
Bábi rettenetesen szégyenkezve állott előtte és úgy érezte, mintha a
feje nem volna az övé. A tükörbe nézett, de elhomályosuló szeme nem
látott semmit, a fejét úgy tartotta, mintha idegen fej lett volna.
– Gyere közelébb, – mondta a nagyságos úr.
Bábi mereven és engedelmesen közelebb lépett. A nagyságos úr
előrehajolt.
– Fürödj meg, – mondta halkan.
Bábi ránézett, mintha nem értette volna, amit mondott.
– Itt az én fürdőszobámban, – szólt a nagyságos úr.
Bábi mereven fordult a fürdőszoba felé.
– Megállj, – szólt gondolkozva a nagyságos úr.
Bábi megállott.
– Van-e még otthoni ruhád? – kérdezte a nagyságos úr. – Földvári ruhád,
– tette hozzá magyarázó hangon. – Eh, hát paraszt-ruhád, lánykori ruhád!
– egészítette ki türelmetlenül.
– Van…
– Ha megfürödtél, vedd azt fel. Le ezzel a városi ronggyal. A fürdővízbe
pedig önts otkolonyt… És ne sajnáld. És siess.
Bábi elment. Lassan bealkonyodott és a nagyságos úr türelmetlenül várta
Bábit. Félóra múlva jött.
– Csavard fel a lámpát, – szólt a nagyságos úr.
Bábi felcsavarta a lámpát és a nagyságos úr felszisszent ámulatában. A
lompos vénasszony helyett, akit ismert, egy kicsattanó szépségű, duzzadó
erejű, virágzó parasztmenyecske állott előtte. A menyecskének tüzelt az
arca; lesütötte a szemét; a remegő keze zavartan babrálta a szoknyája
ráncait.
A nagyságos úr megzavarodott.
– Gyere közelebb, – mondta halkan.
A friss parasztasszony megmozdult. Ringott a teste és suhogott a ruhája;
fiatal volt, meleg, szép és illatos. A nagyságos úr megfogta a karját,
azután megfogta a derekát. Végigsiklott az ujja az acélos tapintású,
ruganyos testen; azután elvonta a kezét, mély lélekzetet vett és kissé
rekedten mondta:
– Milyen szép, fehér bőröd van…
Az asszony lesütött szemmel, mozdulatlanul állott.
– Vesd le a pruszlikodat, – mondta a nagyságos úr.
Az asszony remegve engedelmeskedett. A nagyságos úr felnézett a szoba
falára, ahol klasszikus képek reprodukciói lógtak.
– Diána szégyelni fogja magát, – mondta a foga között – hogy szebb vagy
nála, szolgalánya te…
Az asszony dideregve várta a további parancsokat, de ekkor élesen és
kellemetlenül megszólalt a szomszéd szobában a telefon.
– Hagyd, – mondta a nagyságos úr. – Ne törődj vele.
A telefon azonban makacsul és élesen csengett és Bábi nem tudta tétlenül
hallgatni. A kötelesség érzése ébredt fel benne, mindenáron be akart
menni a telefonhoz.
– Majd én, – szólt erre a nagyságos úr. – Maradj itt.
Bement a telefonhoz. A telefonba egy kellemes szoprán sietve suttogta
bele, hogy most feljöhetne egy gyors félórára, – „már egy hete nem
láttuk egymást“ – jöjjön-e? A nagyságos úr két másodpercig habozott,
azután igennel válaszolt.
Letette a kagylót és visszament a hálószobába. Bábi elsápadva és
kipirulva, remegve, szégyenkezve és engedelmesen ott állott, ahol
hagyta. A nagyságos úr ránézett és habozni kezdett. Rágta az ajkát;
elfordult, aztán visszafordult hozzá, azután megint elfordult. Végre
megrázta magát, ráveregetett kétszer a Bábi vállára és fanyarul mondta:
– Jól van, Bábi… köszönöm… most kimehetsz…
Bábi gyorsan összekapta a ruháját és kiment. Negyedóra múlva ajtót
nyitott a szőke nagyságának, aki minden héten legalább egyszer feljött,
és azután, – mint ilyenkor kötelessége volt – visszavonult a konyhába. A
nagyságos úrnak ezen a napon nem is igen volt többé szüksége a
szolgálataira; másnap pedig déltájban – a doktor látogatása után –
felkelt a nagyságos úr és elment hazulról.
Folytatta a rendes életét: hajnaltájban jött haza és déltájban ment el
otthonról. Bábit ritkán látta, és ha látta, keveset beszélt vele. Bábi
hallgatva és hűségesen végezte el a belső szolgálatot és hordta ismét a
lompos városi ruháját. Két hónap múlva azonban egy napon megállott
előtte a nagyságos úr.
– Te, Bábi, – mondta – mi bajod van neked?
– Semmi, nagyságos úr.
– Olyan sápadt vagy, mint a halál.
– Nincs énnekem semmi bajom.
A nagyságos úr belenyugodott a dologba. Bábi azonban egyre sápadtabb
lett. Lefogyott, a szeme mély volt és beesett, és néha mintha ki is lett
volna sírva. A nagyságos úr egy napon találkozott Pipás-Nagy Jánossal.
– Hallja-e János, – mondta neki – mi baja van ennek az asszonynak?
János gonddal terhelten csóválta meg a fejét.
– Azt csak a jó Isten tudhatja odafent, – felelte komolyan. – Én nem
tudom kitalálni. Kérdezem, faggatom, – azt mondja semmi baja. De nem
izlik neki se étel, se ital, se álom, se ébrenlét. Nem kell neki már az
élet se. Nem kellek neki már én se.
János nyilvánvalóan ezt tartotta a legfontosabb és legszomorúbb tünetnek
és felette el is búsulta magát rajta. A nagyságos úr próbálta
vigasztalni, de a vigasztalásnak alig volt sikere. János elbúsultan
rázta a fejét.
– Hiszen nem mintha olyan nagyon szép asszony volna, – mondta
filozófusan – nem földi gyönyörűség; de hát a feleségem; és asszony csak
kell az embernek.
A nagyságos úr azon habozott, ne vágja-e orron Jánost, azután egy percig
azon gondolkozott, ne tépje-e le még egyszer azt a torz lárvát, amelyet
ez a tökfilkó rakott rá az asszonyra és amelyet ő egyszer már letépett;
de asszonyi dolgokkal nagyon el volt foglalva, Bábi nem érdekelte
igazán, úgy hogy vállat vont és otthagyta Jánost.
Bábi azonban egyre sápadtabb, szomorúbb és elfogyóbb lett és amikor a
nagyságos úr még azt is meghallotta, hogy nagyon sokáig szokott a
negyedik emeletről lebámulni az utcára és hogy egyszer-kétszer
veszedelmesen áthajolt a korláton, akkor élénk lelkifurdalása támadt és
elhivatta hozzá az orvosát. Az orvos gondosan megvizsgálta Bábit, azután
vállvonogatva számolt be a vizsgálatról a nagyságos úrnak.
– Semmi baja, – mondta – de az bizonyos, hogy beteg. Beteg, de az esete
nem belgyógyászati eset. Küldd idegorvoshoz, az mondhat talán valamit…
Ha ugyan ki tud belőle venni valamit. Amit én nem hiszek.
A nagyságos úr ekkortájt tele volt emberbaráti szeretettel és nagyon
érzékenynek érezte a lelkiismeretét. Elment tehát a professzorhoz,
bejelentette neki, hogy elküldi hozzá Bábit, és nagyon megkérte,
foglalkozzék jóakarattal vele. Bábira pedig otthon – közölvén vele a
helyet és az időt, ahol és amikor meg kell jelennie – rárivallt:
– Pontosan ott leszel, értetted. És a tanár úrnak minden kérdésére
válaszolsz. És mindent megmondasz neki, amit kérdez.
Bábi sápadtan próbált védekezni, de a nagyságos úr haragosan kiabált,
úgy hogy Bábi végül reszketve igérte meg, hogy elmegy a tanár úrhoz és
minden kérdésére felel.
Igy került Bábi másnap a professzor előszobájába. A ruháját remegő
kézzel simogatta és dideregve várta, míg rákerül a sor. Mikor rákerült a
sor, ingadozó léptekkel ment be a tanár szobájába és a szemén látszott,
hogy elájul, ha rákiáltanak. De nem kiáltottak rá. A professzor
leültette, halkan és jóindulattal beszélt hozzá, előbb egészen közömbös
dolgokról beszélgetett vele, és a Bábi hű szeme lassanként felüdült és
tiszta csillogással fordult a professzor szeme felé. Bábi sírni tudott
volna: úgy elérzékenyítette, hogy nem kiáltottak rá.
A professzor kérdései azután egyre szűkebb köröket vontak Bábi köré.
Finom és diszkrét ujjak siklottak a Bábi szívéhez és tapogatták meg
óvatosan a Bábi sebzett és szenvedő lelkét. Bábi meg-megriadt, fel akart
lázadni és menekülni akart. De minden megriadását lecsillapította néhány
közömbös új kérdés, és minden lázadását leszerelte egy nagy jóság, amely
feléje áradt. Bábi nem tudott ellentállni; lassan megadta magát; és
lassan, előbb nagyon lassan, azután gyorsabban, azután forrva és zuhogva
áradt belőle az őszinteség.
Előbb: ő nem beteg. Azután: de igen, mégis beteg, mert sem enni, sem
inni nem tud. Hát aludni? Aludni sem. De ha mégis alszik, mit szokott
álmodni? Ha mégis alszik, akkor… akkor…
Bábi nem akarta megmondani. Zavaros álmai vannak… Azelőtt keveset
álmodott, de most… De most? Most… most mindig a nagyságos úrral álmodik.
Úgy? A nagyságos úrral? Hát mit álmodik a nagyságos úrral? – Azt
álmodja, hogy a nagyságos úr beteg. – Úgy? Hát volt már beteg a
nagyságos úr? – Volt, oh igen, volt… A Bábi szeme felragyog; Bábi
elárulta magát; a két finom kéz, amely a lelkét tapogatja, nyomon van
már. A kérdések vezetik, viszik, röpítik Bábit; és dadogva, reszketve,
sírva itt a vallomás. Bábi mindig szerette a hites urát, most nem tudja
szívelni. Bábi – ő meg se tudja mondani, de most már világos –
kétségbeesetten, halált hozóan szerelmes a nagyságos úrba.
Megvan. Itt van. A Bábi remegő, sebzett lelkét gyöngéden fogja két finom
kéz és keresi a számára a megnyugvást, a gyógyszert. Nehéz feladat. A
Bábi lelke! – nagyon is egyszerű, nagyon is egyanyagú lélek ez; ha egy
érzés beléje fészkelte magát, akkor azé az egy érzésé az egész lélek. Mi
volt azelőtt Bábi? Hű. Semmi más, csak hű. Mi most Bábi? Szerelmes.
Semmi más, csak szerelmes. Hol van ennek a léleknek még egy lehetősége?
Hol van ennek az életnek még egy útja? A finom ujjak gyöngéden siklanak
végig a Bábi lelkén.
Mivel tölti Bábi a napjait? Mivel töltené: dolgozik. Mást nem csinál?
Nem. Könyvet nem olvas? Persze, hogy nem. Szinházba persze nem jár,
korcsmába nem jár, szórakozása nincs; azt se tudja, mi az a szórakozás.
Más férfira rá se néz, soha rá se is nézett, egészen addig, amíg –.
Hát azelőtt? Otthon? Földváron? A mikor még Török Erzsébetnek hítták? Oh
igen, ott vasárnap délutánonként táncolt a korcsmaudvaron. Hát vasárnap
délelőtt? Akkor templomba ment. Úgy? Hm! Templomba ment. Nézzük csak…
szokott-e most is templomba járni? Igen, szokott vasárnaponként most is.
Úgy? – Kitünő. Hát gyónni szokott-e? Szokott… de… de most már régen nem
gyónt. Miért? Azért… mert… mert…
Bábi sírva fakad. A professzor sürgeti a választ. Bábi zokogva mondja:
– Mert nem tudom én ezt elmondani a tisztelendő úrnak.
Ohó, dehogynem; miért ne tudná. Lám: itt van a gyógyszer. Így kell
könnyítenie magán; hiszen így is szokta, úgy-e?… menjen csak el és
gyónjon meg szépen mindent, rójja le a penitenciát, érdemelje meg a
bűnbocsánatot, majd megkönnyebbül akkor. Nem érzi-e, hogy meg fog
könnyebbülni.
De igen. Érzi. De nem mehet el. – Miért? – Bábi nem akar válaszolni.
Vagy nem tud. A két kezébe fogja a fejét és keserűen zokog. Meg kell
őneki halni… bűnös az ő teste-lelke… elpusztul ő nemsokára… maga oltja
ki ezt a boldogtalan, bűnös életét.
A professzor nem ereszti ki a kezéből a fonalat. Ha a gyónás
megkönnyítené, menjen gyónni. Miért nem akar? Miért ne menne? Erre
feleljen.
Bábi zokogva és kétségbeesetten feleli:
– Mert nem tudom én azt elmondani a főtisztelendő úrnak…
– Mit?
– Azt…
Bábi nem tudja tovább mondani. Ilyenkor belenéz a lelkébe, szembekerül a
vágyaival és elretten tőlük. Nem tudja ő azt elmondani; _hogy lehetne
azt kimondani?!_
Ah!… A professzor megértette Bábit. Hogy hogyan lehetne azt elmondani,
hogy hogyan lehetne azt kimondani?… Gondolkozik. Ő is keresgél az
emlékeiben.
– Hát úgy-e… hogy mit mondjon?
Igen. Bábi zokogva igenli a dolgot. Persze: hogy mit mondjon. Az az,
amit nem tud.
– Hát mondja egyszerűen azt…
Bábi felemeli a könnyes arcát.
– Mondja egyszerűen azt, – folytatja a professzor – hogy _bűnös
gerjedelmet_ érez.
Bábi megremeg. Egy másodpercig mozdulatlanul bámul a professzorra,
azután felszökik. Feláll. Kiegyenesedik. Az arcán még ott csillognak a
könnyek, de az arcára már leszállóban van a nyugalom és a tiszta
elhatározás.
– Ezt?… Ezt?…
– Igen, ezt.
Bábi felsóhajt és boldog nagy megkönnyebbülés ömlik el az arcán. _Ez_
volt az. Ez volt az, ami hiányzott. Most itt van, ami után tehetetlen
vergődésben epedezett. Itt a _szó;_ itt az út; itt az egyetlen
lehetőség; itt a gyógyulás.
Bábi most már tud mindent. A professzor is. Bábi gyorsan összeszedi
magát, két mozdulattal rendbe hozza a gyűrött ruháját és a feldult
arcát; alig búcsuzik; köszönni rá sem ér; sietve, elszántan, készen,
bátran megy kifelé. A professzor mosolyogva néz utána, Bábi pedig a
megtalált gyógyszerrel, a hiába keresett kinccsel, az elfelejtett és
eszébe juttatott igével, a _szóval_ siet vallani, bűnbánatot tartani,
bűnbocsánatot kapni. Bábi viszi a drága, egyszerű, együgyü lelkét
gyógyulni.