Egy hónap múlva újra ott van a leánynál. Csüggedt és sápadt.
– Azért jöttem, – mondja, – hogy én nemsokára megyek Amerikába… nem
jönnél-e te is?
A leány gondolkozik és nemet int a fejével.
– Miért?
– Mert… hogy tudjam itt hagyni… a gyereket?
István lehajtja a fejét és elgondolkozik. Hallgatnak. Végre István
lehajtott fővel, halkan kérdezi:
– Láttad az enyémet?
– Láttam.
– Milyen?
– Szőke. Kövér. Az udvaron láttam… már mászkált…
István még mélyebbre hajtja a fejét. A lány előbb nem mer szólni, azután
csendesen beszélni kezd:
– Mikor Boriskával először találkoztunk, ki akartuk kaparni az egymás
szemét. De azután megjött az eszünk. Hát miért haragszunk mink egymásra?
Hát mit vétettünk mink egymásnak? Nem mink vagyunk a bűnösök, hanem…
Elhallgat. Sokáig hallgat, azután hirtelen megszólal:
– Mindig rólad beszél. Azt mondja, hogy csak téged szeret még most is.
Megint elhallgat. István nem szól. A leány egészen halkan, nagyon gyáván
megkérdezi:
– Áthíjjam?
A felelet sokáig késik és amikor megjön, akkor is inkább nem, mint igen.
Egy alig észrevehető fejbillentés. A lány azonban felugrik, kiszalad és
egy perc múlva megáll az ajtóban a másik lánnyal. Borbála mosolyogni
próbál, de sápadt. István feláll, ránéz, azután lesüti a szemét. Katalin
beljebb tuszkolja a másik lányt. Mind a hárman állnak. Azután leülnek.
Hallgatnak. Szép csendesen sírnak.