Meglehet, a levegőben fekszik, vagy a tápszerek változának meg; de annyi
bizonyos, hogy darab idő óta az emberek természete egészen más.
Akárkivel találkozom, végtelen izgatottságról panaszkodik; saját idegeim
is örökös feszültségben vannak; a zaj sért, a zene lehangol, eddigi
mulatságim untatnak, s ha az utcza kövezetén mellettem kocsi robog el:
tetőtül talpig ugy átjár, hogy alig van erőm lábaimon megállani.
Társaságokban csak delejességről, villanyozás- és alvajárásról
beszélnek; megtánczoltatják az asztalt, szólamlásra hozzák a poharat, s
az ember akarata, tehetsége és ereje egyetlen személy parancsainak
hódol.
Igen díszes körben egy angol nő mutatványa volt.
Több egyén érczpénzt vona elé, s megnedvezvén azt, a mutatványozó kezébe
letevék.
– Hunyják be önök szemöket, mondá ő.
Az illetők engedelmeskedtek. Ekkor elkezdé műtétét, s nehány pillanat
mulva engedelmet ada azt kinyitni.
Hét közől három fölveté pilláit.
– Önökkel nem állok delejes viszonyban, jegyzé meg a nő; tessék
félrelépni.
A többi négy lecsukott szemekkel maradt.
– Ön fázik, szólitá meg az elsőt; s az kezeit mellére fektetve,
dideregni kezdett. – Lássa az ember, minő melege van, folytatá az angol
nő, s a delejezett egyén homlokát kezdé törölgetni, öltönyein tágita, s
nehányat fútt, arcza körül a léget ingásba hozandó.
Most a másikhoz fordult.
– Hogy tetszik önnek ez a kis ebecske?
– Oh beh szép!
– Vegye föl.
Az illető lehajolt, s oly egyszerűen fogá össze kezeit, mintha valóban
tárgyat emelne föl, s nem volt körötte semmi. Jobb kezét a bal felett
nehányszor végig voná, mintha valamit czirógatna.
– Hisz ön feledé nevét, szólitá meg a harmadikat; mondja meg, ha tudja.
Az illető elkezde hebegni, tömérdek nevet sorolt elő, csak a magáét nem.
– Lám, lám! intézé szavait a negyedikhez, ön meg nem birja ballábát
kiegyenesitni; kisértse meg.
Az küzdött, erőködött, de eredmény nélkül.
Most egy vonalt huzott.
– Hát ezt át birja ugorni?
A leányka a vonalig biztosan futa, ott ingadozni kezde, látszott rajta
az erőfeszités, mellyel a vonalon áttörekszik; hasztalan! mintha csak
kőfalnak ment volna.
Ki fejti meg ezeket? pedig elvívhatlan tények.
Ha az ember gondolkodik róla, belékábul; pedig gondolkodnia kell, mert
alig hall másról beszélgetni. Magánkörök, nyilvános helyek, ismerősök és
idegenek társalgási feladata – a fönebbi rejtélyek.
Nem tudom, más ízekből áll-e a test, s más alkatrészekből a vér, vagy
máskép néznek a szemek? de annyi bizonyos, hogy hajdan egyik ember
tekintete nem zárá le a másik szempilláit; ha négy-öt leányka asztal
körül ült, hallatlan eset, hogy az elkezdett volna tánczolni;… most ott
vagyunk, hogy e tárgyban, bármit állítsanak, hinni kell.
Nagy és díszes gyülekezet vőn részt Erdeyné fényes estélyén; zene,
táncz, játék s a dús étterem elég élvet nyujtának.
A társaságban legérdekesb jelenet volt Lantayné; mérsékelt magasság,
karcsu termet, kék szem, sötét haj, ábrándos fejék s halovány szenvedő
arcz, öltözete fényüzés nélküli, de izletes; tekintete bágyadt, de nem
fénytelen, beszéde komoly, de nem unalmas, s noha mozdulatai hóditók
valának: azért könnyedek, mint melyek nem arra számitvák.
Mindenki beszélt a divatos delejességről valamit.
Vihary Kálmán sem akarván a kor kérdésében elmaradni, egy ifjú francziát
említe, ki harmadnap óta Pesten van, és csodákat visz végbe.
Ha valaki azt állitá, hogy itt, vagy ott az asztal összetört, Vihary
azonnal utána veté:
– Az még semmi; a franczia légbe röpité.
Elmondák az angol nő műtéteit.
Vihary felkiálta:
– Az még semmi! a franczia belép, öten voltunk, kezében egy üveg
természetes víz, azt megdelejezi, s egy pohárba tölt, oda nyujtja az
elsőnek; az kiissza.
– Hogy izlelt? kérdé.
– Hisz ez tokaji.
– Csalódik; ekkor megkinálá a másodikat.
– Valóságos rajnai.
– Önök nem ismerik a borokat; ekkor nekem adá a poharat. Fenékig üritém:
– Valóságos cognac!
A negyedik azt állitá, hogy madeira, s az ötödik élethalálra vitatá,
miszerint valóságos bouzyt ivott.
– Lehetlen! csodálkozék a társaság.
– Még mind semmi, folytatá Vihary; jő egy pajtásom, kezébe nyomjuk a
tele poharat, megizleli, s majd szemünk közé csapja e szókkal:
– Mit kináltok meleg vizzel?
– Hogy hívják? hogy hívják?
– Kit? pajtásomat?…
– Nem, a francziát.
– A francziát?… gróf Rivall.
– Ajánlólevele van hozzám, mond a háziúr; még ma társaságunkban leend.
– Dicső! helyes! derék, kiáltának fel.
Vihary köhécselt és zavarttan tekinte körül.
Rivall gróf csakugyan megérkezék.
A szemek kiváncsian ráfüggesztvék.
Rivall a háziúrnál elmondá köszönetszavait a megemlékezésért, a
házinőnél magát bemutattatá, s végre a társaságnak könnyű hajlongással
bókolván: Vihary felé kétszer billente fejével.
Vihary könnyebben lélegze; a franczia megismeré őt, az nap együtt
ebédeltek az „Europá“ban. Nem is késett villámként mellette teremni, s
jöttét forró kézszoritással üdvözölni.
Rövid társalgás után Vihary a francziát karöltve a körből kivezeté.
– Uram! kezdé Vihary, ön franczia.
– Szolgálatára.
– És én magyar vagyok.
– Tudom.
– Ön világfi s lovagias.
– Az is ohajtok lenni.
– És én őszinte vagyok.
– Hiszem.
– Szereti ön a tréfát?
– Ha jó.
– S megbocsátja, ha ön rovására megy is.
– Azt leginkább szeretem.
– E szerint nem fog neheztelni…
– Miért?
– Hogy itt egy ártatlan tréfában becses nevét használám.
– No’s, no’s?
– Nálunk, uram, az egész világ delejes csodákkal van eltelve; én egy
francziáról bámulatos dolgokat kezdék regélni. Egyhangulag neve után
tudakozódának, nekem eszembe juta, hogy ma szerencsém volt, s nevét
mondám… itt az egész világ mint csodatevőt nézi.
– Köszönöm, mond a franczia, hogy érdekessé tőn.
– Nem haragszik?
– Sőt ellenkezőleg.
– És nem fog elárulni?
– A világért sem. De…
– No’s?
– Egy nehézség van; a szóbanlevő dologhoz mitsem értek, ha kisérletet
találnak kérni…?
– Engedjen.
– Igen, de…
– Mitsem tesz, ültessen le elébb bárkit, tegyen nehány vonást rajta, s
aztán mondja: nincs vele delejes viszonyban; az elsőt én követendem, s
ketten csodákat fogunk tenni.
Rivall jóizűt kaczaga, a tréfa tetszett neki.
Lantay közeledék feléjök, a beszédet hirtelen más térre vivék.
– Uram! szólitá meg udvariasan Lantay a francziát, kérésem van önhöz.
– Rendelkezzék velem.
– Különösnek találandja… előre is bocsánatot esdek, de nőm…
– Parancsol valamit?
– Kéreti önt, ne szegezze rá tekintetét, különben itt társaságban
elalszik.
Vihary ajkaiba harapott.
– Melyik ön neje? kérdé Rivall.
Lantay megmutatá.
A franczián könnyü rángás volt észrevehető, mit midőn Lantayné látott,
halovány arczát pillanatra gyönge pír színezé, mi őt még költőibbé tevé.
– Nyugtassa meg drága, szép nejét, mond Rivall, s vigye neki
hódolatomat.
Lantay udvarias bók után távozék.
– Önnek ötlete sokat ér, kezdé Rivall Viharyhoz fordulva; a nélkül ez
angyal figyelmét talán sohsem birtam volna. Becsületemre, szép,
angyalszép!
E percztől fogva Rivall csak lopva tekintgete Lantaynéra, de
pillantásaik mindannyiszor találkozának.
Az est vigan folyt.
A nőknek, valahánnyal csak Rivall tánczolt, történt valami baja: egyik
elszédült, a másikat ájulás környezé, a harmadik szeme előtt a tárgyak
elhomályosodtak, a negyedik roppant lefeszültséget érze, s a kinek
tánczközben csak kezét érinté, az vagy rángást tapasztalt, vagy idegein
futott át valami, s némelyeket hideg borzongata, másokat forróság lepe
meg; szóval, sajátszerű érzés nélkül egy sem jött vele érintkezésbe.
Mit nem tesz a képzelődés!
Vihary ezeket a legkomolyabb kifejezéssel hallgatá, s álmélkodó szemeket
meresztve, igazolólag rázta fejét; pedig a kaczajt alig birta elfojtani.
Lantayné roszúl lőn, s mielőtt a társaság eloszlott volna, görcsökben
fekvék. E bajt sajátszerű álom követé. Tömérdek vizsgálat s utánnézés
folytán kisütik, hogy ez – delejes álom.
A hir szárnyalt, az ismerősök seregestül sietének a beteghez, jóslatokat
kicsikarni; de a szenvedő nem volt még azon fokra vive, hogy akár saját
bajára írt, akár más kiváncsiságának eleget tudna mondani.
Rivall tehetségeit vevék igénybe, ő a beteghez kéretett.
Lantayné jóslá, hogy ő eljövend, s enyhítni fog kínain.
Rivall csakugyan eljött.
Hány nő irígylé az érdekes beteg állapotát! mindenki róla beszélt,
mindenki sorsáról tudakozódék, a legnevezetesb látogatókat nyeré, s
ágyánál elegans franczia salonférfi jelenhetett meg.
Rivallnak megragadó külseje volt: sima arcz, gondosan ápolt bajusz és
szakál, égő, fekete szem, válláig leomló fényes haj, nyilt homlok, kissé
rövid orr, mi az egész arcz öszhangzásához annyira illett; erős, de
szabályos termet, utolsó divatu párisi öltözet, sok és édes beszéd,
azonfölül franczia és gróf – irigylendő tulajdonok!!
És ez egyén szabadon közelíthete Lantaynéhoz… szerencsés beteg! a
látogatókkal telt szobában azt sughatá Lantayné fülébe, mi neki
tetszett… legszerencsésb beteg!!
– Holnap pontban öt órakor, sugá Rivall Lantayné fülébe. Ekkor a beteg
arczán és mellén végig nehány vonást tőn, szemeit erősen rá mereszté, s
rövid búcsu után távozék.
Másnap kiváncsi gyülekezet vevé körül Lantaynét.
Az érdekes beteg mindenkinek tudott valami meglepőt mondani, s mi
egészséges korában hatás nélkül veszett volna el: most feltünő figyelmet
ébreszte.
Közcsodálkozás és részvét tölté el a szobát.
Lantayné a legerősb kérdésostrom közepett felkiálta:
– Ah! ő aggódva jár fel s le;… most kalapot tesz, elhagyja szobáját… az
utczán feltartóztatják, ő boszús…
– Kicsoda?
– Rivall… a fecsegőktől megszabadúl, kettőzött léptekkel siet.
Az óra ötöt üt.
– Ah! sohajtá egészen neki magasztosodva a szenvedő, most lép be a
kapun… két, három lépcsőt ugrik át… érzem… hallom… ah! ez ő!
E pillanatban az ajtó nyilik, és Rivall megjelent.
Fejcsóválva néztek egymásra a jelenlevők, s nem maradt többé kétség,
hogy mit Lantayné mondott vagy jósolt – csalhatlan.
Az ifjú a beteg üterére tapinta, nehány kérdést tőn, s homlokát
összeredőzve nyilvánitá, miszerint a betegnek nyugalomra van szüksége.
Szó nélkül távozott mindenki, még a férj is.
Rivall háborítlanul gyakorolhatá műtéteit, s ezt kilencz nap óta
lelkiisméretesen teljesité.
Egy szép reggelen neki hevűlt arczczal, lángoló szemekkel s remegő
tagokkal Lantay beköszönt Viharynál.
– Uram! kezdé indulatosan Lantay, ön, vagy nem is ön, hanem az ön
francziája… az rejtélyes egy ember.
– Ugy-e? mondottam.
– Mondotta? az ördögbe! dehogy mondotta!
– Csodákat tesz!…
– Igen? na mondja meg neki, ha még egyszer házamba teszi lábát,
agyonlövöm.
– A ngos asszonyt nem gyógyitotta volna ki?
– Nőmet? hm, meglehet, azt kigyógyitá; de én kezdek roszúllenni.
– Hogyan?
– Csak ugy;… tapasztalék valamit, s nem ohajtok egészen meggyőződni;
szóval, az a kalandor ne mutassa többé magát.
Vihary elnémult, sejteni kezdvén Lantay sejtelmeit.
Alig távozék Lantay; Rivall köszönte be e szókkal:
– Kedvesem, búcsuzni jövök.
– Mi történt?
– Pogyászim már a gőzösre advák, két óra mulva Konstantinápoly felé
indulok.
– E rögtön elutazás?…
– Nyolcz nap mulva az ottani követségnél jelentenem kell magamat, új
hivatalomat átveendő.
– Hála istennek!
– Ön örvend ennek?
– Igen, mert… mert egy fenyegetőző férj volt itt, és… szóval ön alkalmas
időben utazik.
– Meglehet; hanem önnek ötlete felséges volt, nekem Pesten mennyei
perczeket szerzett. – Ha valaha Párisba vetődik, törekvésem leend azokat
viszonozni.
Elbúcsuztak.
Vihary, ha nem volt is lángész, hamar eltalálá, miért dicséré a franczia
az ő rögtönzött hazudságát.