Téli évszakban élünk.
A főváros zajlik; az uzsorások szüretelnek, az arszlánok usznak, az
atyák jövő terméseikre alkusznak, a gondos mamákat szabók, divatárusnők
és ékszeresek foglalkoztatják, a lánykák pedig könnyelmüen tánczolnak.
Mennyi remény születik egy illy évszak kezdetén, s mennyi boldogságot
temet el vége?! de az mit sem tesz, az élet rövid, az örömnapok ritkák,
ha tehát alkalom van, üritsük ki fenékig, mert a holnap halált hozhat
ránk. Rajta uraim és hölgyeim! én önöket e nagy ház kapuján bevezetem,
az első emelet fényesen van világitva, a zene vigan hangzik, itt az
életet élvezik. Senki sem követ? jó, megyek hát magam, s elmondandom mit
láték.
Egy fedél alatt mennyi ellentét!
Az első emeletben ragyogás, fény, csel, ármány, szerelem, tettetés,
kaczérság, szerencsevadászat, hiuság és több rendbeli találkozás egy
házi estély barátságos körében testvérekké olvadnak. Ellenséges
szenvedélyek, különböző indulatok, s számtalan érdekek itt egymás
irányában nyájas arczot öltenek; egyik a másikát akarja meghazudtolni,
hogy saját játékát el ne árulja.
Később ide visszatérünk.
A zajongók felett a második emeletben egy fanyar képü bajusztalan szikár
férfi izetlen mosolylyal rejté állát előre meredő inggalléra közé, s
száraz kezeit elégülten dörzsölve sétálgatott fel s le. „Hm – dörmögé –
csak vigadjatok, minden keringő, minden négyes ezereket hoz be nekem.
Még nehány hétig hagylak őrjöngni te büszke eszeveszett.“
Nem ismerik az embert? fussanak tőle, mert olyan mint az ördög, csak
hajaszálát kell hogy megkapja valakinek, s egészen elragadja. Ez
uzsorás.
Amott egy sarok udvarszobában szomoru arczkifejezéssel rágdicsálja
tollát egy halovány ifju; saját költeményeire ir dicséretet, oh! de
hiányzanak hozzá szavai. A tollat lecsapja, fejét kimerülten hajtja az
ablakfára, s az élet gyönyöreiről elmélkedik, mert fülébe a zene
hangzik, látja a fényes világitást, hallja a kocsik robajait és költői
képzelődése őt a gyönyörü hölgykoszorúba sodorja.
Ott egy szegény iparos-legény könyököl a dermesztésig hideg szoba
ablakfájára; szemeit nem a ragyogó fény kápráztatja, füleit nem a
csábitó zene csiklandozza, s ábrándképei nem ragadják a vigadók közé; ő
a fel s le futkosó bérruhás szolgák után sohajt, mindenik kezeiben
izletes étkekkel halmozott tálakat látván. Ő a nap fáradalmai után éhen
kell hogy lefeküdjék.
Másik szobában egy szegény varró-lányka homlokát két tenyerére fektetve
mereng; ifju még, a hangokra szive feldobog, mulatni vágyna. A kemencze
mellől agg anyja megszólal.
– Bele fáradtál ugy-e?
A lányka nefelejts-szemeiben könyet morzsol szét, szép fejét megrázza s
mosolygva felel:
– Nem. – S ezzel ismét himzéshez lát.
Egy földszinti nedves zugban; két gyermek rimánkodik kenyérért a
kétségbeesett beteg atya ágyánál, egy alig 15 éves lányka könnyes
szemekkel tartja kezében az orvosi rendelményt. Az ajtóban fülre vágott
sapkával a tót házmester fenyegetődzőleg követeli a házbért. A sinlődő
halasztásért könyörög, a végrehajtó hidegvérrel a háziurra hivatkozik. A
lánykának egy gondolat villan át agyán, durva kendőjét nyakán
összefogja, s az ajtón kisiet.
Az emeletben egy irtózatosan elhizott egyén, bokáig érő otthonkában,
elől szeméig, s hátul nyaka csigájáig fejébe huzott hálósüveggel pénzét
számlálgatja, s több halmaz bankjegyet szépen külön osztályozva vasas
pénztárába rejté.
– Uram! – esenge a belépő lányka – legyen ön nagylelkü.
A házi ur ragyogó szemekkel megcsipkedé azon arczot, melyen még az
ártatlan ifjuság zománcza oly eleven volt, mint a harmat azon virágon,
mely éjszaka nyilván, a nap égető sugarainak még nem vala kitéve.
– Nos, nos?
– Uram – ismétlé a lányka szeme fehéreig elpirulva – atyám veszélyes
beteg.
– Sajnálom.
– Apró testvéreim éheznek.
– Az nem az én hibám.
– Nincs annyi pénzünk, hogy e gyógyszert elkészitessük.
– Én nem adhatok.
– Hisz nem is koldulni jöttem, hanem csak halasztást esengni; a
házmester lakbérért zaklat.
– Kötelessége.
– Annyi időt engedjen csak, mig atyám fellábad.
– Én igen pontos vagyok, az időn tul egy perczet sem engedek.
– Igen de lehetlen.
– Ugy holnapután kiköltöztök.
– Hát nem ismer irgalmat?
– Ez nem kórház, hogy itt betegeket ápoljunk.
A szegény lányka keserves könnyekbe tört ki.
– Aztán – folytatá a hizott házi ur – maga nem is szerez semmit; szép,
fiatal… az egész házat eltarthatná.
A lányka kérdőleg veté rá szemeit.
Nem maradt ideje szavait értelmezni, mert az ajtó felpattan, s egy ifju
ront be, a lányt kézen ragadja e szókkal.
– Távozzék kérem, mert ez ördög megmérgezné ifjuságát.
– Mit beszél ön? – kérdé szájtátva a házi ur.
– Azt, hogy ön egy nyomorult. Mivel adósa e szegény család?
– Mi köze hozzá? ki akarja fizetni?
– Igen.
– Tessék, szivesen.
Az odanyujtott nyugtató ki lőn elégitve, azonfelül nehány forintot ada
az ifju a lányka kezébe.
– Mond atyádnak – szóla – felgyógyulásaig kölcsönzöm. Holnap
meglátogatandom őt, – s a hálálkodást be sem várva elrohant.
Ezen ifju bálba készült, pénzhiány miatt óráját zálogositá el, de a házi
ur szivtelenségét hallván, egész pénzét odaveté a szegény családon
segitendő, s a mulatságról lemondva, egy sohajjal szobájába tért.
Hogy itél még is a világ? e házi ur életrevaló okos ember, az ifju pedig
eszélytelen könnyelmü.
Ha sorba járnók a lakásokat s szobákat, 30–40 különb képleteket
találnánk.
Egy pesti ház fedele alatt megfér: bőség a nyomorral, élv a
nélkülözéssel, tékozlás a fukarsággal, s a legtisztább erény a
legelvetemültebb bünnel.
Hagyjunk fel e szemlével, farsang van most, tartsunk a nagyvilággal,
mely arczát a szükség és nyomortól hidegen forditja el, s hol
fájdalmakat enyhithetne, hol néha életet menthetne, a fillérig fukar;
hol ragyogni kell, hol fitogtatás van szóban, marokkal szórja a pénzt.
Az első emeletben, hova pillanatink legelőször estek, javában foly a
vigság. A lyánkák vetekednek a tánczban, az ifju nők a kaczérságban, a
korosak a megszólásban; az ifjak a hóditásban, a házasak a
szerelemféltésben, s az öreg urak a kártyában. Azok számára pedig, kik
ebben szórakozást nem leltek, a csemegetár, thea-asztal és pezsgő
nyujtának kárpótlást.
A hullámzó tarkaság közé két ifju vegyül, a sokaságon át karöltve törnek
utat, mig egyik mellékteremben a házi nőt feltalálják.
– Nagysád! – kezdé az egyik, mialatt mélyen meghajtá magát, – vettem
magamnak a merényt, Vánay Béla barátomat, ki ma érkezék vidékről, nem
csak bemutatni, hanem nagysád fényes estélyére is elvezetni.
Vánay szemeit elforgatva bókolt.
– Örvendek – viszonzá a házi nő, – hogy Vánay urat nálunk van szerencsém
üdvözölhetni, s önnek Halmy ur nagy köszönettel tartozom, házunk iránti
rokonszenveért. Ohajtom Vánay ur, hogy e körben jól mulasson.
– Annyi szépet s dicséretest hallék nagysádtokról, hogy vágyamnak becses
társaságukban részt vehetni, – ellent nem állhaték. Bocsánat ha az illem
szabályai ellen vétettem.
– Mi vagyunk a nyertesek, hogy becses jelenlétével szerencsésített.
Nehány perczig tartó érdektelen társalgás folyt, s a két ifju karöltve a
sokaságba tünt el.
– Ez tehát az ifju Vánay, – mond egy ékszerekkel felhalmozott hölgy a
házi nőhöz – szeretem, hogy láttam.
– Miért?
– Roppant különcz atyjával együtt.
– Lehetlen.
– Egy időben az öreg Vánay fiát meg akará házasitni, a fiu ellenkezett,
az öreg meg megharagvék, mert terjedelmes vogyonuk daczára fiának pénzes
leányt kerese, s jószágaira vonult. Másokat a meghasonlás eltávolit
egymástól, a két Vánayt összehozta, mert a fiu hasonlót tőn, s eddig ugy
éltek, mint a medvék, sohsem bujva ki odujukból.
– Higyje el, e teremben nincs férfi, pedig sok előkelő találkozik
köztük, – ki vagyonra nézve Vánayval vetekedhetnék.
– Ah, ah.
Darabig hasonló szellemben társalogtak, a házi nő gyakran gondolkozó,
majd ismét nyugtalan lőn, végre ürügyet találva, fecsegő szomszédnéját
elhagyá. Férjét keresé fel, s azon pillanatban találá meg, midőn épen
Vánayt agybafőbe ölelgeté.
A nő ajkin az örömmosoly, s szemeiben a ragyogó fény azonnal
eltaláltatá, hogy fejében tervek forrongnak. Öt percz mulva leányát maga
mutatá be az ifju vendégnek.
Vánay nem tudta hányadán van? valamennyi felett kitüntették; a merre
csak járt, a hölgyek összesuttogtak; ha egy leányhoz közeledék, annak
mamája rögtön talált valami igazitni valót a fejéken, ruhafodrozaton,
vagy a drága szép mellekre tüzött bokrétákon. A füzértánczban mindnyájan
Vánayt választák; midőn estelihez mentek, más érdemesek előtt az ő
karját fogadá el a házi nő.
Etelka kisasszony éneklésre felkéreték, ő Vánayt szólitá meg, hogy
zongorán kisérje.
– Ohajtson mást bár mit – mond a felhivott – örömmel teljesitendem,
parancsolja hogy egy szilaj mént megnyergeljek, hogy nyaktörő korlátot,
vagy feneketlen árkot ugrassak, parancsolja, hogy a legravaszabb rókát
agaraimmal elfogassam, kész vagyok engedelmeskedni, de ehez nem értek.
A társaság igen elmésnek, igen eredetinek találta a választ.
Miért?
Mert valamennyi teremet végig szárnyalta már a hir, hogy Vánay gazdag,
igy jutott a kitüntetésekhez, a sok választáshoz s azon szerencséhez,
hogy neki a betyárság jól állott, s hogy viseletében kedves eredetiséget
fedeztek fel.
– Etelkém – kérdé a házinő leányát, rögtön a bemutatás után – milyennek
találod Vánayt?
Etelka szép száját eltorzitva, s hófehér vállain egyet vonitva,
viszonzá:
– Kifejezés nélküli arcz, szegletes mozdulatok, nyers beszéd… ennyi mit
ekkorig róla mondhatok.
– Tudod-e hogy gazdag, felette gazdag?
Etelka ajkai azonnal mosolyra nyiltak, arcza kiderült, s az ifju iránti
nézete villámgyorsan jóra változott.
E földi szent, ezen vakitó szellem, a pénz itt sem téveszté hatását.
Pénz, te csodatevő találmánya a világnak! te a vad népek, s mivelt
emberiségnek egyiránt imádott bálványa! hol nem vivtad még ki más
tulajdonok felett az elsőséget? vessünk a mérleg egyik tányérába erényt,
ifjuságot, jellemet, a másikba pénzt, a suly a pénzé leend; az erő
meggörnyed előtte, s az ész kényszerül süvegelve utjából kitérni.
Pénz, te az emberi szenvedélyek megváltója, a kebel megvesztegetője s az
igazság meghazudtolója! hatalmad előtt élv, boldogság és szerelem
leborul. Pénzért az üdvtől a kárhozatig minden megvásárolható.
Ki előtt meglepő, vagy ujdonság, ha egy jelentéktelen ember valamely
társaság által egyszerre felkaroltatik, mert hire szárnyal, hogy roppant
gazdag? Ki nem tapasztalta még, miszerint a hölgyek szenvedélyes
szerelemmel fordulnak vissza azon férfihoz, ki mellett csak az imént
közönyösséggel surrantak el; s mi idézé elő a változást? pénz, annak
hallomása, hogy azon férfi, kit imént figyelemre sem méltattak, igen
dús.
Etelka az estély folyama alatt Vánayba az érzelgésig szerelmes lőn.
Bucsuzáskor Remekéry – igy hivták a házi urat – meleg kézszoritások közt
kéré Vánayt, hogy házát gyakran, igen gyakran látogassa. A nagyságos
asszony három négy nyájas fejbillentéssel beleegyezést inte. Etelka, ah!
ő az egészhez csak szemeivel szólt, de e szembeszéd érthetőbb volt az
anyanyelvnél, s vonzóbb egy magasztalt költő szavainál.
Vánay kábultan ért szállására.
– Halmy! – mond barátjához, fáradtan terülve végig a pamlagon – mi
történt minden velem?
– Meg nem foghatom. Annyit hittem, hogy szivesen látandnak, de ennyi
kitüntetés, az a felérhetlen öröm, hisz helyedet alig lelék, s engem
mivel oda vezettelek, majd felfaltak.
– Mint ezeregyéji mese rémlik előttem az egész estély.
– Az a lány tökéletesen beléd bolondult.
– Azt hiszed?
– Láttam, s látta mindenki.
– Hm, mennyi vagyona lehet?
– Gyönyörü jószáguk van, hallom némi adósság terheli ugyan, de ügyes
kezelés, erélyes gazdálkodás hamar kisegitheti, mert most hanyagul megy
minden, s ők mint látád igen fényesen élnek.
– Bizony nem rosz lenne, egy bolond lépést tenni.
– Házasságot értesz?
– Természetesen.
– Remekéry Etelkával.
– Na igen.
– Már az igaz, hogy részedről bolond szerencse volna őt elnyerni, de ne
is álmodozz, sokat néznek vagyonra, s már több kisebb birtokos
elutasittatott.
– Ugy hát ne is beszéljünk erről többet. Jó éjt.
Remekérynél a teremek kiürültével a háziak vidor arozai is átalakultak;
a férj aggodalmak közt veté magát egy karszékbe, s a mint a villárok s
candelabrek gyertyái eloltattak, mintha lelkének világossága is
lassanként elaludnék, vonásai mindinkább sötétültek. Átellenben a
nagyságos asszony állát tenyerébe fektetve a pamlagon ült; Etelka
merengve nézdelé elhervadt bokrétáját.
– Menj leányom – szakitá meg Remekéryné a csöndet – tedd magad
pongyolába, rögtön követlek.
Etelka egyet sohajtott s lassu nehézkes léptekkel távozék.
Ismét szünet.
– Meg kell őrülnöm! kiálta fel Remekéry.
– Az egekre; férjem egészen elrémitesz.
– Ah, de hát mit tegyek? hitelezőim a kölcsönöket felmondák, birkáim
elhulltak, igazgató tisztem megcsalt, s zavart viszonyaimnak a végdöfést
itt felettünk Amtner uzsorás adá meg. Tönkre vagyok jutva.
A házi nő zokogva sohajtá:
– Egyetlen kedves leányom! mi lesz belőled?
– Igen ő, csak őt látnám egy érdemes férj oldalánál, türhetőbb volna a
csapás.
A nő kitörlé szemeiből a könyüket, s daczosan kérdé férjétől:
– Meddig titkolhatod még e helyzetet?
– A legjobb esetben három hétig.
– Jó, kedden fényes bált adandok.
– Miből?
– A mennyi pénzt csak lehet, még teremts össze, s a bálon kivül
hetenként két estélyre lesznek nyitvák termeim.
– Az istenért! honnan vegyem e sok pénzt?
– Ha másként nem lehet, ékszereim árán, de most zajt kell ütnünk.
– A mint tetszik.
Remekéry lángoló fejét két tenyerébe rejté, neje pedig egymásba font
karokkal távozott.
Két nappal később.
Halmy nevetve rontott be Vánayhoz.
– Dicső! felséges!
– Mi? – kérdé Vánay.
– Az egész világ a gazdag Vánay fiának tart – felelé Halmy – a lányok
neked ohajtanak tetszeni, az anyák rólad álmodoznak, s a tőkepénzesek
váltóidat szeretnék birni.
– Mit beszélsz?
– Ugy van, az uzsorások engem szólitának meg, ha pénzre van szükséged,
erszényök számodra nyitva áll.
– Halmy!
– Nem jó volna e tévedést használni?
– Természetesen.
– Hogy kezdjem?
– Élj zajosan; vakitsd el a világot, tarts e fogadóban több egymásba
nyiló szobát, a szinházban páholyt, fogadj magadnak egy vadászt és
kormornyikot, adj férfi-estélyeket, alkudjál meg valami csinos fogatra.
– De ehhez tömérdek pénz kell.
– Egy szerencsés kölcsön, azután egy még szerencsésb házasság.
– Én ráállok.
Ötöd nap mulva a körökben fő beszéd tárgya volt Remekéryék diszes bálja,
gyönyörü estélyeik, s nagyszerü életmódjuk; a férfivilág Vánay
izléséről, lovairól s vendégségeiről nem győzött elég dicséretest
mondani. A fiatalok közül az volt szerencsés, ki gyönyörü kocsijának
bakjára felkaphatott, ki páholyából látcsővezheté végig a szinházi
közönséget, s ki az ő chateau Laffittejából ihatta le magát.
Vánay batárdja félnapokig állt Remekéryék háza előtt, s a kiváncsi világ
ebből oly dolgokat itélt, melyek bekövetkezének.
A szerelem sokféle; van mely önkénytelen, akaratlanul jő, ez valódi, van
mely keresve fészkeli magát a szivbe, ez mindennapi, s végre van, melyet
az ember önmagára rá tol, ez eszélyes.
És az eszélyes szerelem hány embert tőn már esztelenné? mennyi szivet
koldussá, s kebelt kimerültté?! mi köze is a sziv és kebelnek az ember
jólétéhez?
Etelka szerelmes volt, ezt bevallá magának, bizonyiták tettei s valóban
érzé is, mert kedvese távollétében mindig róla elmélkedék, de
elmélkedésében nem maradt az ő személye, tettei és lelkülete körül,
hanem rövid időn áttért saját egyéniségére, ez képzelődését felizgatá,
teremte magának óriás kastélyokat, gyönyörü angol kerteket, cselédséget,
szebbnél szebb fogatokat, népies estélyeket és vakitó fényt. Ilyenkor az
ajtó megnyilt, Vánay belép, s Etelka olyszerüen mosolyga, mintha
ábrándképeit ez emberben valósitva látná.
Farsangban még a szerelmesek is annyi beszélni valót találnak. Ilyenkor
elég tárgy egy ruha, egy füzértáncz eseményei.
Nehány szokásos kérdés, s válasz után b. Robayné tegnapi mulatsága jött
szőnyegre.
– Azon éj előttem feledhetlen marad – kezdé Vánay – szivem most is
feldobog, ha rá gondolok.
– Robaynét e nyilatkozat büszkévé teendi.
– Nem az estély fénye, nem a zajongó vendégsereg érdekle ott engem.
– Tehát a vendégkoszoruban egy?
– Igen, ez egyen kivül nem vala ott más világom.
Etelka zavarában az állványra helyzett virágok közé nyult, s egy chinai
jazmint tört le.
– Lám, lám – folytatá Vánay – e gyönyörü kis kezecske életet tud adni és
megölni; e virágot ápolá, s most… most szép életétől fosztá meg.
– Tán hogy szebb czélra használjam.
– Igen, e kéz boldogitni, s ölni képes, nemcsak virágokat, de… de engem
is.
Etelka megdöbbent.
– E kéz ha tőlem megtagadtatik, a kétségbeesés viend siromba.
Etelka válasz helyett a letört jázmint nyujtá át.
– Nem értek a virágnyelvhez, forró csókjaim alatt hervadjon el ez itt,
mert kegyed keze érinté, de jelentőségét nem tudom. Szavakban
nyilatkozzék drága nagysád.
– Az érzés, e nyilatkozat – töredezé Etelka – megvallom annyira meglep,
hogy képtelen vagyok e perczben válaszolni.
– Ah! – sohajtá Vánay – ha nagysád csak most gondolkozik válaszról, ugy
ismerem sorsomat. Nem érez irántam semmit.
– Igen.
– Közönyösséget?
– Nem.
– Egy kis részvétet?
– Többet.
– Barátságot?
– És ha annál is több volna? – mond Etelka feddőleg vetve szemeit
Vánayra.
– Szerelem? – kiáltá elragadtatva az ifju.
– Ön kimondá.
– Etelka, lelkem üdve! e soha nem álmodott boldogság megrészegit – s
miután a hölgy kezét megcsókolá, fejét rá hajtva merengett.
Etelka boldog volt, hihetőleg a dús hozomány számolás terhe alatt, ő már
az imádott fényben magát ragyogni képzelé.
Másnap Vánay egész ünnepélyességgel Etelka kezeért esenge a szülőknél,
kik mondhatlan örömmel adák megegyezésüket.
Miután pedig az egybekelést mind a két fél sürgeté, az elfogadandó papi
áldásra a tizedik nap tüzeték ki.
A pesti világ most e fényes házasságról beszélni nem fogyott ki. Volt
tömérdek megjegyzés. A nők állitása szerint a szellemdus, a gazdag, s a
szép Vánay különb szerencsét is tehetett volna; ellenben a férfiak azt
bizonyitották, hogy a müvelt, bájos, gazdag Etelka nem olyan bárdolatlan
pusztafinak való.
Ez alatt Remekéryéknél lehető legnagyobb előkészületek folytak.
A tiz nap eltelt.
Vánay és Etelka nagy tömeg nézők előtt oltárnál szerelmet s hűséget
esküvének egymásnak.
A nászlakoma nagyszerü volt, mint Remekéry egész mult élete.
Vánay a szállodába vezeté nejét.
Öröm és élvek közt tündérszárnyakon repül az idő.
Egy hét tünt el.
Vánay épen sétalovaglásból tért haza, midőn Remekéryt izgatott
állapotban nejétől távozni látá. Kellemetlen sejtelem szállta meg. Midőn
a kantárt lovászának veté, darabig gondolatokba sülyedve mozdulatlan
maradt, végre felsohajta:
– Elébb utóbb mégis meg kell tudniok, még jobb ha nem tőlem hallják –
ezzel nejéhez sietett.
Etelka annyi kedvességgel, oly nyájasan fogadá, hogy Vánay tökéletesen
meggyőződék, miszerint állapotáról még mit sem tud.
A nők legszeretetreméltóbbak, ha férjeiknél valamit kieszközölni
törekszenek. Etelka a tulzásig szeretetreméltó volt e perczben.
– Férjem – kezdé olvadó nyájas hangon, miután annak homlokát édesen
megcsókolá – én unom Pestet.
– Ah! én is.
– Az szép tőled.
– Remélem, egész életünk ily példás egyetértés leend.
– Bizonyosan. Lásd mi egymásnak elég vagyunk kölcsönös boldogságunkra.
– Tökéletesen.
– Szeretnék a nagyvilág zajától visszavonulni.
– Én is.
– Felséges! utazzunk hát jószágodra.
– Jószágomra? – kérdé megütközve Vánay.
– Na igen, lásd itt mindig azt hiszem, nem egészen birlak, házi élveidet
a nagyvilág örömeivel megosztod. Drága férjem kérlek utazzunk
jószágodra. Boldogságom csak ott leend tökéletes. Jövő télre én fogom
sürgetni a feljövetelt.
– Igen, de én mást gondoltam.
– Nos?
– Sokkal derekabb volna elébb a te jószágaidat megtekinteni.
– Az nekem unalmas, már annyira ismerem.
– Épen ugy vagyok én.
– Kérlek ne ellenkezzél.
– Édes Etelkám! kezdé töredelmes hangon Vánay – szólj őszintén,
szeretsz-e? de ugy szived mélyéből?
– Véghetlen!
– Minden mellékes érdek nélkül, saját magamért?
– Igen! viszonzá Etelka, kérdőleg tekintve férjére – miért most e
vallatás, hisz ezerszer elmondám már.
– Mert,… mert.. lásd nem mehetünk jószágomra.
– Nem értelek.
– Megfejtem. Igaz, nekem szép jószágaim vannak, de elzálogositvák.
– Mind? – kérdé Etelka helyéből felugorva.
– Nagybátyámnál.
– Mind? – ismétlé Etelka kétségbeeső hangon.
– Egy tenyérnyit sem birok.
Etelka egy sikoltással a pamlagra roskadt.
– Atyád – folytatá Vánay – kölcsönözhet pénzt a kiváltásra.
Etelka néma maradt.
Vánay ápolására siete, mert csak most vevé észre, hogy Etelka elájult.
Midőn magához tért, férjét görcsösen taszitá el magától, s keserves
könnyekbe tört ki.
– A legnehezebben tul vagyok – gondolá magában Vánay – ennek elébb utóbb
meg kell vala történni. A gazdag szülők csak nem hagyandják el egyetlen
leányukat, sorsom pedig az övével most összeforrt.
Hasonló elmélkedések közt, kissé ugyan leveretten hagyá el nejét.
Alig egy óra mulva, arczából kikelve, kétségbeesetten rohant be
Remekéry.
– Drága fiam! – kiálta Remekéry karszékbe vetve magát – segits rajtam,
ha lehet.
Vánay csodálkozva mereszté szemeit.
– Elvesztem! – folytatá Remekéry – oda vagyok!
– Mi lelte?
– Szerencsétlen vállalatok, bukás… most mondták ki ellenem a csődöt.
Most Vánayn volt a sor elájulni.
– Az én érdekem a tied is. Még minden menthető, csak pénz kell; fele
vagyon okvetlen megmarad, csak pénzt teremts, hisz neked az nem nehéz,
tán atyád…
– Elébb támaszd fel sirjából.
– Meghalt?
– Husz év előtt.
– Tehát ön nem Vánay Zoltán fia?
– Fájdalom, nem.
Az öreget szédülés környezé.
E perczben lépett be Etelka, s zokogva panaszkodék:
– Atyám! ő megcsalt, semmije, de semmije sincs.
– Uram! – kiálta Remekéry – igaz, hogy ön minket megcsalt?
– Önök csaltak meg engem.
– Csak nem hiszi, hogy egyéni tulajdoniért adám önnek leányomat?
– Csak nem hisz őrültnek, ki egyedül nagyravágyó és fényüzéshez szokott
leányát ohajtám birni.
– Miért nem mondá, hogy ön nem Vánay Zoltán fia?
– Mert senki sem kérdett.
– Miért nem mondá, hogy szegény?
– És ön miért nem mondá, hogy női hozományul egy sereg hitelezőt ad, s
hogy nászzeném dobszó leend?
– Elválási pert inditok.
– Az okmányokat szivesen aláirandom.
Remekéry zokogó leányának nyujtá karját, s kitörések közt hagyá el Vánay
szállását.
A hir villámgyorsan szárnyalta be a várost. Kevés idő mulva a pesti
hitelezők részéről Vánay nyakára jött a birói lefoglalás.
Vánay gyalog indult meg Pestről, az első pihenésnél szinpadi állást vön,
s a főváros felé visszatekintve mondá:
– Voltam ur, tékozoltam, fényes házasságra léptem; most ismét tönkre
juték, senki sem vetheti szememre, hogy e rövid időt a fővárosban roszul
használtam.