_Rodostó, 30. junii, 1757._
Kedves néném, ismét nagy hírt írhatok; mert a prussiai királyt
megverték. A pedig így lett meg. Marsallus Daun nagy haddal Prága
segítségére ment. A király eleibe mene. Minthogy pedig mindakét résznek
volt kedve a verekedésre, kedveket tölték, és nagy harczot adának
egymásnak Colen nevű város vagy falu mellett. A harcz 18-kán volt. A
harcz sokáig tarta, a győzelem a királyt elhagyá, és Daun mellé álla.
Minthogy kedvesen fogadá, a harczot megis nyeré, Prágát felszabadítá, és
a kapúit megnyitá. De Prágában a harczról semit nem tudtak, hanem,
aznap-é vagy másnap, egy vitéz örömmondó markotányosné vivé legelsőbe a
hírt a megnyert harczról. Hihető, hogy meg is ajándékozták azt az
asszony postát. Azután a prussiai had eltávozék Prágától. Ki mondhatná
meg a lakosok örömit, mivel nagy károkot romlásokot, égéseket szenvedtek
volt a bombák és a tüzes golyóbisok miatt.
Minthogy aminap olvastam az Amurates császár históriáját, ott is a
harczról vagyon a szó, amelyet megmondom csak rövideden, hogy a levelem
hosszabb legyen. Elég a, hogy az V. Lajos király békeséget csinált volt
Amuratessel; hogy pedig a kötést még jobban megerősítsék, zálogúl egy
szentelt ostyának a felit adták volt a császárnak. De nem tudom miért, a
király minden ok nélkül felbontá a békeséget, és sok számú magyar haddal
a császár ellen mene. Sok püspökök is valának a táborán, mivel azelőtt
az a rossz szokás volt, hogy a püspököknek táborban kelletett menni a
magok seregekkel; azt is tartották abban az időben, de nem az
evangyélium szerént, hogy az hitetleneknek nem kell megtartani a hitet,
vagy a fogadást. A harcz Várnánál volt; a magyarok eleinte mindjárt
tüzesen viselék magokot úgyannyira, hogy a törökököt visszanyomák, és
szaladófélben valának. A császár látván, hogy csaknem elvesztette volna
a harczot, a felszentelt ostyát kivevé a kebeliből, és az ég felé
emelvén, kéré az istent, hogy büntetné meg azokot, kik a békeséget
felbontották, és akik az ő nagy prófétájoknak olyan zálogával
erősítették volt meg. Ezt elvégezvén, a hada közé nyargal, visszátéréti,
és újontában az ellenségre viszi. Erre a magyarok megréműlnek,
megszaladnak, a király is, amint szaladott volna, valamely tós vagy
mocsáros helybe lovastól odaveszett. Ebből a példából látod, néném, hogy
a törökök nagy tisztelettel vannak a Krisztushoz, noha minket gyauroknak
hínak, hitetleneknek, mert nem hiszszük Mahumetet, mely jól teszszük!