_Rodostó, 14. dec. 1734._
Édes néném, itt elég hó vagyon, amely itt nem igen közönséges. Azt
mondhatnák, hogy itt némelykor csak azért havaz, hogy az örmények
vendégeskedhessenek. Ezt neveti ked talám, de ez úgy van; mert ők
elmennek, egy nagy tálat megtöltenek hóval – de annak harmad vagy negyed
napi hónak kell lenni; mert úgy mind jobb ízű, mind pedig keményebb és
porczogósabb – Azt a tál havat azután nyakon öntik peszmeggel. De
tudja-é ked, mi legyen a? A szőllőt nagy üstökben megfőzik, mindaddig,
amég olyan sűrű nem lesz, mint a serélesztő; azután leszűrik, hordókba
töltik. Olyan színű, és olyan édes, mint a méhser. Így elkészítvén tehát
azt a levegő égből lehúllott étket, a ház közepére teszik. Akkor a gazda
az egész cselédivel körűlveszi, kinek-kinek egy kalán lévén keziben, és
csakhamar felkalánozzák, valamint a téjfelt. Abból pedig kell enni még a
szopó gyermekeknek is. Azt pedig ne gondolja ked, hogy a gazdasszony így
vendégelje mindennap a gyermekeit – a már sok volna. Ez nem mindennap
papsajtja, hanem csak akkor, amikor kedvit akarja keresni a gyermekinek,
és hogy kiki jó kedvű legyen a háznál. Mikor a tél olyan fösvény, hogy
hó nem esik a városon, olyankor a cselédes gazda egy mélyföldnire is
elmegyen hóért, és azután abból kedveskedik az atyjafiainak. De most
kivannak; mert mind hó elég van, mind pedig e lakadalmas holnap lévén, a
két húrú hegedűt eleget rángatják nékik.
De a csúfos szokás nálok, hogy mihent egy gazdasszonynak a fia a
feleségét a házhoz viszi, a szegény menyecskének a száját bézárják,
valamint a pápa a kardinálisoknak, és mindaddig nem szabad neki szólni,
valamíg az urának az anyja arra szabadságot nem ád. Addig olyan a
háznál, mint a néma, csak az urával beszéllhet, de mással senkivel sem.
Mikor a gazdasszony hozzá szól, vagy valamit parancsol neki, a
menyecskének csak inteni lehet. Az ilyen némaság pedig eltart némelykor
hat, hét esztendeig. Ha a gazdasszony szereti a fia feleségét, hamarébb
felszabadítja a némaságból; de ha nem szereti, tíz esztendeig is némán
kell maradni, noha egy házban laknak. Ennek a szokásnak pedig az az oka,
hogy a menyecske ne perelhessen a háznál, hanem nagy csendességgel
függjön az ura anyjától. Valljon nálunk nem volna-é jó az a szokás? Elég
már az örményekről írni, de nem lehet nem írni, minthogy közöttek
lakunk.
Mindenfelől csak azt hozzák hírűl, hogy a spanyolok mennyi várot, várost
vettek meg Oloszországban – talám semmit sem hadnak a jövő esztendőre.
Erről jut eszemben, hogy Carolus V. nem tudom micsoda várot szállott meg
az imperiumban, de minthogy későre adták fel a várot, azért
megharagudott az egész lakosokra, és megizente nekik, hogy csak az
asszonyoknak kegyelmez meg, az embereket mind levágatja. Azért másnap
valamennyi asszony vagy leány vagyon, takarodjék ki a várból – hanem azt
megengedi nekik, hogy amit a hátokon elbírnak, azt elvihetik magokkal.
Másnap a császár elhűl belé az egész táborával, amidőn látja, hogy az
asszonyoknak, akik a várból mennek, mindenikének egy férfiú a hátán – az
asszonyoknak a férjök, a leányoknak az atyjafiok. A táborra érkezvén így
megterhelve, mondák a császárnak, hogy az engedelem szerént ők drágább
portékával nem terhelhették meg magokot, mint a férjekkel. Erre
megkegyelmezett a császár az egész városnak. Nám az asszonyok is
cselekesznek valaha valami jót. Jó egészséget, édes néném. Engedje meg
az Úr, hogy megérhessük az új esztendőt, nem csak ebben a bőrünkben,
hanem még az egészségünkben is.