alig evett-ivott valamit. Az ő lelke már messze járt, túl a Dunán,
Fekete-tenger partján, onnét száguldott tovább, tovább, beszáguldotta a
bolgárok földjét, azon is messze túl – vajjon mi lehet azon túl?
– Jelentették, – szólalt meg hosszú hallgatás után Árpád, hogy követség
jött a görögök császárától.
– Én kalauzoltam a farkas khán kútjától idáig, – mondotta Levente.
– A kemény Niketász vezette a követséget, úgy jelenték nekem. Mit
akarnak?
– Segedelmet a bolgárok ellen. Úgy-e, megyünk, édes apám uram?
– Ha a törzsek s nemzetségek többsége e mellett szavaz, – menni kell, –
mondotta Árpád kedvetlenűl.
– Hát édes apám uramnak nem lesz kedve szerint?
– Nem. Elég vért vesztett már a magyar. Eleget volt bolondja más
népeknek. Ma ennek segítsünk, holnap annak s csak gyengül a nép,
ahelyett, hogy gyüjtené az erejét Attila földjére.
– Szabad-e elémondanom, édes apám uram, amit az én ifjú elmém forgat?
– Hadd mondja elé, – nézett Özséb kérően a fejedelemre. – Lássuk, hogy
vált az esze.
– Lássuk, lássuk, – mondotta Árpád s szeretettel nézett Özsébre. Arcának
komorsága eltűnt, mint mindannyiszor, ha hallotta szavát annak az
asszonynak, ki érette elhagyta apja fényes udvarát, el a hatalmas kozár
birodalmat s lett a felesége, osztályosa egy vándor nép fejedelmének.
– Az én ifjú elmém azt forgatja, hogy megrenyhül a magyar vér a tunya
pihenésben. Inkább kevés magyar, de annak a kevésnek lobogjon a vére,
mint a tűz, semhogy sok legyen s aludjék a vére, mint a tej. Meg kell
mutatni az erőnket. Hadd menjen világgá a hírünk. Ha most hadba
szállunk, s végig pusztítunk a bolgárok földjén, bezzeg másként
beszélnek a magyarokról! Egy kicsit arra jártunkban benézünk Attila
földjére is: hadd lám, csakugyan olyan szép, olyan gazdag-e, mint a hogy
eleinknek Csaba regélte?
– Jól vált az esze? – suttogta Özséb.
Árpád nem felelt, de szemében ott volt a felelet. Látható gyönyörűséggel
hallgatta Levente okoskodását.
– Tűz a vére, de az esze is, – azt mondotta Árpád tekintete.
– Sok igaz van abban, amit elé mondtál, – szólalt meg végre Árpád. –
Csak egy a bökkenője. Hátha elpártol a szerencse a magyarok fegyverétől?
– Bátraké a szerencse! – tüzeskedett Levente. – Érzem, édes apám uram,
hogy velünk lesz a magyarok Istene. Diadalmasan hordozzuk meg a turulos
zászlót. Én mindig elől járok, – elől, előre! Előre! Utánam a magyar.
Tűzön, vízen át! Úgy-e, én leszek a vezér, édes apám uram?
– Várj, várj, – csitította Árpád, s csak alig tudta elrejteni
mosolygását. – Azt a nemzetgyűlés határozza meg. Hátha még fiatalnak
tartanak? Hátha a hadba szállás ellen szavaznak?
– Óh, ismerem én a magyart. Rég megunta ezt a tunya életet. Csak
vadászat, vadászat, hadijáték, de igazi csata soha! Csak ellene ne
szóljon, édes apám uram, tudom, hogy egyakarattal száll hadba minden
nemzetség.
– Lám, lám, te felkerekednél az egész néppel s védtelen hagynád az öt
folyó közét. Hány ezer vitézt kiván Niketász?
– Öt ezeret.
– Tudod-e, hány fegyverfogható marad itthon, ha ötezer hadba száll?
– Hétszer ötezer.
– Lesz az nyolcszor ötezer is. De kell is, hogy ennyi itthon maradjon.
Minden órában rajtunk üthetnek a bessenyők.
– A bessenyők! – kiáltott fel Levente s szertelen gyűlölet lángja
lobogott a szemében. – A jó atyafiak. A testvérek! S a bolgárok! Ezek is
testvérek. S nem e két testvértől szenvedett-e legtöbbet a magyar? S nem
Simeon császár volt-e, ki elrabolta Lebediás egyetlen leányát: világszép
Hajnát!
– Igaz, igaz, – hagyta helyben Árpád s komoran nézett maga elé. Pedig
mit nem cselekedhetnénk, ha megértenők egymást! Mióta hún és magyar, e
két főnemzetség elszakadt, gonosz Ármány gonosz lelke tüzeli egymás
ellen a testvér népeket. Irigylik egymástól azt a darabka földet is,
hova sátrukat felütik. Bizony meglátjátok, itt sem lesz maradásunk. A
kozárnak fáj, hogy elszakadtunk tőle, sőt elhoztuk tőle a kabart is. A
bessenyőnek jobban ízlik az étele, ha feldúlhatja a mi tűzhelyeinket.
Nem kezdhet a magyar békés munkába. Nem szánthat, vethet. Vadak bőrén
szerzi a kenyeret. Vadak, halak húsa – ez az övé. Minden egyebet idegen
földön kell megszereznie. Ez nem élet, fiam. Örökös föld kell e népnek.
Örökös. Ahol szánthat, vethet, arathat. Ahol az asszonynép szőhet,
fonhat, szabhatja, varrhatja háza népének ruháját. Maga kovácsolja a nép
a fegyverét s ha kell, meg is védi vele földjét. De a népnek érezni
kell, hogy ez a föld az övé. Ez örökös. Addig hiábavaló minden
igyekezet. Az öt folyó közén nem érzi, hogy az övé. Vetted-e észre?
– Vettem, vettem. Itt nem is maradunk sokáig. De szabad-e szólanom még,
édes apám uram?
– Szabad, szabad.
– Ne induljunk üres kézzel Attila földjére. Ne nézzenek minket szegény,
jövevény népnek. Szerezzünk kincseket, sokat, sokat. Hadd káprázzon a
népek szeme a magyarok gazdagságán.
Árpád feddően nézett fiára.
– Vigyázz, Levente, vigyázz. Jó, ha van kincs, de ne kapj a csillogás, a
ragyogás után. Félek, hogy elragad a kincs telhetetlen vágya s az jóra
nem vezet. Nem kincsekkel akarom én megvenni Attila földjét, de elmém s
kardom élével. A gazdaságot szerezze meg a munka. A becsületes munka. A
prédának sohasem voltam barátja. Mindig csak a kényszerűség hajtott reá.
Ne felejtsd, hogy fejedelem fia vagy s egykor te is fejedelem leszel.
Levente hallgatott. Az ő szíve ily kevéssel nem tudott megelégedni. Ő
másnak gondolta az örökös hazát. Hiszen legyen örökös haza, de abból
szerteszéjjel száguldhasson világverő népével, minden népeknek
iszonyatára. Népek, királyok, császárok, reszketve ejtsék ki nevét, mint
egykoron Attiláét. Felprédálni idegen országokat, a világ minden kincsét
egy országba hordani össze: erről álmodott ő, ez a szörnyű szép álom
kisérte őt alva és imetten. De mindebből, ami most végig nyargalt
elméjén, szívén, egy szót sem árult el apjának. Hiszen csak egyszer túl
legyen a Dunán azzal az ötezer emberrel! Csudát fog látni a világ, minek
lesz képese ő maréknyi emberrel is. De most hallgatott.
– Megértettél-e, fiam?
– Meg, – riadt fel Levente.
– És most add ki a parancsot a hírvivőknek, hogy holnap a vezérek s mind
a nemzetségek fejei gyűljenek egybe.
Azzal felemelkedett Árpád az asztal mellől s gyengéden átkarolva
Özsébet, visszahúzódtak a sátorba.
Tarkacs és Jelekh már rég aludták az igazak álmát. Aludott az agg Álmos
is, ki ma vacsora előtt tért pihenni. Hosszú, nagyon hosszú utat tett
előző éjjel…
Özséb félre lebbentette a nehéz selyem ajtó egyik szárnyát, az agg Álmos
fekvő helye mellett haladva el, s bepillantott.
– Csendesen alszik nagyapó, – mondotta az urának. – Nézze, kigyelmed,
mintha más világban járna, mennyei fényesség az arcán.
– Bizonyosan Attila földjén jár, mosolygott Árpád. Feküdjünk le mink is.
Hátha minket is odavisz az álom?…
[Illustration]
[Illustration]
A NEMZETGYŰLÉS.
Árpád sátrától három nyíllövésnyire magas fensík terült el. Nem a
természet, emberi kéz alkotása volt az a fensík: ide gyülekezett Árpád
népe, ha nemzetgyűlést hivott össze a fejedelem. A fensík közepén
zászlókkal ékített óriás faoszlopok meredtek az égnek. Nem otromba,
durván faragott oszlopok voltak ezek: az ácsmesterségben jeles kabarok
mester keze állatok és virágok képeit faragta rájok. Turul-madár és
tulipán volt ez oszlopok fődísze, közbe-közbe csatajelenetek is
tarkították a nagy gonddal faragott madár- és virágképeket. Az oszlopok
tetején hullámosan hintázó selyem födélen felséges színekben játszottak
a nap sugarai. A görögök, kik megszokták a szemkápráztató fényt,
ragyogást otthon, a császár városában, bámészan nézték a nagyszerű
képet. Nem volt e képen semmi mesterkélt. Egyszerű emberek kezemunkája
volt az oszlopok faragványa s mégis mesteri. Hatalmas látvány volt a
rengeteg selyem födél: ezer asszony talpig öltözhetett volna abból, mit
a magyarok az oszlopokra kifeszítettek nap égető sugarának, eső áztató
cseppjének, vihar verésének.
Alighogy derengett a keleti ég alja, megmozdult a végtelen puszta népe.
Lovas vitézek, hangos harsonaszóval nyargalták be a pusztát, megállva
külön a vezérek, a főbb emberek sátrai előtt.
– Halljad, ember, halljad! Árpád fejedelem parancsolja, minden
meghallja, dolgát félbehagyja: nemzetgyűlés lesz ma!
Ezt kiabálták a harsonások s im egyszerre talpra kerekededett a sátrak
népe. Egy szempillantás, kettő: nyergelve, kantározva nyerítettek a
széles szügyű, hosszú sörényű ősi magyar fajta paripák. Egy
szempillantás, kettő: nyeregben ültek a vezérek, a nemzetségek főbbjei,
dárda a vállukon, kard az oldalukon, fényes, forgós sisak a fejükön. S
hogy legyen mit látni az idegennek, mind magára szedi, kinek ami drága,
csillogó ékszere van. Arany-, gyémántgombokkal kivert öveken lógnak a
görbe kardok: mindnek markolatja, hüvelye kincseket érő. A mentegomb
mind egy-egy arany alma. Mintha arany almákat teremnének a fák.
Ihol már indulnak a vezérek: Előd, Kund, Ond, Tas, Huba, Töhötöm.
Valamennyi mögött nemzetségük színe-java. A fejedelem sátra előtt
gyülekeznek. Elsőnek érkezik Előd, Lebediásnak anyáról testvére.
Lebediás teste ott porladozik Lebediában, a második hazában, mely az ő
nevéről nevezteték el. Most Előd a Nyéki törzs feje. Őt illette volna,
hogy fejedelme legyen a magyaroknak, de öreg volt már ő is: nem
vállalta. Így került sor a második törzsre, a Megyeri törzsre. Álmos
vala ennek a feje, de ő is öregnek érezte magát a fejedelemségre. Ám ott
volt a fia, Árpád, a legvitézebb, a legbölcsebb valamennyi közt. Áldott
legyen a pora is az anyának, ki őt a világra szülte. Bizony elzüllődik a
magyar, ha Isten meg nem áldja vele a vándor magyart.
Lengő fehér szakálla Elődnek – lengő fehér zászló. Vele az öregségben
csak Álmos vetekedik. A többi vezér mind javakorbeli ember. Ím jön az
óriás Kund, oldalán deli fia Kusid, s mögöttük a Kourtigyarmat törzsnek
szine-virága: mind harcban edzett vagy harcra vágyó daliák. Ond, a
vasgyúró, kinek markában négy patkó roppan össze egyszerre. Mellette a
fia, Botond, igazi apja fia. Küzsdég a termete, de széles a melle, a
válla. Aminek ez vállát veti: szikla legyen, mégis összeomlik. S mind
hozzá hasonlatos a Tarján törzs férfinépe. És ihol a Jenek, Kari és Kazi
törzsek fejei, vezérei: Tas, Huba, Töhötöm. Mint egy-egy szálfa
emelkednek ki a tömegből. Megrendül a föld alattuk. És jön legvégül a
nyolcadik törzs, a kozároktól elszakadt kabar-törzs feje: Bánk.
Fejedelmi alak. Ha nem is volt ott a hét vezér közt, mikor Árpádot
pajzsra emelték, egyenlő a többi vezérrel. Az ő népe éber szeme őrködik
a határon. Eleven, fürge ravasz nép, elszánt, vakmerő.
A fejedelem sátra előtt is már felnyergelve toporzékolnak a paripák.
Nyeregben ül már a kisérő csapat, mind csupa válogatott dalia. A
fejedelem testőrei. Valamennyi egy-egy óriás. Lovászlegények tartják
féken a tüszkölő paripákat, a szilajabbakat kettő-három. S im két felé
lebben a nehéz selyem ajtó. Elsőnek Árpád lép ki, két oldalán az agg
Álmos és Levente. A mult és a jövő. Nyomukban Özséb, kézen fogva
kétfelől Tarkacsot és Jeleket. És jön az ősz Torda, a kharkász, az
igazságot tevő, törvénycsináló. A magyar nemzet főpapja és birája.
Egy pillanatra megáll Árpád s szeme gyönyörködve pihen meg a vezérek
során. Háromszoros éljen zúg fel, ezer kard éle villan ki egyszerre
hüvelyéből; ezer kard villanása mondja: Te vagy a mi fejedelmünk,
követünk téged, amerre a szerencse vezet. Ezer büszke fej hajlik meg
hódolattal a legnagyobb előtt. Mint egy földre szállott Isten áll
előttük Árpád fenséges alakja. Azt hinnéd, a hősök hősének márványba
vésett szobra áll itt. Széles, domború mellének nem látod hullámzását:
mélyen el van temetve, a mit e pillanatban érez. Napsütötte arcának
merevsége a legbátrabbat is megdöbbentené, ha mélyen beesett szemének
merengő nézése nem enyhítené a merev vonásokat. Atyai jóság szelid
sugara ragyog e szemekből. Magas, széles homlokán nehéz gondok
szántottak mély barázdákat, de im egyszerre eltűnnek a barázdák, s a nap
sugarai dícskoszorút fonnak a szép, a fenséges homlok körül.
Gesztenyeszín haja dús fürtökben omlik vállára, két oldalt aranyfésű
szorítja le, nem engedve illetlen játékot a pajkos szellőnek.
Az agg Előd szemében köny csillan meg.
– Isten küldötte nekünk, – suttogja csendesen szomszédjainak.
Aztán leszáll Árpád lassan, méltóságosan a dombról s felül a fekete
ménre, mely szeliden megjuhászodva áll most, hogy nyakán érzi a
fejedelem kemény kezét. Ott ül már Özséb is hóka lován, veregeti nyakát,
becézgeti. Két oldalán két kis fia. Hej, de boldogok! Ma jelennek meg
először a nemzetgyűlés előtt. Az agg Álmost Levente segíti a paripájára,
nem engedi, hogy cselédkeze érintse nagyapót. Egy pillanat s nyeregbe
pattan ő is. Két arcán két rózsa, mintha oda festették volna. Két lábra
áll a paripa, merthogy ő úgy akarja s kényesen forog maga körül, Levente
pedig, mint a föld fenekébe gyökeredzett sudár fa, úgy gyökeredzik bele
a nyeregbe: foroghatsz, vasderes, toporzékolhatsz, hányhatod, vetheted
magadat, ügyet sem vet reád Levente. Eleven járásu szeme végiglebben a
daliák során s kigyúl az örömtől, a büszkeségtől. Ezekkel ő meghódítja a
világot!
[Illustration]
[Illustration: Levente és Hajna.]
– Előre! zendül meg Árpád érces hangja. Széles görbe kardját kirántja, a
fensík felé villant vele, aztán megindul a gyönyörű sereg. Megharsannak
a rézharsonák, búgnak a szádogfakürtök, tüszkölve, horkolva, nyerítve
táncolnak a paripák, fel-felzendül az éljen, aztán száll tovább, végig a
pusztaságon. Rengeteg tömeg verődik össze s zúgja vissza: éljen Árpád,
éljen!
Niketász és társai ott állanak már a fensíkon s elbűvölten nézik a
felséges látományt. Csak úgy dagad Niketász szive a reménységtől. Már
látja, mint rohan esze nélkül a bolgárok hada s nyomában a magyar sereg.
Látja, mint alázkodik meg a gőgös Simeon császár, aki az ő urát úgy
megalázta, ahogy még soha görög császárt meg nem aláztak. Felforr a
vére, valahányszor erre gondol. Az ő elfajult vérei gyáván nézték a vár
bástyái mögül, amint a gőgös Simeon a vár alját megszállotta vitézeivel.
Óriási máglyákat rakatott, a máglyák lobogó lángjai csapkodták a vár
falát s hallották, mint serceg a máglyák közé dobált foglyok és állatok
áldozati vére. Aztán kevélyen, felemelt fővel a tenger partjára sétált,
leült, lábait belelógatta a tenger vizébe. És ott voltak körötte a
szolgáló népek, azok mosták, mosdatták a császár lábait. Majd
felemelkedett, ő is vízzel meglocsolta népeit, miközben asszonyai – volt
vagy háromszáz, szebbnél szebb, ékesebbnél ékesebb – dicsőítő dalokat
énekeltek a legyőzhetetlen császárnak. És nem volt egy görög, rajta
kívül, aki bősz haragjában bár egy dárdát hajított volna le.
– Több nincs? – kiáltott fel csufondárosan Simeon.
Nem, nem volt több. S megvetően legyintett a kezével.
S ezzel nem elégedett meg. A görögök kozár foglyait, akiket elvett
tőlük, megcsonkított orral s füllel küldötte vissza. Azt üzente a gőgös
Simeon Bölcs Leónak:
– Visszaadom a foglyaidat, hadd legyenek gyáva népeid közt bátrak is!
De hát nemcsak kemény, bölcs is volt Niketász, s Árpádnak színe előtt
állván, erről a rettenetes gyalázatról bölcsen hallgatott. Ne lássa
Árpád és népe, hogy egy meggyalázott nemzet követe áll előtte. Nem
meggyalázott, csak szerencsétlen. Elvesztett egy ütközetet – ez ugyan
más nemzetekkel is megesik. Háborítják a bolgárok a görögöt békés
munkájában s úgy-e ebben a magyarnak is kára van? Ha a görög mesterember
nem dolgozhatik, ki csinál a magyarnak kardot, dárdát, nyilat, vértet?
Ki sző selymet? Hát az a tengersok csillogó-villogó drágakő, arany-,
ezüstjószág honnét kerül Etelközbe?
Bölcs volt Niketász s bölcsen is végezte a dolgát. Midőn Árpád és
vezérei elhelyezkedtek a selyem menyezet alatt, a fő helyen, Niketász
kettős sorba állította embereit, ő maga elől lépdelt, megőrizve a görög
császár követének méltóságát, lassan, kimérten. Hozták a nehéz zsákokat
is: két ember fogta a két végén, úgy cipelték, nagyokat nyögvén, hadd
lássák s hallják, hogy nem holmi könnyű, lenge holmival van tele. Maguk
a zsákok is kincset értek. Arany és ezüstszálak széles csíkokban
tarkálták a finom selyemszövetet s aranyrojtos kötőkkel volt bekötve a
zsákok szája. Mi drága holmi kerülhet ki ezekből, ha megoldódnak a
vonítóslag kötött aranybojtos kötők!
Vagy tiz lépésnyi távolságra a fejedelem előtt megállott Niketász s
mélyen meghajtva magát, mondá, amint következik:
Vitéz magyarok hatalmas fejedelme, minden fejedelmek közt a legnagyobb,
a leghatalmasabb! Általam, kinek neve hazámban a kemény Niketász,
fejedelmi üdvözletét küldi a görögök nagy császára, Bölcs Leó! Fogadd
kegyelmesen alázatos követjét az én uramnak, császáromnak, aki mindég
szives hajlandósággal volt Hozzád és néped iránt. Valamiképpen a dicső
magyarnak nincsen nyugodalma a bessenyőknek miatta, azonképpen van a
dicső görög nemzet is, mióta a bolgár szomszédja lett. Nem munkálódhatik
tőlük békében a mi népünk, mely a te népednek eddig cserében fegyverrel
s mindenféle hasznos és szép portékákkal szolgált. Te is meg fogod
sínyleni a mi nyomoruságunkat, ha nem jösz segedelmére az én
császáromnak, ki a te vitéz néped karja erejétől várja a szabadulást.
Ötezer válogatott vitézt kér tőled, hatalmas fejedelem, az én császárom.
És ajánl néked ezért huszezer bizánci aranyat, küldvén általunk
foglalóba ötezeret s azonkívül ajándékban világhires selyemportékáink
közül a legdrágábbakat. Fogadd jó szivvel csekély ajándékunkat s ha
szerencse kiséri vitéz néped fegyverét: igérem uram, császárom nevében,
többel is pótoljuk.
– Helyesen beszél! – rikkantotta el magát egy erős hang a vezérek s főbb
emberek háta mögé verődött népből.
– Ez a beszéd! – zúgta egyszerre a rengeteg ajándék láttára fellelkesült
tömeg.
Mert Niketász jól tudta, hogy zsákban macskát nem árulhat, egy nagy
széles selyemlepedőt teríttetett le a földre s sorba önttette rá a
zsákok tartalmát. Egy szép kis halom emelkedett az ötezer darab bizánci
aranyból. Aztán nagy halmokká verődtek a mindenféle színekben pompázó
selymek, mentekötők, övek, drága prémes asszonyi bundácskák, kész
selyemszoknyák, menték – mind arannyal, ékkövekkel gazdagon rakottak.
A tömegen álmélkodó morajlás zúgott végig, de Árpád, kinek egy arcizma
sem rándult meg a tenger kincs láttára s tekintete közömbösen suhant el
felette – csendet intett. Alig emelintette meg jobb kezét, abban a
pillanatban halálos csendre vált a moraj.
És megszólalt Árpád s mondá, amint következik:
– Meghallgattam s megértettem minden szavadat, Niketász. Ti is
hallottátok s meg is értettétek ugy-e, vitéz vezéreim? És ti mind, kik
megjelentetek? Kivánjátok-e egyértelemmel, hogy a görögök nagy
császárjának ötezer vitéz menjen a segedelmére?
– Kivánjuk! – kiáltották mind egyértelemmel.
– Elfogadjátok-e a görög császár ajánlatát?
– Elfogadjuk! – kiáltották ezt is egyértelemmel.
– Eszerint kivánjátok, hogy ötezer vitéz a görög császár segedelmére
menjen. A huszezer arannyal megelégedtek. Mostan pedig kivánjátok-e,
hogy e hadba én vezessem az ötezer vitézt, avagy a vezérek közül
valamelyik?
Előlépett ekkor a sorból Előd s mondá, amint következik:
– Hatalmas fejedelem! Vitéz magyarok! Testvérek! Valóképpen az a
törvény, hogy vagy a fejedelem vagy a gyula vezesse hadba népünket. De
ötezer ember nem fejedelemhez illő sereg. Máskülönben is a fejedelemnek
itt kell élni népe közt. Nem mondja a törvény, de én így gondolom. A
fejedelem után első személy Álmos vezér. Ő a gyula. De ő kigyelmét is
aggság terhe nyomja, miként engem. A többi vezér közül akármelyik
vezethetné a hadat: rá bizhatnók bizodalommal. De mért legyen emiatt
virrongás köztük? Ihol itt van a mi nagy fejedelmünk fia, Levente, a
magyar nép jövendő reménysége. Vezesse ő a hadat. Melléje ajánlom
Kundnak és Ondnak fiait: Kusidot és Botondot.
– Helyes! Elfogadjuk! – kiáltották egyértelemmel.
Ujra csendet intett Árpád s mondá, amint következik:
– A magyarok Istenének áldása legyen e mái munkánkon. Ime, határozott
népemnek eleje, holnap indul ötezer vitéz, Niketász! Fejedelmi
üdvözletemet uradnak, császárodnak! Téged és társaidat szerencse
kisérjen utadon!
Ezzel vége volt a gyülésnek. Ám mielőtt eloszlottak volna, a fejedelem
intett az öreg Tordának, a kharkásznak, s mondá:
– Hivasd ide az osztókat s osszátok el az ajándékokat a törzsek közt
igazságosan.
Egyszerre megmozdult a gyülekezet, de senki sem tartott az osztók felé.
Azokat nem volt szabad zavarni a munkájukban. Tizenkét tisztes öreg
ember volt az osztó s ezek Torda felügyelete mellett végezték a nehéz
munkát. Kilenc felé kellett osztani a pénzt is, a portékákat is. A nyolc
törzsnek, ide számítva most már a kabar törzset is, s a fejedelemnek. A
fejedelemé volt a fele rész. Az ötezer aranynak s az ajándékoknak is
fele. De fejedelemnek is, törzsek fejeinek is tovább kellett osztani,
amit kaptak, a nemzetségek közt. Ez volt a magyar törvény.
Mikor a gyülekezet eloszlott, Niketász és követtársai is lóra ültek, s
Árpád kiséretéhez szegődve, együtt haladtak a fejedelmi sátorhoz.
Niketászt az a nagy tisztesség érte, hogy a fejedelem balján
lovagolhatott. Nyomukban a vezérek.
– Császárod meg lehet veled elégedve, – szólalt meg Árpád hosszú
hallgatás után. – Jól végezted a dolgodat, Niketász!
– Nem az én érdemem, – mondotta Niketász alázatosan, – egyenes szivü s
bölcs elméjű fejedelemnél könnyű a követ dolga.
– A hizelkedő szavaknak nem vagyok embere, – szólt Árpád elkomorodva.
– Nem hizelkedés beszél belőlem, nagy fejedelem, a való igazság
megmondása nem hizelkedés. Hanem…
– Mit akarsz mondani, Niketász?
– Ha meg nem bántlak, magyarok nagy fejedelme, megterhelnélek egy
kérdéssel.
– Beszélj, Niketász.
– Tegnap, midőn erre felé igyekeztem, a véletlen összetalálkoztatott
Jedajk khánnal, akinek, mint hallám, farkas khán a közönséges neve. Úgy
viselkedett, míg fiad, Levente, közénk nem toppant, mintha ő volna
legelső embered. Mintha az ő szava döntene béke s háború sorsában. Ma
folyton kereste szemem a vezérek közt, aztán a vezérek mögött, de nem
találtam. Mit jelent ez?
Árpád szép magas homloka borús ráncokba verődött.
– Jedajk khánnak nincs helye vezéreim közt. Ő jövevény s hűségének
próbáját még nem adta. Rengeteg kincsnek ura, de tisztessége még nincs
az én népem előtt. Az én népem szabad, független, a vitézséget, a
hűséget, a becsületességet minden kincsnél többre becsüli. Gyüléseinken
neki is van helye, de ritkán mutatja magát itt, mivelhogy nem állhat az
elsők sorában.
– S nem tartasz, ó nagy fejedelem, hogy Jedajk khán zavart csinál? Hogy
jól végzett munkánk megrontásán jár ravasz elméje? Mert ravasznak,
kutyahitünek szemléltem őt.
– Szemmel tartatom, – mondta Árpád nyugodtan. – Neked semmitől sem kell
tartanod.
Megérkeztek a sátor elé. Mi más volt a képe a sátor előtt elterülő
széles, hosszú térnek most, mint reggel vala! Körül volt tüzdelve
zöldleveles ágakkal s a tér közepén rengeteg hosszú asztal nyult el,
mely szinte roskadozott a felhordott ételek s italok terhe alatt.
– Az én vendégeim vagytok, – szólt Árpád Niketásznak. – A
fejedelemasszony oldalán a te helyed.
Niketásznak káprázott a szeme. Bizáncban sem igen látott ilyen gazdagon
terített asztalt.
– Lásd, – szólította meg Niketászt az agg Előd, – a mi fejedelmünk, ha
családja körében van, rendszerint fatányérból eszik, fakupából iszik,
csak akkor tűri meg a pompát, ha idegen vendége van.