kóboroltam s egymagam kergettem egy csudaszép szarvast – hiába. Mikor
már-már nyomába értem, bevette magát vagy a rengetegbe, vagy a nádas
közé s eltűnt, mintha föld nyelte volna el. Hiszed-e, hogy ennél a
szarvasnál szebb nem lehetett a Hunor és Magyar szarvasa sem? Egyszer
beugrottam utána a nádasba, de nyakig süppedt a lovam. Alig tudtunk
kivergelődni. Azt hittem, vége, itt pusztulok. Reád gondoltam, Levente,
s úgy féltem a haláltól! Megsirattál volna-e, ha meghalok?
– Meg.
– De röviden felelsz!
– Mondom, hogy meg.
– Mindég sirattál volna?
– A férfi nem sír, a férfi gyászol.
– Halálig gyászoltál volna?
– Halálig.
– De azért lett volna feleséged. Úgy-e?
– Úgy.
– Hát te így szeretsz?
– Az én nemzetségemnek nem szabad kiveszni.
Büszkén, szinte gőgösen mondta ezt Levente.
– Igaz, igaz, – mondta a leány színlelt alázatossággal. – Hanem azt a
szarvast – tört ki hirtelen – megölöm! Meg én! Addig meg nem nyugszom.
– Miért? – kérdezte Levente el nem rejthetett megdöbbenéssel.
– Mert háromszor huszonnégy napja, hogy folyton ingerkedik velem. Velem
senki se ingerkedjék! Meglásd, szemed láttára ölöm meg. Miatta
fenyegetett a cudar halál. Nézz reám, Levente! Arra születtem-e én, hogy
hideg ingoványnak fenekén kigyók marják testemet? Nézz reám!
Levente rá nézett, de alig tudta elfojtani borzongását: oly félelmes,
oly ijesztő volt most újra e leány. Farkas khán leánya ő, hiába!
– Látod? Látod? – ragadta meg hevesen Levente karját. – Lobogó lángban
égett mindkét szeme. Égett a haja is, a fekete haja is. Nem nő volt ez
többé, hanem szörnyeteg, ki dühtől lihegve veti rá magát arra, kit
áldozatul kiszemelt.
– Nem látod? Nem látod? Haj, utána, haj!
Igen, ott nyargalt előttük a csudaszép szarvas. Épp most ugrott föl egy
forrás mellől. Valóban, ilyen szép szarvast sohasem látott Levente. A
két ágas-bogas szarva koszorúba volt fonva, lebegett a feje fölött.
Ilyen lehetett az a csudaszarvas, csakugyan ilyen, melyet Hunor és
Magyar együtt üldözének, aztán eltűnt, örökre eltűnt az ingoványban.
– Oh de szép! – kiáltott Levente. – Ne öld meg! Fogjuk meg elevenen!
De Birtik nem hallja Levente szavát. Nem akarja hallani. Esze nélkül
sarkantyúzza, ostorozza a tűzvérű mént: haj, utána, haj! Nyomában
mindenütt Levente: Ne öld meg, ne! Fogjuk meg elevenen! Már elejbe is
kerül a vasderesen, mely sohasem száguldott így még: könnyű lába alig
éri a földet. Rengeteg erdő szélén hirtelen megfordul a szegény szarvas,
s megfordulván, reszketve, hökkenve áll meg: szemtől-szembe kerül az
amazonnal, ki háromszor huszonnégy napja üldözte hiába. Egy pillanat s
Birtik nyilától szíven találva roskad össze a csudaszép állat.
A diadaltól mámorosan ujjong a leány, aztán lekapja derekáról hétágú
ostorát s esze nélkül csap végig a nemes állat bőrén. S mintha hét ágú
kés hasított volna végig rajta, hét patakban omlik a csudaszép szarvas
vére s nézi a leány vad gyönyörűséggel. Egész teste reszket belé.
– Úgy-e, megmondtam? – kiált Leventének. – Megöltem a kutyát!
– Meg, meg, – mondja Levente komoran.
– Hát te nem örülsz?
– Nem.
– Nem örülsz? Az én örömöm neked nem öröm?
– Ez nem.
– Világosabban beszélj, Levente!
– Isten súgja nekem, hogy ez a szarvas ivadéka volt ama csudaszarvasnak,
melyet Hunor és Magyar hiába üldözött. De még sem hiába. Mert az a
szarvas vezette őket ama szép szigetre, mely a paradicsomhoz hasonlatos
vala. Ez a szarvas is paradicsomba vezetett volna minket. De te
megölted. S még halálában sem esett meg rajta a szíved. Van-e szíved, te
leány?
– Van. De nem gyáva, mint a tied.
– Leány!
– Meggyűlöltél, látom a szemeden, hallom a hangodon. Érzem, hogy
elvesztettelek. De jegyezd meg, Levente, hogy mint azt a szarvast
megöltem, úgy ölöm meg azt a leányt, kit sátradba hozol. Értetted-e,
Levente?!
Gyilkos szemmel mérte végig az ifjút s még egyszer rácsapva a kihült
testű szarvasra, torzra vált arccal vágtatott el, folyton ütve, vágva
habba keveredett lovát.
Néhány pillanat mulva elnyelte a szemhatár a leányt s Levente nagyot
sóhajtva indult tovább, más irányba, maga sem tudva, hová, merre.
Érezte, hogy könycsepp gördül le arcán.
Az utolsó könycsepp.
[Illustration]
[Illustration]
A «KEMÉNY» NIKETÁSZ.
A rekkenő hőségtől tikkadtan bolyongott Levente a síkságon, s nem nézve
se jobbra, se balra: egészen a lovára bízta magát. Az okos állat
vissza-vissza tekintett gazdájára, mintha kérdezné: hová vigyelek, édes
gazdám? De Levente nem vette észre a ló nyugtalankodását. Lelke nem
tudott megszabadulni attól a visszataszító képtől, melynek az imént
tanúja volt. Látta Birtiket, amint vadul, magánkívül szabdalja hétágú
ostorával a csudaszép szarvast; hallja a gonoszlelkű leány ádáz
fenyegetését. Fülébe cseng: Értetted, Levente? Testét, lelkét égeti,
perzseli a gyilkos tekintet, mellyel a leány végig mérte. Balsejtelmek
nehezedtek szívére s szorongó érzéssel nézett a jövendőbe. Mindenképpen
átka lesz neki ez a leány. Átka lesz, ha feleségként sátorába vezeti;
átka, ha más leányt vezet sátrába. Ezer szeme legyen, úgy is kelepcébe
ejti…
A lova hangosan elnyerítette magát. A messzeségből tompa nyerítés
válaszolt rá. Levente felrezzent gondolataiból. Körülnézett. Egy élő
lelket sem látott a végtelen pusztaságon. Messze keleti és északi
irányba látta a gulyák és ménesek halovány körvonalait, de a nyerítés
déli irányból jött.
Épp akkor ért egy óriás, terebélyes szádogfa mellé. Egyedül uralkodott a
régi magyarok kedves fája messze területen. Aljában széles köpűbe fogott
forrás vize csorgott durván faragott vállúba. Köröskörül letaposva a fű
jó messzire. Megismerte e helyet: egyik delelő helye volt a farkas khán
méneseinek.
Leszállott a lováról, a vállúhoz vezette, megitatta. Aztán kivette a
zabolát a szájából s szabadon eresztette, hogy legelésszen egy kicsit.
Magára nem gondolt. Leült a kút köpüjére s úgy nézett a messzeségbe,
déli irányba, honnét újra nyerítés hallszott. A vasderes felemelte
fejét, fülelt s hosszan nyerített. Újabb nyerítés válaszolt s most
megismerte Levente: a farkas khán arab kancájának a nyerítése volt.
Ennek a kancának nem volt párja az etelközi tartományban. Hányszor
alkudott rá Levente! De a farkas khán azt mondta mindig: Annyi az
aranyam, hogy a görög császárnak sincs több. De ilyen kancám csak ez az
egy van. Én nem adtam pénzt érte, mert azért nem adta a gazdája, Miriam
khán. Ha nem adta, hát – elloptam. Levente büszkén, megvetően felelte: –
Én nem lophatok, mert fejedelem fia vagyok! – Jó, jó, hiszen én is
lehetnék fejedelem, – mondogatta a farkas khán – ha ebben is olyan
szerencsés volnék, mint egyébben. Hanem, hallgass ide, Levente. Van a
kancának egy csikaja. A hasában hozta magával. Ezt _majd_ neked adom. –
Mikor lesz ez a _majd_? – faggatta Levente. – Azt neked kell kitalálnod!
– felelte rejtelmes vigyorgással a khán.
No, ahhoz nem kellett nagy kitaláló ész, hogy ezt Levente kitalálja. –
Hiszen csak _más_ volna az a leány, – mormogta magában Levente – már rég
alattam nyargalna az a csikó – az anyjával együtt!
Haj, nézzetek oda! Már túl volt a tizen a farkas khán kancája, s alig
éri lába a földet. Száján túrja a habot, fel-feláll hátsó lábára, mint a
forgó szél úgy forog maga körül veszett haragjában, hogy gazdája nem
engedi repülni, versenyt repülni a széllel. Széles, domború szügyén hogy
kifeszültek vastag izmai! Isten csodája, hogy szerte nem szakadnak!
Micsoda állat! S hogy ez a farkas képű, farkas lelkű kháné! Bizonyos,
hogy megvarázsolta. Máskülönben nem tűrné meg a hátán.
Két-három nyíllövésre lehetett a farkas khán a szádogfától, s most már
Levente éles szeme kivette, hogy nincs egyedül. A lemenő nap sugarától
megaranyozott vastag porfellegből egy kis csapat idegen vitéz alakja
bontakozott ki. Elől, a csapat élén a farkas khán, balján magas termetű,
széles vállú, hosszú szürke szakállas ember lovagolt. Hosszú köpenyege
egészen betakarni látszott a lovát s ló és gazdája csillogott-villogott
a nap fényében.
– A ruhája előkelő embert mutat, – mondotta magában Levente. – Nagy
csud’ám, ha nem görög. A Duna felől jő. Bizonyosan a görög császár
követje. Talán éppen a «kemény» Niketász, Bölcs Leó császár fő embere. A
hadban vitéz, tanácsban bölcs Niketász, ki ha nincs, már rég kő kövön
nem marad a görög császár birodalmában: úgy végig seper rajta Simeon, a
bolgárok hatalmas császára.
Már csak egy nyíllövésre volt a csapat: egyenkint látta Levente őket. Mi
tenger kincs Niketásznak a ruháján! Arany, rubint, smaragd, gyémánt
borítja aranyszálakkal átszőtt selyem kaftánját. Nyuszt kalpagján
öklömnyi gyémánt. Mekkora lehet a császárnak, ha ekkora van a
követjének. S im jött a nyomában tizenkét dalia. Mind magas szál
legények, csillogó, ragyogó köntösökben. S a tizenkét dalia mögött
huszonnégy szolga vezet huszonnégy lovat, a lovak hátán nehéz zsákok
átvetve, lelógva két oldalt. Ezek a zsákok bizonyosan meg vannak gyúrva
drágábbnál-drágább selymekkel, s mindenféle drágaságokkal. És bezárja a
menetet huszonnégy fegyveres vitéz.
– Attól a szádogfától háromszor egy óra a fejedelem sátra – hallszott a
farkas khán éles, rikácsoló hangja, s előre mutatott hét ágú ostorával a
sátor irányába.
– És csakugyan hallgat reád a fejedelem? – kérdezte Niketász, – mert ő
volt – s gyanakodva nézett a khánra.
– A fejedelem is, a fia is. Mondom neked, hogy Levente s Birtik annyi
már, mintha egy sátorban élnének.
Levente önkéntelen felkelt a kút köpűjéről s a szádogfa mellé húzódott,
hogy ne lássák. Hadd beszélje ki magát kedve szerint a khán. Elpirult a
gondolatra, hogy ő most hallgatódzik, de megnyugtatta magát: nem magáért
hallgatódzik. Hátha valami roszban sántikál gonosz lelkű khánja.
– Árpád akaratjával? – kérdezte Niketász.
– Árpád akaratja! – legyintett megvetően a farkas khán. – Neki csak egy
akaratja van, hogy a magyarokat elvezesse Attila földjére. Hát nem jobb
volna itt maradni az öt folyó között? Innét beüthetnénk hol ebbe, hol
abba a tartományba. Amikor nektek szükségetek lenne ránk, segítenénk
mindenféle ellenség ellen. Ti fizetnétek, mert van miből. Tenger kincse
lehet a ti császárotoknak.
– Összegyűlt egy kevés az idők során, – mondotta Niketász a dúsgazdag
ember dölyfével.
– No, nálam is összegyűlt egy kevés. Több kincsem van, mint Árpádnak.
– De hát többhöz több kell, úgy-e? – jegyezte meg Niketász gúnyosan.
– Régi igazság, – vetette vissza a khán. Abból a háromszor nyolc zsákból
legalább kettő az enyém lesz. Te is így számítottad?
– Az a fejedelem dolga, – mondotta Niketász határozottan.
– A fejedelem dolga? Az mind a vezérei közt osztja ki az ajándék javát.
Többet a vezéreknek, mint magának. S legkevesebbet nekem. Mindig azzal
fizet ki: neked úgy is több kincsed van, mint a vezéreimnek.
– A ti fejedelmetek igazságos ember lehet.
– Igazságos! Fél tőlem, a hatalmamtól. Hiszen csak Levente…
Nem fejezte be gondolatát, de a «kemény», a «bölcs» Niketász így is
eleget értett s folytatta a félbehagyott mondatot:
– elvegye a leányodat, te leszel a fő khán. Az igazi fejedelem. Árpád és
Levente csak amolyan árnyék fejedelmek. Értlek, Jedajk khán. Nekem
különben mindegy, mit csináltok, csak most kapjak bár ötezer vitézt a
cudar bolgárok ellen. Annyit csak kapok, úgy-e bár?
[Illustration]
[Illustration: «Mintha földből pattant volna ki, úgy termett a csapat
elé.»]
– Többet is, ha velem jól beszélsz, – mondotta a khán s falánk tekintete
rátapadt a zsákokra. Vagy hármat már el is nyelt a huszonnégyből.
– Jó, jó, nem leszek háládatlan, – nyugtatta meg Niketász – csak ember
légy a talpadon.
Éppen akkor haladott el a csapat a szádogfa mellett, de a farkas khán
nem is nézett a fa felé, az ő lelkét egészen elfoglalta a gazdag ajándék
s az ezt követő még gazdagabb zsákmány reménye. Hallotta a lónyerítést,
s ügyet sem vetett rá. Mikor aztán jó messzire haladtak, Levente
hirtelen felkapott a vasderesre s nagy kerülővel elejbök vágott. Mintha
földből pattant volna ki, úgy termett a csapat elé.
– Levente! – kiáltott a farkas khán s meglepődve nézett körül. Látszott
rajta, hogy keres valakit a közelében. – Hol hagytad Birtiket?
– Ő hagyott el, – mondotta Levente, de oly egykedvűen mondotta, hogy a
farkas khánnak arca belésáppadott.
– Összevesztetek?
Levente vállat vont.
– Szerelmes szívek szokása, – szólt közbe Niketász, kinek éles szeme
észre vette, hogy a szerelmesek közönséges virrongásánál nagyobb baj
történt.
– Idegenek vagytok, amint látom – terelte el Levente a beszédet, – s ha
jól szemlélem, Görögországból jöttök. A fejedelemhez igyekeztek?
– Árpádhoz, a magyarok nagy fejedelméhez, kinek vitézsége és bölcsessége
eljutott a hatalmas keleti császárnak udvarába.
– S a hatalmas keleti császárnak az a kérése, úgy-e bár, – mondta
Levente gúnyosan, – hogy Árpád, a magyarok nagy fejedelme verje ki
Görögországból a bolgárokat?
– Büszke hangod, dali termeted azt sejteti, – mondá Niketász hizelkedő
hangon – hogy te a nagy, a hatalmas fejedelem fia vagy. Eltaláltam-e?
– Eltalálhattad, mert hallottad nevemet, – felelt Levente, kit e
hizelkedő szavak nem ejtettek meg. Jól látta Niketász arcán, hogy
nehezen tudta elfojtani sértett büszkeségét s a segítségre szorult gőgös
ember kényszeredetten nyögte ki a hizelkedő szavakat.
– Hallottam nevedet, de vajjon nincs-e több Levente az öt folyó között?
– Több Levente? Ki merné az én nevemet viselni abban az országban, ahol
az én apám a fejedelem?
– Igazad van, – hagyta helyben alázatosan Niketász, de bensejében
szánakozást érzett. Mi kár, gondolá magában, hogy ennek a szép, dali
ifjúnak szíve gőggel vagyon tele!
– Bizony igaza van! – rikácsolt a farkas khán, ki merthogy még nem tudta
e pillanatban, hogy hányadán van Leventével, célirányosnak vélte a
hizelkedést. – Levente! Haj, Levente! – áradozott a farkas khán. – Az ő
nevétől még reszketni fog a világ! Meglássátok, úgy elsöpri a
bolgárokat, hogy hírük-poruk sem marad. Aztán neki vág nyugatnak, mint
egykoron Attila. Hej, ha meg nem hal Attila időnek előtte, bizony nem
jöttök ti most segítségért, görögök! Hol volnátok most?
– Jedajk khán! mordult rá Levente – ami szabad a fejedelem fiának, nem
szabad neked. Megesmerem, hogy Niketászt megbánthatták szavaim. Ifjú
hevem elragadott. Azt gondoltam, mikor Niketász azt mondta, hogy a
hatalmas görög császártól jő: ha a görög császár _hatalmas_, miért van
szüksége a maréknyi magyarra? Visszavágtam egyszer s azzal vége. De te
mi jogon sértegeted a görögöket? Mit tudod, mi lesz vala, ha Attila nem
hal meg hirtelen halállal?
– No, no, Levente, – hunyászkodott meg a farkas khán – látod, látod,
ifjú vagy te még. Én csak téged akartalak dicsérni, s tehetek-e róla, ha
szájam tovább szaladott? Mert, ami igaz, igaz, – fordult Niketásznak –
jaj lesz a népeknek, mikor Levente megmozdul…
Niketász a sokat látott, tapasztalt ember szemével nézett Leventére.
Világosan látta, hogy Levente lelke mélyéből megveti a farkas khánt, s
im mégis jól esik hallani, akárkitől ered, a csúnya hizelkedő szavakat.
Hogy ennek az ifjúnak lelke tele van messzelátó tervekkel. Világverő
Attila idejét akarja feltámasztani egy maréknyi néppel. Ámde Attila népe
szörnyű áradat volt, mely maga előtt seperte vagy maga köré habarta az
útjában talált népeket. Mit kezdhet Levente azzal a néppel, mely az öt
folyó közt kedve szerint elterülhet? Ha legalább együtt volna mind, aki
magyar. De a bessenyők két felé szakasztották már Lebediában. Az egyik
fele elbódorgott a perzsák földjére, a másik felét ide vezette Árpád.
Vajjon találnak-e egymásra valaha az elszakadt testvérek? Niketász éles
szeme hamar megvette a mértéket Leventéről. Különösen alkalmas arra,
hogy diadalmas harcra vezessen nehány ezer embert akár tízakkora sereg
ellen, de nem kitartó, nem körültekintő. Egy-egy diadalra nagyot alszik
s mire újra fellángol benne a világverő harci kedv – már késő:
sziklafalként állják útját mind a népek, melyek külön-külön tán meg sem
állhatnának előtte.
– De belemerültél a gondolatidba! – szólalt meg Levente. –
Megmondanád-e, hogy mit forgatsz elmédben, kemény és bölcs Niketász?
Niketász elmosolyodott. Hiszen csak az kéne, hogy megmondja a valóságot.
– Azt forgattam az elmémben, dali Levente, hogy áldott az óra, melyben
elindultam Bizáncból, ha apád, a nagy fejedelem, megsegíti az én
császáromat nagy bajában s te vezeted apád seregét a bolgárok ellen. De
hidd el nékem, te is áldhatod az órát, ha átkélsz a Dunán. Hallottad-e
hírét…
Itt megakadt Niketász szava.
– Mit akartál mondani? Mért nem mondod tovább?
Niketász lopva a farkas khánra tekintett.
– Hajolj közel hozzám.
Levente áthajolt egészen Niketászhoz, az meg belesúgta a fülébe:
Világszép Hajnának, Simeon bolgár császár leányának hallottad-e hírét?
Ám a farkas khánnak farkas füle volt: úgy hallott minden szót, mintha az
ő fülébe súgták volna. Arca elszederjesedett, szeme szikrát hányt, teste
vonaglott a magába fojtott dühtől. Ellenben Levente arca átszellemült,
nem tudott uralkodni magán, hangosan felkiáltott:
– Hírét is hallottam, láttam is. Láttam álmamban, nem egyszer!
– Cudar görög! – ordított a farkas khán, nem tudva tovább magába fojtani
indulatját. Aztán kétségbeesetten fordult Leventének: – Ne hallgass rá!
Megcsal. Mind csaló a görög. Megcsal, megvarázsol. Csak egy világszép
leány van. Az én leányom. Hallod, Levente? Ne higyj a görögnek!
Levente szánakozva nézett a farkas khánra.
– Eredj a sátradba, Jedajk khán. Csendesüljön véred. Már közel a
fejedelem sátra. Nem állhatsz elé ilyen felindultan. Eredj haza, Jedajk
khán!
Ezt már parancsoló hangon mondta Levente.
– Megyek, megyek! – hörögte a farkas khán. – De ezt az órát el ne
felejtsétek. Hallod-e, Niketász? Hallod-e, Levente?
Abban a pillanatban fájdalmasan felhorkantott az arabs kanca, rettentő
ugrásokban vágtatott el a farkas khán sátra felé.
Niketász aggodalmasan csóválta fejét.
– Ezzel még meggyűlhet a bajunk. Kár volt elárulnod magadat, Levente.
– Mit rejtegessem, amit érzek!? Különben is ő hallotta minden szavadat.
Mértföldekről meghallja a hangot, kiveszi a szót. S mit bánom én,
hallotta, nem hallotta: ami a szívemen, a szájamon.
– Magyar vagy, – mondotta Niketász. – Hallottam a magyarnak erről a
természetéről. Sok kárt vallotok még emiatt.
– Az lehet, – mondotta büszkén Levente – de azért a természetünkön nem
változtatunk!
E pillanatban feltűnt Árpád sátra. Niketász önkéntelen végig nézett
magán, rendbe rángatta köpenyegét. Aztán szigorúan vissza nézett a
kiséretre. A hosszú úttól kissé meghajlott hátak kiegyenesedtek, a
daliák rendbeszedték magukat. Minden arcon különös érzés tükröződött.
Nemsokára színről-színre látják Álmos fiát, a nagy, a hatalmas Árpádot.
Akinek csak egy maréknyi népe van s még sem hajtotta meg fejét Kelet
leghatalmasabb királya, a kozár király előtt. Ezek a vitézek, akik annyi
császárt, királyt, fejedelmet láttak, Árpád sátrához elfogódva
közeledtek.
[Illustration]
[Illustration]
APA ÉS FIA.
Alkonyodott, mikor a görög császár követei Árpád sátra elé értek. Az
idegenek láttára nagy tömegekben verődtek össze a magyarok, férfiak,
nők, gyermekek. A férfiak, különösen az öregebbrendűek, jól ismerték a
«kemény» Niketászt, hisz gyakran fordultak meg a görög császár
városában, a fényes Bizánczban. Ide vitték foglyaikat, ide a pusztákon
és rengetegekben elejtett vadak bőrét s hoztak cserébe selymet,
bársonyt, drága ékszereket s csengő aranyakat. Jó ismerősként fogták
körül Niketászt és embereit s az asszonyok vágyakodva szemlélték a
zsákokat: mi drága selymek lehetnek azokban! Vajjon jut-e nekik azokból?
A cselédnép serényen forgolódott a követek körül, leemelték, vitték a
zsákokat a sátor elé, egy halomba rakták. Egy része meg a lovakat vette
gondjába, vezették a szárnyékokba, megkötötték s illatos szénát vetettek
eléjük.
– Juthatunk ma a fejedelem színe elé? – kérdezte Niketász Leventét.
– Ma nem, – mondotta Levente. – A magyarok fejedelme csak a törzsek
vezéreinek jelenlétében fogadhatja más országok követségeit. Nemcsak a
fejedelemnek, de a vezéreknek is hallani kell, hogy miben jártok. Akkor
aztán egybehívják mind a nemzetségek főbbjeit is s együtt határoznak:
mit feleljenek a ti kérésetekre. Ez a magyar törvény.
– Bölcs törvény, – jegyezte meg Niketász. – Tanulhatnánk tőletek.
– Most jertek a vendégsátorba. Pihenjétek ki magatokat. Holnapra
egybehivatjuk mind a vezéreket s a nemzetségek főbbjeit.
A fejedelmi sátor mögött díszes sátor állott: a vendégsátor. Itt
szállásolták el Niketászt s az előbbkelő görögöket.
– Mintha csak otthon volnék, – mondotta megelégedetten Niketász, a nagy
kényelem láttára.
Drága selymekkel bevont széles diványok, rajtok dagadó vánkosok,
aranyszövetű terítők: többnyire a görög iparművészet remekei. Nehéz
függönyök osztották szobákra a nagyterjedelmű sátort s közepén óriási
terem volt: ebédlő-terem. A hosszú, arany-, ezüstdíszekkel ékített
asztal patyolat fehér abrosszal volt megterítve, rajta öblös arany
tálak, tányérok, serlegek szépen elrendezve, mintha előre várták volna a
követeket.
– Mennyi kincs csak ezen az asztalon s ez mind a mienk volt, – dörmögte
magában Niketász. – Mennyi kincs! – ismételte fenhangon Niketász. – Mi
lehet akkor a fejedelem sátorában!
– Sokkal kevesebb, – mondotta Levente. – Apám az egyszerűség embere. A
pompának nem kedvelője. Meglátod holnap, milyen egyszerű belől az ő
sátra.
– Az a része, hol a követséget fogadja?
– A követséget nem sátrában fogadja. Arra külön sátrat emelnek. Magas
rudakra hosszú, széles selyem ponyvát feszítnek ki.
– S alatta arany trón, magas aranypádimentumon, úgyebár?
– Nem – mosolygott Levente. – A fejedelem lóháton trónol, nemkülönben
körülötte a vezérek, s oldalt a nemzetségek főbbjei.
– És a követség?
Levente megütődve nézett Niketászra.
– A magyarok fejedelmével nem lehet lóhátról beszélni!
– Ugyanúgy, mint a görögök császárával! – vetette vissza Niketász, – nem
fojthatva el bosszúságát.
– Ugyanúgy, – hagyta helyben Levente, – jól megnyomva a szót.
Közben a cselédek egész raja lepte el az ebédlőtermet s hozták ezüst-
meg aranytálakon a ropogós, nyárson sült pecsenyéket, hatalmas kannákban
üdítő méhsert, tüzes borokat s Levente asztal mellé tessékelte Niketászt
és főbb embereit.
– Mintha otthon volnátok, – mondotta Levente. – Egyetek, igyatok, senki
meg nem háborít. Nyugodalmas jóccakát, Niketász! Nektek is, vitézek!
Azzal magára hagyta a követséget s sietett a fejedelem sátrába. Árpád
akkor már a sátor előtt ült, a terített asztal mellett háza népével. Ő
nem szeretett behúzódni a sátor alá. Isten szabad ege alatt érezte csak
jól magát, étel, ital jobban esett itt, hol messze elnézhetett népeinek
sátra felett. Láthatta a sátrak előtt égő tüzeket, hallhatta az
ideverődő hangokat: az ő népének hangját. Méla dallamú nóták szállottak
föl a tüzek mellől s szálltak csendesen az alkonyatban, hová, merre?
Kelet felé? Nyugat felé? Egyik-másik sátor előtt eleven vikotába
vegyültek a férfiak. Összeverődtek a nemzetségek egy-egy hatalmas tűz
köré, s vitatták keményen: hogy lesz jó, mint lesz jó. Bizonyos, hogy
hadba hívják a görögök a magyart. Kára lesz-e, haszna lesz-e, ha mennek?
– Itt van Levente! – kiáltotta egyszerre Tarkacs és Jelekh.
Szerettek volna felugrálni az asztal mellől, elébe szaladni, tarsolyát
kikutatni, nem hozott-e nekik valamit. De a fejedelem komor tekintete
helyükre szegezte a kandi fiukat. Levente különben most ügyet sem vetett
öccseire, arca, szeme lelkes tűzben égett s boldogan borult anyja
kebelére.
– Hadba megyek, édes anyám!
– Jó, jó, – hárította el magáról gyöngéden Leventét Özséb – nincs itt
senki rajtam kívül?
Levente kissé meghunyászkodva lépett apja elé, alázatosan lehajlott
kezére s zavartan hebegte:
– Engedjen meg, édes apám uram.
– Ülj a helyedre, – intett a fejedelem – s komolysága mintha enyhült
volna ennek a deli szép ifjúnak, az ő véréből való vérének láttán. Szép
deli ifjúságát látta megelevenedni Leventében. Ő is épen ilyen volt:
fellegekbe járó, nagyot, rendkívülit akaró, de a férfi korra csendesebb
lett a vére, nyűgbe verődtek szertelen indulatai, s más szemmel látja a
maga s népe jövendőjét, mint könnyen lobbanó ifjú korában. Majd
lecsendesül Levente is. A szilajságot magát mérséklő, edzett erő, a szív
féktelenkedését az elme bölcsessége, higgadtsága váltja fel s uralkodása
áldás lészen az ő népének.