Mint minden tapasztalati tudománynak, a pszichológiának is elsősorban a
tények lehetőleg gazdag összegyüjtése a fontos. Erre a legközelebb eső
mód a végbemenő jelenségek megfigyelése. Ez a megfigyelés azonban a
pszichológiában lényegesen más, mint a természettudományokban. A
pszichikai jelenségeket nem lehet mint a természeti jelenségeket
érzékeinkkel észrevenni, csak valamennyiünk előtt ismeretes, de
közelebbről le nem írható módon közvetlenül át lehet élni.
Tapasztalatból csak azokat a pszichikai folyamatokat ismerem, amelyeket
magam átéltem a saját tudatomban. Hogy tényeket gyüjthessek tehát, meg
kell figyelnem azt, amit belsőleg átélek és alávetem ezt az ítéletemnek.
A pszichologus számára tehát a legfontosabb és leginkább alapvető
forrása a tanulságnak saját pszichikai élményeinek megfigyelése, vagyis
az _önmegfigyelés_. Az önmegfigyelés módszere, melyet az önmegfigyelés
angol szavával (introspection = belenézés) introspektiv módszernek
nevezünk, tehát az első és a legfontosabb.
Az introspektiv módszernek azonban önmagában sokféle nehézsége és
ellentmondása van. Pszichikai élményeim megfigyelése maga is
öntevékenység és ezért lelki tevékenységeink belső összhangját tekintve,
módosítólag kell hogy hasson a megfigyelendő jelenség lefolyására, ezt
megváltoztassa és megszakítsa. Ha egy haragkitörés közben meg akarnám
magamat figyelni, akkor a harag abban a pillanatban elpárologna. Sokan
ezért az önmegfigyelést lehetetlennek tartják és ennek megfelelően az
introspektiv módszert hasznavehetetlennek. Ez a nézet azonban nem
helyes. Elemi élmények, mint érzéki észrevételek, egyszerű érzéki és
esztétikai érzések némi gyakorlattal közvetlenül megfigyelhetők,
anélkül, hogy ez a megfigyelés lényegesen változtatna rajtuk.
Komplikáltabb folyamatok pedig az emlékezetekben rekonstruálhatók és így
utólag megfigyelhetők. Itt a megfigyelés zavaró hatása csaknem egészen
elesik, mert az introspekció az emlékezettel egybeesik.
A megfigyelt tényeket azután széttagolásnak, vagyis analizisnek kell
alávetni és ebben az analizisben áll ezidőszerint a pszichológus
főtevékenysége. Minden folyamat ugyanis, amelyet valóban átélünk,
közelebbi vizsgálatra összetettnek mutatkozik és most már arra kerül a
sor, hogy kikutassuk azokat az elemi folyamatokat, amelyekből a
megfigyelt folyamatok állnak és keletkeznek. Az introspektiv módszerhez
tehát hozzátartozik mint lényeges alkatrésze a széttagolás vagy
analizis.
Az introspectiv módszer alapján végrehajtott analizis aránylag hamar
eléri határát. Valamely tárgynak a szem által való észrevevése például
úgy tűnik fel az önmegfigyelés előtt, mint egyszerű, további tagolást
nem kívánó folyamat. Már most itt lép közbe nagy sikerrel a _kísérlet_
és segít abban, hogy az analizist folytassuk az önmegfigyelés határain
túl.
A _kísérleti módszer_ a pszichológiában épúgy, mint a
természettudományokban abban áll, hogy a pszichikai folyamatok
keletkezésére való föltételek célzatosan és tervszerűen előidéztetnek és
pedig úgy, hogy önkényesen lehet őket úgy quantitativ, mint qualitativ
tekintetben variálni. A pszichológiai kísérlethez rendszerint két
személy kell, a kísérletező és a megfigyelő. A kísérletező idézi elő a
feltételeket és variálja őket, anélkül, hogy a megfigyelőnek tudomása
lenne a variálásról. A megfigyelő ezután részint szavakkal, részint
előre megbeszélt jelekkel jegyzőkönyvbe mondja benyomásait. A
megfigyelőnél természetesen megint csak az önmegfigyelés dolgozik és
valóban csak bizonyos gyakorlat után sikerül a hibaforrásokat
kiküszöbölni és biztos eredményeket elérni. Minden pszichológiai
kísérletre jellemző, hogy csak a kísérletek nagy száma, több
kísérletezővel végrehajtva nyujt használható eredményeket. Itt tehát
különösen nagy kitartásra és egészen különös pontosságra van szükség.
Ugyanazon a területen tehát éveken át folytatják a kísérleteket és
megváltozott föltételek mellett ismétlik. Fontos továbbá, hogy a nem
sikerült kísérleteket, vagyis azokat is feljegyezzék, melyek nem
vezettek a várt eredményre.
A kísérleti módszer az utóbbi évtizedekben nagy mértékben tökéletesedett
és számos igen komplikált készüléket állított elő, melyek a kísérleteket
megkönnyítik és eredményeiket exaktabbá teszik. Különösen az érzéki
észrevételek analizise dolgában ez a módszer nagy eredményeket tud
felmutatni. Ma már tudjuk, hogy egy látási észrevétel létrejövetelében
nagy szerepet játszanak a recehártya érzékei mellett a szem mozgásai és
az ezzel előálló izom-érzetek. Ugyanez az eset áll a tapintási érzetekre
is. Általában a kísérleti módszer útján jutott napfényre az izom-érzetek
nagy fontossága és ezáltal lelki életünk természetéről való fogalmunk a
legmélyrehatóbb változásokon ment keresztül. A kísérleti módszerrel
derítették fel továbbá nagy mértékben a képzetek időbeli lefolyását, az
asszociáció törvényeit, az emlékezet teljesítményeit, az érzések tanát,
különösen az ütőér-mozgásokban általuk előidézett változásokra való
tekintettel, végül az elemi esztétikai érzéseket is s remélni lehet,
hogy a közös munkának ezen a téren még számos felfedezés fog sikerülni.
Az introspektiv és a kísérleti módszer mellett nem fontosság nélküli
forrása a tanulságoknak a _mások megfigyelése_ sem. Ilyenkor
természetesen sohasem lehet közvetlenül megbeszélni a pszichikai
jelenséget, hanem csak testi kifejeződését a mozgásban, arckifejezésben
és beszédben. Magának a jelenségnek feltártnak kell lennie és ebben
megint a megfigyelő saját élményei adják az alapot; különösen
tanulságosak az ilyen megfigyelések gyermekeken és olyan egyéneken, akik
számára a természet egy kegyetlen kísérlete elzárta a megismerés
forrásainak egyikét. Vakon születettek, süketnémák és a nem nagyon ritka
siket-néma-vakok ebben gazdag tanulságot nyújtanak s az ilyen egyének
gondos megfigyelésének nem jelentéktelen felvilágosításokat köszönünk.
Különösen a siketnéma-vak _Bridgman Laura_, _Keller Helén_[1] és
_Heurtin Mária_ rendkívül tanulságos nevelésére kell utalnunk, akiknél
bámulatos módon mutatkozik, mire képes egyedül a tapintást érzék és
milyen fontossága van a szavakkal való beszédnek a gondolkodás
fejlődésére.
Az introspectiv módszerrel, mondottuk már, a legszorosabban össze van
kötve az analizis, amely a megfigyelt folyamatokat elemeikre bontja. A
pszichikai folyamatok mindig csak valami _történést_, sohasem megmaradó
levést jelentenek s ez eseményszerű, természetüknél fogva az analitikus
szemlélés önmagától megy át a genetikus szemlélésbe, amely a lelki
életet mintegy fejlődési sorozatot fogja fel és azt kérdezi: melyik
folyamat az első, a legeredetibb. Az a kérdés, hogy miből áll egy
folyamat, elkerülhetetlenül ahhoz a kérdéshez vezet, hogy mikép és miből
keletkezik.
A _genetikus_ szemlélési mód azonban önmagától túlvezet az egyes tényen
és arra kényszerít, hogy a társadalmat, amelyben az ember él, mint lelki
fejlődésének fontos tényezőjét szintén tekintetbe vegyük. Amilyen messze
ugyanis az ember történetét követni tudjuk, mindenütt és mindig mint
társas lényt, mint nyájban élő állatot találjuk. Aristoteles szavát,
hogy az ember természeténél fogva szociális lény, a modern néprajz a
legteljesebb mértékben igazolja. Nemcsak az embert körülvevő természet,
hanem a vele együtt élő embertársak is irányt és tartalmat adnak lelki
élete fejlődésének. Így szélesedik ki az egyéni pszichológia szociális
vagy néppszichológiává. Ez a tudomány, melyet _Lazarus_ és _Steinthal_
alapítottak, az utóbbi évtizedekben nagy haladást tett. _Wilhelm Wundt_
most megjelenő nagyarányú munkája a néppszichológiáról, amely különösen
a nyelvet, a mithoszok keletkezését és az erkölcsöt igyekszik
pszichológiailag megokolni, új és nagyon fontos szempontokat nyit. A
modern néprajz mesterének, _Adolf Bastiannak_ nagyszámú munkája is
rengeteg értékes anyagot nyújt. Ezért mi úgy véljük, minden
pszichológusra nézve elkerülhetetlen követelmény, hogy a modern
néppszichológia eredményeivel megismerkedjék és az emberi megismerés,
érzés és akarás fejlődésében a szociális tényezőt nagyobb mértékben
vegye figyelembe, mint eddig. _Darwin_ a fajok keletkezéséről szóló
korszakalkotó munkájában az egyén fejlődésére az _ontogenezis_, a faj
fejlődésére a _filogenezis_ terminust vezette be. Ebben az értelemben
támasztanók azt a követelményt, hogy a pszichológia az egyént necsak
mint egyes lényt, hanem a nemebeli társaitól nyert befolyás alatt is
szemlélje, hogy tehát ne csak az _ontogenetikus_, hanem a
_filogenetikus_ módszer is alkalmazásba jusson.
Ha a lelki jelenségek eredetét és fejlődését kérdezzük, akkor csaknem
magunktól jutunk rá ezeknek a jelenségeknek belső kapcsolatára az
_életfentartással_. Hiszen elmélkedésünk és meggondolásunk nagy része,
mint mindenki tudja, bizonyos úgynevezett praktikus célokra szolgál,
vagyis arra van irányítva, hogy az egyes lény, családja vagy a közösség
életét fenntartsa, kellemesebbé, tartalmasabbá és tartósabbá tegye. Ha
most már az egész lelki életet ebből a szempontból tekintjük, akkor a
pszichológia egy részévé lesz a _biológiának_, vagyis az élet
törvényéről való tudománynak. Ez a biológiai módszer gyakran meglepő
világítást vet a lelki élet összefüggésére és nevezetesen az oly
rendkívül gazdag érzelmi életet sokkal jobban áttekinthetjük és
megérthetjük a segítségével. Újabb időben különösen _Herbert Spencer_
alkalmazta nagy sikerrel a biológiai módszert s e sorok írója is
pszichológiai tankönyvében szigorúan szemmeltartani igyekezett ezt a
szempontot.
Az introspektiv és kísérleti módszer arra igyekezik, hogy beható
analizis segítségével lehetőleg pontosan megállapítsa a pszichikai
tényálladékot, míg a genetikus szemléleti mód kettős alakjában, vagyis
mint ontogenetikus és mint filogenetikus módszer a biológiai módszerrel
karöltve, a lelki élet eredetét, fejlődését és jelentőségét igyekszik
kikutatni.
Ami most már a különböző _irányokat_ illeti, melyek jelenleg a
pszichológiában kifejlődtek, ezek részint megfelelnek a bizonyos
módszerekre vetett nagyobb nyomatéknak, részint alapvető nézetek a lelki
folyamatok bizonyos alaposztályainak nagyobb vagy kisebb fontosságáról.
A régebben használatos megkülönböztetés _racionális_ vagy spekulativ és
_empirikus_ pszichológia között ma már tárgytalanná vált. A mit
racionális pszichológiának neveztek, az most általában mint a metafizika
egy része szerepel és ki van zárva a pszichológiából. Épen ezért az
«empirikus», vagyis «tapasztalati» kifejezés ma magától értetődő és
ezzel fölöslegessé is vált.
Ezzel szemben megkülönböztetjük az illető módszereknek megfelelően az
_introspektiv_ és a _kísérleti_ pszichológiát. Mind a két irány
alkalmilag élesen küzd egymással. Az introspektiv pszichológusok azt
vetik a kísérletieknek szemére, hogy hosszadalmas vizsgálataik
eredményei gyakran jelentéktelenek s ezenfelül inkább a fiziológiának
válnak hasznára, mint a lélektannak. A «kísérletiek» viszont szeretnek
gúnyolódni a «karosszék-pszichológusokon» és azt tartják, hogy csak a
laboratóriumban lehet exakt módon űzni a pszichológiát.
Fentebbi fejtegetéseink értelmében mindkét iránynak megvan a maga
jelentősége s csak a kísérlet és az önmegfigyelés közreműködésével,
valamint beható analizissel lehet haladást elérni.
Maguknak a pszichikai folyamatoknak megítélését illetőleg azelőtt
többnyire abban a véleményben voltak, hogy az észrevevés és elképzelés
elsődleges, az érzés és akarás pedig levezetett állapotok. Ezt az
irányt, amelynek még mindig sok a hive, _intellektualisztikus_ iránynak
nevezhetjük.
Ezzel szemben újabb kutatók azt hangsúlyozzák, hogy nem az elképzelés,
hanem az _érzés_ és az ezzel a legszorosabban összekötött _akarás_ az
eredeti állapotok, melyekből az észrevevés és elképzelés kifejlődött.
Azt a nézetet, amely az élet egész fejlődéstörténetének sokkal jobban
megfelel, _voluntarisztikus_ pszichológiának nevezik. Ez az irány mind
jobban utat tör és egyre több híve akad.