Ragyogva kél a hajnal keleten.
Aleko a sirdomb alatt,
Kezében véres kését tartva,
Ül elbusultan ott a sirkövön,
Két hulla fekszik lábai előtt.
Iszonytató a gyilkos arczulatja;
Zilált csoportban félve álldogálnak
Körüle a czigányok,
Mellette ásnak egy vermet sietve.
Jön a siró asszonynép gyászmenetje,
Hogy megcsókolja a holtak szemét;
A vén apa ott gubbaszt egyedül
Tehetlen néma renyheségben,
Az elveszett leányra elmeredve.
A két halottat aztán elteszik
A földbe, és pázsittal bétakarják.
S mikor rájuk tapossák az utolsó
Hantot, Aleko némán összerogy
A fűbe bukva s lomhán elterülve.
Ekkor hozzá megy és így szól az ősz.
«Kevély ember, hagyj minket el!
Vadak vagyunk mi. Nem köt el
Törvény. Nem ölünk, büntetünk.
Vér, sohajtás nem kell nekünk;
De a gyilkos sem jő velünk.
Szilaj sorsunkba nem születve,
Szabadság csak magadnak kell,
Szavad bennünket rémületbe
Ejt. A mi népünk ősi kedve
Jó és szelid. De te kevély
És rossz szivű! Maradj itt el.
Sokáig élj
Béke legyen szivedbe’!»
Mondá. S azzal zsibongó rajban
Tovább vonult a borzalom völgyéből
A vándorok kóbor csapatja,
S eltünt a pusztaság buczkái közt,
Csak egy szekér maradt el ott a rónán,
Kopott ponyvával félig betakarva,
A hogy nagy késő őszszel, a mikor
Korán reggel a bús ködök közül
Felszáll a vándor darvak egy csoportja,
Károgva és repülve dél felé,
Csak egy marad a rónán társitól
Elhagyva hátra, a kit sebhedő
Lövés talált, lőtt szárnyát leeresztve.
Az éj leszáll; de senki a tüzet
Nem szítja fel az elhagyott szekérnél
S alunni nem fog senki sátorában.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Mind a kettő.]
[Footnote 2: «Szabadság» görögül.]
[Footnote 3: Az Apostol családi vezetéknevük volt.]
[Footnote 4: Úgy hiszem, hogy kedves szolgálatot teszek a «Szabadság a
hó alatt» czímű regény t. olvasóinak, a midőn e költeményt, a miről e
regényben annyit beszélnek, saját fordításom szerint közlöm.