Czigánycsoport lármázva bandukol
Végig a besszarábi pusztaságon.
Ott alszik a rongyos sátor alatt,
A vízparton, a zöld mezőn.
Szabadságvágya egyezik
Jó kedvivel, jó álmival;
A rozzant kordéhoz közel,
Mit a ponyva félig takar csak,
Ég a tűz. A család sütkérez.
A «turcsik» ott legelnek a gyepen.
Sátor mögött láncz nélkül hentereg
Az engedelmes medvepár.
Jámbor czigány munkás zajától
Élénkül a sík pusztaság,
Asszony dalol, gyermek zsivajg,
S az üllőn csattog a pöröly.
S leszáll majd rá az álom csendje
A bujdosó karavánra.
Ebugatás, lónyerítés
Hangzik a csendben néha, néha.
A tüzek is kialva mind.
Béke uralg. A fényes hold
Ragyog le a derült magasból.
Egy ősz marad csak ébren sátorában,
Guggolva a parázs előtt,
Melengetve tenyereit,
S kibámul a nagy pusztaságba,
Melyet az esti köd bevon.
Ifjú leány ott kinn bolyong
A puszta sík fenyéren még.
Vadonszabadsághoz szokott ő,
S akkor jön meg, mikor akar.
Már éjjel is lesz, lám a hold is
Elbuvik a felhők közé
S Szemfira még se jő haza.
Meghűlt már rég az estebéd,
Az ősz apa sovány falatja.
De most csak ő jön! Lépteit
Kiséri egy ifjú a pusztán,
Idegen a czigány előtt.
«Nézd, szól a lány, itten hozok
Apám egy vendéget neked,
Itten találtam őt a pusztán
S meghittam a mi sátorunkba.
Saját szabad kivánatából
Czigány akar lenni velünk.
Őt törvény üldözi, én védem őt.
És hű barátnéja leszek.
Alékonak hívják. Fogadja,
Hogy engem mindüvé követ.
Öreg.
Örülök rajta. Hát maradj
Vendégül sátorunkba reggelig,
Maradj aztán is, hogy ha néked
Ugy tetszik. Mindig szivesen
Megosztom véled kenyerem
És rongyos ponyvasátorom.
Maradj velünk s osztozz velünk
A bujdosóknak kincsein.
Szegénység és szabadság kincseink.
Holnap hajnalban – itt a kordé!
Velünk együtt utazhatol.
Válaszsz mesterséget magadnak.
Foldozhatsz üstöt, mint kovács,
Vagy járhatsz, hogyha jobban tetszik, a
Falukra medvetánczhoz énekelni.
Aleko.
Maradok.
Szemfira.
Így, most már enyém lesz!
Ki üzheti most tőlem el?
De már késő az éj. A hold
Letünt. Éj szállt le a mezőkre.
Álmos vagyok, majd eldülök.
*
Virrad, halkan setteng neszelve
A vajda a sátor körül.
«Szemfira. Kelj már! Süt a nap!
Héj vendég! Ébredj! Keljetek
A «pelyhes» ágyból gyermekek!
A sátort bontják, nagy zsibongva
Verődik össze a csoport.
Mozgásba jön egyszerre minden,
A laptikák nyikorgnak.
A horda átvonul a pusztán.
A rajkók a kosárban a szamár
Két oldalán. A férfiak,
Testvérek, lányok, asszonyok,
A véne, ifja mind siet
Egymás nyomát taposva, zsörtölődve
S czigány-nótákat énekelve,
A mikbe medvemorgás
És lánczcsörömpölés vegyül.
A tarkabarka rongyok, foltok,
S a meztelen purdék, dádék,
A csaholó kuvaszhad,
Hegedüszó, keréknyikorgás
Egymással összezagyvalítva.
Vad és szegény, de gondtalan
És életpezsgő zürzavar
Távol a sápadt kéjmámortól,
S az élet lomha unalmától,
S egyhangú, mint a rab dala.