A lázadás teljesen leveretett. A felkelők utolsó csapatja Jakuskin
vezetése mellett egy palotába vette be magát s azt eltorlaszolva, védte
a kétségbeesés heroismusával; míg minden oldalról rá nem törtek s ezzel
a szentpétervári kisérletnek vége volt.
Hasonló balsiker fogadta a déliek fölkelését.
A két Muravieff Apostol[3] testvért, mikor már el voltak fogva, az
«egyesült szlávok» republikánus szövetségéhez tartozó tisztek
kiszabadíták, s arra azok a katonaság élére állva, kikiálták a
köztársaságot Wassilkoffban. Az ottani pópa megáldotta zászlóikat. De az
áldásnak nem volt foganatja. A katonák nem bánták, ha köztársaság lesz,
de hát ki lesz benne a czár? Mert czár csak kell a köztársaságnak is.
Az ustinofkai halmokon vannak eltemetve. Ott lőtték őket rakásra
kartácsokkal s gázolták a paripák alá; a sírhalom fölé, mely tetemeiket
rejti, van emelve egy bitófa. Az az ő síremlékük.
Az északi szövetség halottainak ilyen emlék sem jutott. Őket még a harcz
éjjelén beeregették a Néva jegén vágott lékekbe, s a folyam öt hónapig
befagyva marad.
Jakuskin foglyul esett, hanem a börtönben összezúzta a fejét, a kőfalhoz
vágva.
Puskin csodamódra menekült meg.
Ezt a csodát két asszonyszív vitte véghez, mely úgy tudott megosztozni
az ő iránta való szerelemben, hogy mind a kettő megtartsa őt az életnek.
A Galban lovag birtokára tett kitérés után elkésett a végzetes napra
való megjelenésről. Csarszkoje Zelón innen kidőltek a lovai az
erőltetett sietségtől, s ott az útfélen találkozott össze a szemközt
jövő Battenkoffal, a ki már a szentpétervári mészárlásból menekült:
attól megtudta, hogy minden el van veszve már, Ghedimin herczeg
Szibériába száműzve, a hova Zeneida önkényt követi.
Puskin visszafordulhatott a feleségéhez. Nincs már Eleutheria többé.
Eltemették.
Senki se foghatta rá, hogy részese volt a szabadságkivívó szövetségnek.
Az ő neve is ott volt a tízezer között, a kiket egy komédiásné
«pokolbeli» ötletével a vérpadtól és Szibériától elrabolt.
Volt azután elég zord idő, a mit Puskin muzsája úgy szeretett.
S hogy egészen az övé lehessen, a muzsájáé, Bethsába is itt hagyta őt.
Elment találkozni Zsófiával.
Nem állhatta ki ezt a hideg börtönvilágot.
Puskin aztán egyedül maradt puszta kastélyában, nem volt senkije, csak a
vén Helenka, annak olvasta fel a verseit.
A másik év tavaszán parancsot kapott Miklós czártól, hogy jelenjen meg
előtte Szent-Pétervárott.
Elfogott barátait akkor végzék ki.
Az is nagy jelenet volt! Hugo Victor tolla kellene hozzá azt leirni,
mikor a kivégzés pillanatában az egész nagy vérpad-alkotvány
összeomlott, s elitélteket, hóhérokat, birákat, mind maga alá temetett.
Ekkor hivatta a czár Puskint színe elé.
Puskin gyászt viselt.
– Kit gyászolsz? kérdé tőle a czár.
– A feleségemet.
– Tehát nem a barátaidat, a kik meghaltak? Valld meg! Ha itt lettél
volna Szent-Pétervárott, melyik részre álltál volna?
Puskin a nyakán érzé a pallos hideg élét.
Szabad-e az ilyen kérdésre hazudni?
Az egész világ ethikája szerint szabad is, szokás is. Az összeesküvő nem
tartozik saját maga ellen vallani, nem tartozik elismerni azt, a mit be
nem bizonyíthatnak rá, nem tartozik előadni azt, a mi a szivében van.
És mégis Puskinnak nem tudott kijönni ez a hazug szó az ajkán. Az ész
diktálta, de a büszke szív útját állta annak.
– Ha itt lettem volna, felelt a czárnak, én is ott lettem volna a
barátaim oldalánál.
– Szeretem, hogy így válaszoltál, mondá erre a czár. Én most Nagy Péter
czár korát akarom megiratni, s keresek egy embert hozzá, a ki tud
költeni, de nem tud hazudni. Rátaláltam. Te rád bízom e kornak
megirását. Eredj haza és fogj hozzá. S a mit ezentul irni fogsz, annak
mindig én magam leszek a censora.
Így szabadult meg a végzetes catastrophából a költői alakok egyik
legfényesebbike.
A «Medvesonkában» az igaz, hogy ezért proscribálták, mint hazaárulót.
(Mert ha a titkos társulatok mind elvérzettek is, a medvesonkai
megmaradt és az nem szünt meg a szabadságért tovább is inni.)