Ekkor azonban megreccsent az ajtó és Ronda sunyin a szobában termett.
Róza hosszan felorditott és a sarokba röpült, Lohmann széke mögé. Ronda
szótlanul lihegett; és Róza olyannak találta, ahogy az ének alatt
elképzelte. Ronda szemei épp oly utálatosak voltak, mint tegnap. Miért
is nem ivott tegnap kamilla-teát, gondolta a nő rémülten.
Ronda erre gondolt: most mindennek vége. A munkája, a mindent
megsemmisitő büntető expediciója hiábavaló, hisz Lohmann megint Frölich
szinmüvésznőnél kuksolt. A nőt az egész emberiség fölé helyezte, nap-nap
után azon fáradozott, hogy eléje rakja, amit másoktól elrabolt; – és
most a felesége a legszörnyübb vizióját valóra váltja, együtt látja az ő
arcát és Lohmann arcát, amelyben minden gonosz és gyülöletes
összpontosul. Mi fog történni? Frölich szinmüvésznőnek vége és vége
Rondának is. Halálra kell itélnie Rózát és véle önmagát is.
Egy kukkot se szólt; – és hirtelen torkonragadta a feleségét. Ronda
hörgött közben, mint hogyha őt fojtogatnák. Egy másodpercig megállott és
lélegzetet vett. A nő ezt a másodpercet felhasználta és sikoltott:
– Lohmann az érzéki szerelmet utálatosnak tartja, épp most mondta.
Ronda ujra torkonragadta a feleségét. Ekkor azonban mindkét vállán
hatalmas ránditást érzett.
Lohmann ragadta meg, csak ugy kisérletképpen. Nem tudta, van-e itt
valami szerepe; azt hitte csak álmodik. Erre nem volt elkészülve. Okos
és logikus képzeletében Ronda különös fejlődése simán és bizonyos
távolságban folyt le, mint egy könyvben. Ilyen kézzelfoghatóság nem
történt benne. Lohmann az öreg tanárjáról érdekes elméletet csinált
magának; de figyelmen kivül hagyta Ronda lelkét; – a lelke örvényes
mélyeit, félelmes és megszenesedett sivárságát, emberfölöttien átkozott
és önrontó voltát. Amit Lohmann nem értett, azt most nagyon is hamar
megértette és megijedt – megijedt a valóságtól.
Ronda feléje fordult. Közben kisiklott a karmai közül Róza, károgva a
másik szobába illant és csattogva magára zárta az ajtót. Egy pillanatig
kábultan ődöngött Ronda; aztán felkászolódott és Lohmann körül
keringett. Lohmann, hogy a helyzet ura maradjon, az asztal mögé állott,
a tárcáját fogta és simogatta. Azon töprengett, mit is kell mondania.
Hogy nézett ki szegény Ronda! Őrült szemein szines verejtékcsöppek
cikkáztak, hápogó állkapcsain tajték fehérlett, hasonlitott a pókhoz és
a macskához. Nem volt éppen kellemes dolog, hogy görbült csápjait feléje
nyujtogatta. Mit lihegett?
Érthetetlenül dadogta:
– Nyomorult… még merészeli… Megfogni… végre meg kell fogni… Ide adni,
mindent ide kell adni!
És ekkor Lohmann kezéből kitépte a tárcát s elrohant vele.
Lohmannak az ijedelemtől földbe gyökerezett a lába: mert látta, hogy itt
büntényt követtek el. Ronda, az érdekes anarchista, nyiltan büntényt
követett el. Minthogy az anarchista erkölcsi kuriózum és érthető véglet,
nem csoda, hogy büntényt követett el, amely az emberi hajlamok és
érzések végső felfokozása. Ronda azonban Lohmann jelenlétében a saját
feleségét is meg akarta fojtani és a tetejébe még ki is rabolta őt. Erre
a kommentátor megakadt, a jóakaratu szemlélő már nem tudott többé
mosolyogni. Lohmann szelleme, amelyet még nem tett próbára ilyen
hihetetlen esemény, levetett magáról minden cafrangot és a »büntényre«
egész vulgárisan azt felelte, hogy »rendőrség.« Nagyon jól tudta, hogy
ez nem valami különös ötlet, de a vállát vonta: »mit tegyek?« és habozás
nélkül indult el. Határozottan indult el, a másik szoba ajtaja felé,
hogy megrázza a kilincset. Világosan hallotta, hogy Róza bezárta magát;
de kötelessége teljesen meggyőződni, hogy a nő Ronda távozása után nem
került-e gyilkos férje körmei közé… Aztán Lohmann elhagyta a házat.
Elmult egy óra; akkor aztán egyre növekvő tömeg jelent meg az utca
sarkán. A város ujjongott, mert Ronda letartóztatását elhatározták.
Végrevalahára! A város megszabadult a saját büne tudatától, a végső
leszámolás még messze volt. Ocsudva a körülöttük fekvő erkölcsi hullákra
tekintettek és látták, ideje volt már, hogy végezzenek velük. Miért is
vártak ily sokáig.
Egy hordókkal agyonrakott söröskocsi a fél utcát eltorlaszolta és egy
másik kocsi kanyarodott be a szük utcába; azon ültek a rendőrség
hivatalnokai. A sarki gyümölcsöskofa loholt utánok; Dröge, a szatócs, az
öntözőcsövét cipelte.
Ronda háza előtt tombolt a csőcselék. Végre megjelent Ronda a
rendőrtisztektől körülvéve. Frölich Róza bomlottan, kócosan, görcsös
rázkódással, bánattal és kuszó alázattal hozzátapadt, a nyakán csüngött,
felolvadt benne és sirt, mint a záporeső. Lohmann várakozása ellenére
elfogták Rondával együtt. Ronda őt is a zárt kocsiba emelte, amely
sötétre volt függönyözve; és Ronda ziláltan keresett valamit a bőgő
zavarban. Valaki a bőrkötényes sörös-kocsis mögül előrehajtotta sápadt
csibészpofáját és vinnyogott:
– Jaj de ronda!
Ronda a szó után szaglászott, amely már megint nem diadalkoszoru volt,
csak egy utána röpülő piszok – és felismerte Kieselsackot. Ronda rázta
az öklét, nyakát előre nyujtva a levegőbe hápogott: de Dröge ur
tömlőjéből a vizsugár pont a szájába fröccsent. Vizet okádott szegény,
hátulról még egyszer bele rugtak, a felhágóra bukott és hanyatt-homlok a
kocsi párnájára rogyott, a sötétbe, Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága
mellé.