Másnap reggel Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága sokáig tünődött, hogy
mi dolga is akadhatna a városban s miután meglelte a kellő ürügyet,
elindult. Minden ablaküvegen nézegette az orcáját; két és fél óra
hosszáig öltözködött. Az érverésén a várakozás izgalma volt észlelhető.
A Siebenberg-utca elején, Redlien könyvesboltja előtt, megállott, –
először állott meg életében Redlien könyvesboltja előtt. Fejét a
kirakatba hajtotta és ijedező csiklandást érzett a nyakán, mintha valaki
belé akarna markolni. Ebben a pillanatban valaki beleszólt a nyakába:
– Nagyságos asszonyom, hát ismét látjuk egymást?
Róza megfordult, mozdulataira kecses boszuságot erőszakolt.
– Ah, Lohmann ur? Ön ismét itt van a városban?
– Ha nincs ellenére, nagyságos asszonyom?
– Hogy lenne? De hol hagyta a barátját?
– Ertzum grófot gondolja, ugyebár? Oh, ő nagyon el van foglalva… De nem
óhajt kissé arrébb jönni innen, nagyságos asszonyom?
– Ah. És mivel foglalkozik a barátja?
– Az önkéntesi évét szolgálja, nagyságos asszonyom. Most szabadságon van
itt.
– No de ilyet, csakugyan? Mondja, még mindig olyan, mint azelőtt?
Lohmann pillanatra se jött ki a sodrából, pedig Róza mindig csak a
barátja felől kérdezősködött. Ellenkezően, mintha mulatott volna Rózan.
Róza akkoriban a »Kék Angyal«-ban is mindig ugy érezte, hogy Lohmann
kineveti. Senki másnál nem érezte ezt, csak Lohmannál. Most is egészen
beleizzadt ebbe a gondolatba. Lohmann cukrászdába invitálta, mire Róza
dühösen válaszolt:
– Van jobb dolgom. Csak menjen maga!
– Kissé soká állunk már itt az utcasarkon, nagyságos asszonyom, a
kisváros hiuz-szeme mindjárt észreveszi.
Felnyitotta Róza előtt a cukrászda ajtaját. A müvésznő nagyot sóhajtott
és besuhogott. Lohmann menet közben kissé hátramaradt és még egyszer
megbámulta, mily pompásan érvényesül Róza hosszas dereka; mily kitünő a
frizurája; milyen előkelő könnyedséggel viseli a szoknyáját; mivé
változott, mióta nem látta. Azután csokoládét rendelt.
– Kegyed hires személyiség lett azóta, ugyebár?
– Na, na – mondta Róza és másra terelte a beszédet:
– Hát maga? Maga mit müvelt? Hol bujkált, amióta nem láttam?
Lohmann készségesen felelt. Egy ideig a brüsszeli kereskedelmi akadémián
tanult, azután pedig Londonban gyakornokoskodott az édesapja barátjánál.
– Képzelem, sokat mulatott – szólt Róza.
– Nem, egyáltalában nem – mondta Lohmann érdesen, szinte megvetően és az
ismert szinészi pózzal. Róza oldalról pislogott rá, félő tisztelettel. A
fiu egészen feketébe volt öltözve és fekete, széleskarimáju kalapját nem
vette le a fejéről. Az arca talán még sárgább és markánsabb lett azóta;
simára volt borotválva; és félig lehunyt, sötét és furcsán háromszögü
szemhéjaival sanditott valamerre, ahol semmi sem volt.
Róza kényszeriteni akarta, hogy ránézzen. Azt is szerette volna tudni,
megvan-e még a régi bozontos üstöke.
– Miért nem veszi le a kalapját? – kérdezte.
– Igaza van, nagyságos asszonyom – mondta Lohmann és szót fogadott.
Sötét haja dus fürtökben borult oldalt a homlokára, akárcsak régen.
Lohmann most egyenest Rózára nézett.
– A »Kék Angyal«-ban, nagyságos asszonyom, nem törődött ilyen
csekélységekkel. Hogy megváltoznak az emberek. Hogy megváltozunk
mindannyian. És két rövid esztendő alatt.
Lohmann ismét félrenézett és nyilvánvalóan más dolgok foglalkoztatták.
Róza nem is merte neki megmondani, hogy ez a megjegyzés sziven találta.
De lehet, hogy nem is őt értette. Legalább a hangjában volt valami
különösen sokatjelentő.
Lohmann Breetpoot Dóra asszonyra gondolt, amikor azt mondta és arra,
hogy mennyire megváltozott, akár csak az az eszménykép, amit magával
vitt róla lelkében. Lohmann a nagyvilági hölgyet szerette Dórában. Ő
volt a város »grande dame«-je. Egyszer Svájcban megismerkedett egy angol
hercegnővel és ennek az ismeretségnek a ceremóniája még mindig érzett a
mozdulatain. Voltaképpen az angol hercegnőt képviselte azóta ebben a
városban. Hogy az angol nemesség a legelső az egész világon, abban
senkinek sem volt szabad kételkednie. Később egyszer Délnémetországban,
egy prágai lovag csapta neki a szelet, akkoriban az osztrák
arisztokrácia egy rangba került az angollal… Bámulatos, mennyire
imponált mindez Lohmannak és hogy milyen jóhiszemü világitásban látta a
dolgokat; a legbámulatosabb azonban az, hogy mindennek össze-vissza
nincs még két esztendeje. Most visszajött a városba – és közbe Dóra ugy
összezsugorodott, mintha gummiból lenne. Breetpooték háza félakkora se
volt, mint régen és odabenn a házban egy kis vidéki asszonyka üldögélt.
Nem volt más, mint egy kis vidéki asszonyka. Igaz, hogy a nyakán még
mindig a régi szép exotikus kreolfej ült, de ennek a kreolfőnek a
szájából vidékies kiszólások röpködtek! Ó divatu és helytelenül
értelmezett ruhákba öltözött. Még annál is rosszabbul, esetlenül
sikerült egyénien müvészi jelleggel. És hogy fogadta őt, aki messze
földről jött, mintha üdvözleteket várt volna tőle, azután még azon is
sopánkodott, hogy nem ide való szegény, az isten háta mögé. Furcsa, hogy
ezt azelőtt észre se vette. Igaz, hogy akkoriban alig szólt hozzá az
asszony, szinte meg se látta. Akkor diák volt, most ur, most kacérkodott
vele, megpróbálta belévonni a »társaságba«, hogy jelentéktelen
személyének keretet adjon… Lohmannt fojtogatta a keserüség. Az ócska
puskára gondolt, amit akkor mindig készenlétben tartott, – a
legkomolyabban – arra az esetre, ha kitudódnék a szerelme. Még most is
melankólikus büszkeség fogta el, ennek a gyerekkori szerelemnek az
emlékén, amely oly sokáig, egész felnőtt koráig tartott: szégyen,
komikum, talán kis undor érzése is járt vele, de még sem szünt meg.
Kunszt, Gierschke és a többiek ellenére sem szünt meg, az imádott
asszonyt követő számos utód is csak fokozta. Mikor ott éjjel,
megcsókolta a háza kapufélfáját! Óh, az gyönyörü volt, azt nem lehet
egykönnyen elfelejteni. Rájött, hogy mennyivel jobb, mennyivel nemesebb
volt akkor. (Hogy is képzelhette magát akkor blazirtnak. Most igazán
blazirt volt.) A legértékesebbet kapta Breetpootné, amit valaha is
adhatott egy nőnek. Most, mikor a lelke üres lett, ostromolta őt…
Lohmann a dolgokat a visszhangjuk kedvéért szerette, a szerelmet a
nyomán járó keserü magányért, a boldogságot legfeljebb a fojtogató vágy
miatt, amely a gégéjét reszelte. Ezt a kisszerü, szimpla smokk nőcskét
alig állta, mert az egykori érzéseinek melankóliáját eltorzitotta.
Mindent rossz néven vett tőle, még a szegénység nyomát is, amelyek –
rajta még nem – de a szalonjában már jelentkeztek. Lohmann tudta, hogy
Breetpoot rosszul áll. A gyengédség és a könnyes szánalom milyen viharát
keltette volna fel benne ez az eset akkor. Most csak azt látta, hogy a
nő gráciáért való fáradozásai élénk ellentétben állnak a beköszöntő
szegénységgel és már előre szégyelte magát Breetpootné méltatlan
pöffeszkedése miatt, hogy a szegénységgel majd hivalog és mégis tagadni
fogja. Lohmannt az is sértette, hogy ha rátekintett; sértette és
megalázta, mikor a lelkébe tekintett és látta, mi történik ott. Mit
mivel az élet. Elzüllött. A nő is elzüllött. Mikor elment,
kinos-biztosan érezte, hogy suhannak az évek és hogy az ajtó egy
szerelem mögött záródott be, amely annyi volt, mint a fiatalsága.
Ez a megérkezés után való napon történt. Nyomban utána találkozott
Ertzummal és aztán a Siebenberg-utcában mindketten találkoztak
Rondáékkal. Ebben az obskurus fészekben ez csak természetes is. Bármily
rövid ideig is tartózkodott Lohmann a városban, máris hallott beszélni
róluk; és az öreg Ronda tettei az emberi különcségek iránt való
érdeklődését erősen felkeltették. Megállapitotta, hogy Ronda
jellemvonásai, amelyek két évvel ezelőtt jelentkeztek csak,
többé-kevésbbé már teljesen kidomborodtak. De még jobban tetszik neki
Frölich Róza fejlődése. A »Kék Angyal« énekesnőjéből nagystilü
demi-monde lett! Mert végül annak látszott az első pillanatra. Csak
akkor ütközött ki a kispolgári nő is, hogyha közelebbről is megnézték.
Mindenesetre nagyszerü dolgok történtek. Amerre sétált a házaspár,
kalapok köszöntötték! És a nőt mindenütt, akárhol szellőztette a
parfümjét, alázatos kiváncsiság fogadta. Ő és a városi publikum
kölcsönösen ugratta egymást. Róza ugy viselkedett, mint a város szépe,
annak nevezték őt és el is hitte az embereknek. Igy volt ez valaha
Breetpoot Dórával is, a nagyvilági toalettjeivel? Lohmann maró iróniát
látott abban, hogy most Frölich Rózával foglalkozott. Emlékezett még
arra az időre, midőn mindkettőjükre verseket csinált; mikor a szerelme
boszuvágyában azáltal akarta bemocskolni Breetpoot Dórát, hogy – nevével
a szivében – a másik csókjaiban a bün zamatját akarta magába szivni? A
bün zamatját? Most, hogy nem volt többé szerelmes, nem értette, mi a
bün. Az, hogy a szive nem vert többé Breetpootnéért, nem használt
Rondánénak sem. Ha Breetpootné háza előtt elmenne vele, egy ina se
rándulna meg. Lohmann ugy érezte, egyszerüen egy elegáns kokottot vezet
a kiábrándult és istentelen városon.
Ertzumot inkább nem vitte magával. Ertzum mihelyt meglátta a nőt, vadul
csörtetni kezdte a kardját és a hangja érdes és durva lett. Ertzum képes
volt arra, hogy megint fülig beleszeressen. Ertzum számára mindig élt a
jelen, – mig Lohmann a délelőttien-üres cukrászdában Frölich
szinmüvésznő mellett is az egykori hangulatok ködös utóizét szürcsölte
pohárkájából, amelyet sohase ivott ki körömcseppig.
– Öntsek kis konyakot a csokoládéjába? – kérdezte Lohmann. – Igy nagyon
jó.
– Azután ezt mondta:
– De, hogy mennyi mindent beszélnek önről a városban, nagyságos
asszonyom!
– Ugyan? – kérdezte éberen.
– Azt mondják, hogy ön és az öreg Ronda egészen felforditották a várost
és mindenkit tönkretettek.
– Igen? Éltünk. És nálunk mulattak az emberek, – bár igazán nem vagyok
valami nagyon jó háziasszony.
– Ezt beszélik. És hogy miért tette ezt Ronda, azt senkise tudja. Azt
gondolják, hogy a játékból él. Én mást hiszek el. Mi ketten, nagyságos
asszonyom, jobban ismerjük őt.
Róza megdöbbent és hallgatott.
– Ő az a zsarnok, aki inkább megsemmisül, semhogy bármi korlátot türjön.
Ha valaki gunyosan elrikkantja magát, – a sikoly áthatol éjjel az ágya
bibor függönyén, álmában is meghallja és vérfürdő kell neki, hogy
meggyógyuljon tőle. Ő kitalálta volna a felségsértést: hogyha már oly
régen fel nem találták volna előtte. Ha valaki a legőrültebb
önzetlenséggel borul eléje, akkor is lázadást sejt benne. Az
embergyülölet az ő marcangoló gyötrelme. Hogy körülötte tüdők
lélegzenek, amelyeket ő nem szabályoz, ez már epével és boszuval tölti
el, a szétpattanásig fesziti idegeit. Csak egy motivumra van szüksége, a
körülmények véletlen találkozásain – arra, hogy a Hünengrabot
megrongálják és a többi eseményre; csak arra van szüksége, hogy a
hajlamait és az ösztöneit felcsigázza valami, például egy nő – és a
pániktól szorongatott zsarnok a csőcseléket a palotába hivja,
gyilkosságra és gyujtogatásra kapatja, az anarchiát isteniti!
Frölich Róza eltátotta a száját. Lohmann igen meg volt elégedve saját
magával. Az efajta hölgyeket rendszerint ugy szórakoztatta, hogy azok
nem tehettek egyebet, mulyán eltátották a szájukat. Különben kétkedően
mosolygott. Most csak egy elvont lehetőséget hajtott a végletekig. Az
öreg, nevetséges Ronda egész históriáját – tudta – nem mesélheti el.
Mert még nagyon is az iskola perspektivájába látta őt és nehéz
szörnyüségeket elképzelni arról, aki nem régen együgyü iskolai
feladatokat diktált neki az orleánsi szüzről.
– Roppant rokonszenves nekem a maga ura, – tette még hozzá Lohmann
mosolyogva, mire Róza őnagysága még jobban elképedt.
– Önt is mindenütt dicsérik, mint jó háziasszonyt, – mondta aztán.
– Na, hát tudja, pompás lakásunk van, annyi szent. És azután…
Róza elkezdett hencegni.
– Nálunk első a vendég. Semmit sem sajnálunk tőlük. Néha fejtetőre
állanak, az se baj. Halálra nevetné magát, ha köztük lenne. A maga
kedvéért még a kis bögrét is elénekelném, pedig soha sem szoktam, mert
kicsit nagyon is erős.
– Nagyságos asszonyom ellenállhatatlan.
– Maga már megint gunyolódik?
– Ön tulbecsül engem, minden tréfáló kedvem elmult, amikor önt
viszontláttam. Nagyságos asszonyom, ön bizonyára tudja, hogy ebben a
városban ön az egyedüli nő, aki valamit számit.
– Hát aztán, – mondta Róza elégedetten, de csöppet sem csodálkozva.
– Már csak a toalettje is. Ez a rezedazöld posztóruha már egymagában
kielégithetné a legmagasabb igényeket. Nagyon illik hozzá a fekete kalap
is. Ha szabad valamit kifogásolnom, a point-lace stóla a ruhán, az idén
már nem igen divatos.
– Ne mondja.
Róza közelebb huzta a székét.
– Igazán? Akkor becsapott az a disznó. Még ezer szerencse, hogy nincs
kifizetve.
Elpirult; és gyorsan kijavitotta magát:
– Azért ki fogom fizetni, egye fene, de hordani nem fogom, nem. Efelől
egészen nyugodt lehet.
Róza boldog volt, hogy elégtételt adhatott Lohmannak; hogy ha csak ily
kis dologban is rábizhatta magát. Amily mértékben kiábrándult az urából,
oly mértékben nőtt a Lohmann iránt való becsülése, határtalanul. Még a
divathoz is ért. Lohmann megint nagyon finoman kezdett beszélni.
– Mi mindent jelenthetett ön, nagyságos asszonyom, ezeknek a
kisvárosiaknak! Királynője volt a vérnek és az aranynak, a romlás
istennője. Egy Semiramis, mit tudom én! Mindenki hanyatt-homlok rohant
az örvénybe.
És minthogy Róza szemelláthatóan nem birta követni ezt a
gondolatmenetet, Lohmann magyarázgatta:
– Ugy értem, hogy a férfiak nem nagyon sokáig kérették magukat. És egy
ujjára tiz férfi is jutott, ugyebár?
– Oh, maga tuloz. Igaz, hogy szerencsém van itt és sokan szeretnek,
igaz.
Róza ivott; Lohmann ezt mind nagyon jól tudta.
– De hogy képzeli, hogy én itt olyan életet élek, – ah – mi jut eszébe…
Ne higyjen ilyet rólam és Róza nyiltan Lohmann szemébe nézett.
– Annyi az egész, hogy mindenki leülhet velem csokoládét inni és
kuglófot enni.
– Én is leülhetek? Akkor most én vagyok soron?!
Lohmann hátravetette a fejét és összehuzta a szemöldjeit.
Róza csak lehunyt szempilláira nézhetett.
– Csakhogy, – folytatta Lohmann – ha jól emlékszem, én csak az utolsó
lehetek önnél? Akkoriban gyakran hangsulyozta ezt nagyságos asszonyom!
Eszerint hát – és Lohmann szemtelenül tágranyitotta a szemét – a
többiekkel már végzett?
Róza nem boszankodott, csak szenvedett.
– Ah, kis fiu, maga nem is tudja, mit beszél. Itt van Breetpoot. Ez
bizony megadta az árát. Mert szegény feje elkezelte Ertzum pénzét…
Jesszusom, mit mondtam.
Csak későn vette észre, hogy mit mondott és ijedten nézett a csészéjébe.
– Ez öreg baj – jelentette ki Lohmann, szigoruan és sötéten. Félig
elfordult Rózától és egyikőjük se szólt egy szót sem.
A müvésznő végre félénken megszólalt:
– Nem én voltam egyedül az oka. Ha tudná, hogy kunyorált. Mint valami
gyerek, biz Isten, mint valami gyerek. Az az odvas fogu! Az egész ember
olyan, mint egy nagy odvas fog. És, el se hinné, tudja, hogy meg akart
szökni velem? Az a cukorbajos majom, na köszönöm szépen.
Lohmann megbánta, hogy csak egy percre is erkölcsi kétségei támadtak,
ennél a mulattató komédiánál. Ezért igy szólt:
– Egyszer csakugyan elmennék az ön szoaréjára.
– Meg van hiva! – kiáltotta gyorsan és boldogan őnagysága. – Csak
jöjjön! Egész biztosan számitok magára. De most már mennem kell, maga
maradjon ülve. De – igaz – mégse hivhatom meg.
Róza panaszkodva hajlongott jobbra-balra, tördelte a kezeit.
– Nem lehet, mert Ronda már a multkor mondta: no most elegen vagyunk és
senkire se vagyok többé kiváncsi. Már egyszer kravallt is csinált e
miatt. Érti, ugye…
– Tökéletesen értem, nagyságos asszonyom.
– No jó, azért ne lógassa mindjárt földig az orrát, azért meglátogathat,
ha nincs ott senki. Például ma délután ötkor. No de most rohanok.
És a legnagyobb sietséggel kisuhogott az ajtón.
Lohmann nem is tudta hirtelenében, hogy mi történt vele; hogy esett bele
ebbe a nőbe. Sejtette, hogy a romlás varázsa igézte meg. Talán mivel a
szegény Ertzumot is a tönk szélére sodorta a kedélyes és vulgáris
cinizmusával ez a vicces és ordináré Vénusz. És Ertzum még mindig
szerette. Ertzum a pénzéért legalább boldog lehetett volna. Lohmann
hidegen ment hozzá, egy szikrányi tüz se égett benne. A barátja helyett
ment hozzá, aki hosszu szenvedés jogán megérdemelte volna. Mily
lehetetlennek tetszett ez két évvel ezelőtt. Emlékezett, hogy akkoriban
Ronda iránt részvétet érzett, őszinte, nem kaján részvétet érzett az
öreg iránt, aki már el volt veszve és ki akarta őt dobni az iskolából.
Most pedig a feleségéhez megy. Mit nem csinál az emberből az élet,
gondolta Lohmann még egyszer, melankólikusan és büszkén.
Mikor Lohmann becsöngetett Rondáékhoz, a lakás belsejéből hangos
szitkozódás fogadta. A cseléd zavartan nyitotta ki előtte a szalón
ajtaját.
Odabenn Frölich Róza őnagysága izgatottan vitatkozott egy emberrel, aki
cédulát szorongatott a markában.
– Mit akar maga? – kérdezte Lohmann. – Ah, ugy. Mennyi az? Ötven márka!
Érdemes azért annyit lármázni?
– Hja, uram, – felelte a hitelező – éppen ötvenedszer vagyok mán itt,
minden márkáért ippeg külön gyüttem ide.
Lohmann kifizette és elküldte.
– Nagyságos asszonyom, nem veszi rossz néven – mondta kissé zavartan
Lohmann. Furcsa helyzetben volt; ezzel fizetett meg azért, amit
elkövetett. De most már nem állhat meg ötven márkánál; ez ellen
berzenkedett a büszkesége.
– Ha már elkezdtem, nagyságos asszonyom, nyiltan megmondhatom, arról
beszélnek, hogy anyagi gondokkal küzd.
Róza görcsösen összekulcsolta az ujjait és megint szétvette. Fejét
tanácstalanul mozgatta a tea-gown-ja gallérjában. A szállitói, a
szerelmesei, az uzsorásai által zaklatott napjai végigdöngtek az agya
velején és ott a feléje tartott pénztárca degeszre van tömve drága,
meleg bankókkal.
– Mennyit parancsol? – kérdezte Lohmann nyugodtan és óvatosan. –
Amennyire erőm engedi, rendelkezésére állok.
Róza küzködött. Nem akarta, hogy megvásárolják. Lohmanntól meg éppen nem
hagyja magát megfizetni.
– Ah, nem is igaz – mondta – semmi sem kell.
– Kérem. Egyébként megtisztelve éreztem volna magamat, nagyságos
asszonyom.
Közben futólag Breetpoot Dórára gondolt és arra, hogy most ő is nyomorba
jutott és ki tudja, talán pénzért is kapható?… Hogy Rózának még mindig
időt engedjen a meggondolásra, a tárcáját – nyitva – odatette az
asztalra.
– No csücsüljünk le – mondta a nő és aztán vidáman másról kezdett
beszélni.
– Juj, de jó kövér erszénye van!
Mikor Lohmann hidegen hallgatott, megint megszólalt:
– Aztán mire költi a pénzét? Még gyürüt se hord.
– Semmire se költök.
És Lohmann nem törődve azzal, hogy megérti-e Róza, kijelentette:
– A nőknek sohase adok pénzt, mert nem akarom magamat megalázni.
Különben is nőnek lehetetlen pénzt adni. Ugy vagyok velük, mint a
képekkel, amelyekért mindenemet odaadnám. De lehet-e megvenni a
müvészetet? Látok az üzletben egy képet, elviszem magammal a róla való
álmot. Vagy bemenjek az üzletbe és meg is vegyem? Mit veszek meg? A
vágynak nincs szükségre pénzre, a beteljesülés pedig semmit se ér.
És undorodva fordult el a pénztárcájától. Nyomban vulgáris nyelvre is
leforditotta, amit mondott:
– Azt akarom mondani ezzel, hogy én már mindentől megcsömörlöttem.
Róza döbbent tiszteletet érzett iránta, de minthogy az ideáljával kissé
évődni is akart, megjegyezte:
– Szóval maga csak az ételre meg az italra költ.
– Mire másra költsek?
És Lohmann ránézett, összeráncolt homlokkal, olyan szemtelen lánggal a
szemében, mintha ezt kérdezné:
– Megvegyem magát, nagyságos asszonyom?
A vállát vonta Lohmann és aztán mindjárt felelt is arra, amit a nő nem
mondott ki:
– Az érzéki szerelem utálatos.
A nő porba volt sujtva. Aztán félénken megszólalt, kómikusnak találta a
megjegyzést és igy szólt:
– Deeehogy.
– Fel kell emelkedni – szólt Lohmann. – Meg kell tisztulni, szárnyalni
kell. Lovagolni, mint Parcifal. Valószinüen a huszároknál szolgálok és
mülovaglást is tanulok. A cirkuszi mülovasokat kivéve, Németországban
nincsenek százan se, akik emberül meg tudnák ülni a lovat.
A nő felkacagott.
– Hát bolond Auguszt akar lenni. Szerbusz kolléga. No maga jól adja.
Aztán felsóhajtott:
– Emlékszik még a »Kék Angyal«-ra? Hej, szép idők voltak azok.
Lohmann megdöbbent.
– Lehet, – szólt gondolkozva – hogy igaza van. Az az idő szép volt.
– Az ember a kedvére nevethetett, nem kellett ezekkel az alakokkal
lődörögni. Emlékszik, mikor mi ketten táncoltunk és jött Ronda és
magának a vörösfüggönyös ablakon kellett menekülnie… Tudja, hogy még
mindig megfojtaná egy kanál vizben? – Róza izgatottan nevetett.
Róza félfüllel még mindig az ajtóra figyelt; – és szemrehányóan nézett
Lohmannra, mert teljesen rábizta a jelenet rendezését. Nem baj,
megcsinálja egyedül. Lohmannért tüzbe tudott volna menni: először, mert
mindegyiket megengedték neki, csak ő volt tilos. Ezt nem birta el.
Aztán, mert a régi boldog időkből, amelyekre most sóhajtva emlékezett,
maradt benne egy kis titkos vágy, Ronda bizalmatlansága és szörnyü
gyülölete miatt és ezt Lohmann higgadt meggondolása és idegenszerü
finomsága a szédületig szitotta. Végül: mert ez a kaland nagyon
veszélyes volt. Mert Lohmann körül a levegő katasztrófákkal volt vemhes
és a robbanás gondolata kéjesen csiklandozta Rózát.
– És milyen nagyszerü verseket irt akkor – szólt a nő. – Most már nem
ir. Emlékszik még arra a holdas versre, amit egyszer énekeltem, hogy
röhögtek az emberek?
Ábrándosan a szék támlájára támaszkodott, a jobbkeze ujjait a mellére
szoritotta s elkezdte magasan és halkan:
Ragyog a hold s a csillagoknak ezre.
Elénekelte az egész szakot és arra gondolt, hogy ez az egyetlen dal,
amit nem szabad énekelnie; és folyton Ronda arcát látta maga előtt.
Félelmes volt ez az arc; de kissé kómikusan kendőzött és Ronda a tükrös
szelencét (»bellet« felirással) a kezében tartotta.
Szivem zokog, a csillagok nevetnek.
Lohmann kellemetlenül feszengett a dal hallatára s szerette volna
elhallgattatni. De Róza már belekezdett a második szakba.