Kieselsack benyitott a terembe, kék ujjait a szájához emelte s halkan
füttyentett egyet. Ertzum és Lohmann rögtön kijött.
– Siessetek – kiáltotta és hátrafelé táncolt, tüzesen gesztikulált
előttük a tornác végéig és a a lépcső felé tartott.
– Már ott tart?
– Mi az, hogy ott tart? – kérdezte Lohmann, pedig jól tudta, miről van
szó és a kiváncsiság pogányul furta az oldalát.
– Már fönn vannak – sugta Kieselsack, egészen ferdére vont szájjal.
Lehuzta cipőjét és felsurrant a sárgakorlátos kis falépcsőn, amely
erősen recsegett. Mindjárt lenn, az első kanyarodónál volt az ajtó.
Kieselsack jól ismerte. Kukucskált a kulcslyukon. Kisvártatva intett,
némán és szenvedélyesen, még mindig a kulcslyukra tapadva.
Lohmann a vállát vonta, a lépcső lábánál állott, Ertzum mellett, aki
szájtátva nézett fel.
– Na, hogy vagy? – kérdezte Lohmann megértően.
– Azt se tudom, hol a fejem – mondta Ertzum. – Meglátod, tréfa az egész.
Ez a Kieselsack csak ugrat.
– Persze – erősitette meg Lohmann résztvevően.
Kieselsack egyre szilajabbul integetett. Némán vigyorgott bele a
kulcslyukba.
– Pedig tudja a nő, – jegyezte meg Ertzum – hogy akkor egész biztosan
agyonütöm Rondát.
– Már megint?… Lehet, hogy épp ettől kapott gusztust őnagysága.
Ertzum ezt nem értette. A szerelmet csak egy tehénpásztorlány által
ismerte, aki három évvel ezelőtt otthon a fübe csalta őt, mert egy erős
bérest letepert a földre… Most a vetélytársa egy görbevállu nyavalyás;
csak nem hiszi Róza, hogy Ertzum fél Rondától.
– Csak nem hiszi, hogy félek tőle?
– Hát nem félsz? – kérdezte Lohmann.
– Majd megmutatom neki.
És Ertzum felpattant, két ugrással lépett hat lépcsőt.
De Kieselsack, aki már elment a kulcslyuktól, mámorosan táncolt a
kanyarodónál. Aztán abbahagyta.
– Fiuk! – suttogta és szemei szikráztak sajtsárga arcában. Ertzum
tüzpiros volt és lihegett. A tekintetük tusakodott, viaskodtak. Ertzum a
szemével ezt mondta: ez nem lehet igaz. Kieselsack pedig vékony gunnyal,
kissé vacogva felelt… És Ertzum egyszerre épp ugy elsápadt, mint a
társa, magába rogyott, mintha gyomron rugták volna és csupa tréfából
felsóhajtott. Tántorogva jött le a hat lépcsőn. Lohmann karba tett
kézzel fogadta, száján ellenséges és kaján mosoly játszott. Ertzum az
utolsó lépcsőre zuhant, mint egy zsák és tenyerébe vette a fejét.
Hallgatott és tompán mondta:
– Megérted ezt, Lohmann? Hogy szerettem őt! Még mindig azt hiszem, hogy
az az undok Kieselsack áprilist járat velünk. De akkor vége… Egy nő,
akinek annyi lelke van.
– Amit most müvel őnagysága, ahhoz édeskevés köze van a léleknek.
Egyszerüen azt csinálja, amit minden nő.
Lohmann sötéten mosolygott.
Ez a szó Breetpoot Dórát a piszokba rántotta, lehuzta a másik nő mellé.
Breetpoot Dórát, a nők legkülönbjét. Pokoli örömben vájkált.
– Kieselsack már megint kukucskál.
Lohmann figyelmeztette barátját, aki fejét elforditotta, a történtekre.