A kiváncsiakat mind elriasztotta Ronda a müvész-szoba ajtaja elől. Az
idegen matrózok azt gondolták, hogy ő a gazda, aki az artistákat
felfogadta. Azok, akik nem a társulat direktorát sejtették benne, azt
hihették, hogy a müvészgárda egyik tagjának az édesapja. Közbül pedig
ültek azok, akik ismerték és sunyin vigyorogtak fölötte.
Eleinte hangosan gunyolták. Ronda nem törődött velük. Neki itt különös
jogai voltak. A többiek csakhamar rájöttek erre. Érezték, hogy ők itt a
megalázottak, akik olcsó pénzükért bámészkodnak – és Ronda megértő
tekintettel tárta fel Frölich Róza szinmüvésznő, mindnyájuk közös vágya
előtt az ajtót. Akaratuk ellenére tisztelni kezdték Rondát és hiába
igyekeztek, nap-nap után kevésbé sikerült őt nevetségesnek látni. Csak a
háta mögött sugdosódtak, a nagykereskedések hátsó irodáiban. Az első
hirek, Ronda uj élete folyásáról, innen szivárogtak ki. A városban nem
hitték el azonnal. Az öreg Ronda régi diákjai egyik nap azt állitották,
hogy bezárta a gazdasszonyát a dutyiba, másnap megint valami mást
pletykáltak. Ez rá vallott, az egész város nevetett rajta.
Egyik fiatal tanár, a legöregebb professzornak, egy nagyothalló
aggastyánnak védelme alatt, elment a »Kék Angyal«-ba és meggyőződést
szerzett az igazságról. Másnap reggel, a tanári szobában, a süket
professzor fenkölt szónoklatot tartott a tanári állás méltóságáról. A
fiatal tanár cinikusan mosolygott hozzá. A többiek félrenéztek; sokan a
vállukat vonogatták. Ronda megrémült. Ugy érezte, hogy az ő hatalmi
területére betörnek. Az álla csattogott és ezt nyögte ki:
– Ehhez önnek – jól jegyezzük meg – nincsen semmi köze.
Még egyszer megfordult.
– Az én méltóságom – nemde, ugyebár – a legszemélyesebb magánügyem.
Nehányat nyeldekelt és reszketve ódalgott el. Még félutról is vissza
szeretett volna menni. Napokig keseritette az a gondolat, hogy nem
tisztázta ezt az ügyet. Ki kellett volna jelentenie, hogy Frölich Róza
szinmüvésznő különb valamennyi tanárnál, szebb, mint a süket, öreg
professzor, még az igazgatóhoz se mérhető. Nincs több olyan kiváló
teremtés, mint ő és méltó Rondához, magasan fölötte áll az egész
emberiségnek és mindenki halálos bünt követ el, aki megbántja, vagy
kételkedik benne.
Csakhogy ezek a vélemények sokkal mélyebbre voltak rejtve, sokkal
hozzáférhetetlenebbek voltak, hogysem akárki fiával közölhette volna.
Ezek a vélemények pokolian fojtogatták; magányos szobájában rohamok
fogták el, hogy a fogát csikorgatta és az öklét rázta.
Vasárnap politikai gyülésre ment Kieperttel a városvégi piactérre, a
szociáldemokraták tanyájára. Mindez hirtelen elhatározás eredménye volt.
Annak az osztálynak a hatalma, ahová Lohmann tartozott, ugy vélte Ronda,
nagyon hamar el fog tünni. Eddig az artista minden invitációját
gunyosan, higgadt mosollyal fogadta: ez egy felvilágosult zsarnok
mosolya volt, aki az egyházat, a militárizmust, a rendetlenséget és a
merev erkölcsöt támogatja s a saját érveiről inkább nem is nyilatkozik.
Ma egyszerre elhatározta, hogy ezeket az elveket sutba veti; egy követ
fujj a csőcselékkel, harcol a sötét népgyilkosok ellen, a népet a
palotába hivja és az általános anarchiában vérbefojtja a berzenkedő
nagyurakat. A nép nehéz páráiban, amelyek zsirosan ülték meg a
szociálisták tanyáját, megbomolt Ronda; és beteges lángra gyult halálos
pusztitó kedve. Vörös bütykökkel hadonászott a sörösüvegek között és
kiabált:
– Jogot a népnek! Le a nemzetgyilkosokkal!…
Ordináré mámor volt; másnap megbánta. Ezenfelül megtudta, hogy mig ő ott
a nagy zürzavarban hadakozott, Frölich kisasszony eltünt a városból. Az
első percben, a félelemtől dermedten, Lohmannra gondolt.
Lohmann nem volt ma iskolában! Micsoda elvetemültségeket csinálhatott
ezalatt? Ahogy Ronda kitette a lábát, nyomban Frölich kisasszonynál
termett! Biztosan nála van most is! A szobájában ül! Rondát heves vágy
fogta el, hogy lássa a szobáját és átkutassa.
Ezeken a napokon Ronda reszketett a gyanutól. Az iskolában dühöngött, a
hetedikesek utját állta, mint egy gyilkos. Az öltözőben azzal vádolta a
kövér nőt, hogy kártékony befolyást gyakorol Rózára. A nő kiméletesen
nevetett. Róza maga válaszolt:
– Fusson ki mind a két szemem, hogyha leülök azokkal a diákokkal, nekem
azok különben is – ilyen fiatalok.
Ronda haragosan nézett őnagyságára. Aztán, mivel azt akarta, hogy a
szinmüvésznő ártatlan legyen, tiszta, mint a hó, a kövér nőre
ripakodott:
– Mindenért ön felelős! Mit tett a gondjaira bizott Frölich szinmüvésznő
őnagyságával?
A nő nyugodtan válaszolt:
– Ugyan ne gyerekeskedjék.
Kinyitotta az ajtót és még egyszer visszajött:
– Folyton csak beszél.
Aztán mikor kiment, igy szólt:
– De tenni nem tud semmit.
Ronda vörös lett, mint a paprika. Róza nevetett.
– Még mindig nem tudja, hogy mit kell tenni – mondta Róza, hogy egyedül
maradtak.
Később aztán semmit se beszéltek egymással.
Valahányszor azonban bejött a kövér házaspár, Ronda pukkadozott a
dühtől. Már régóta szigoruan bánt velük. Minél fontosabbá vált lelkében
Róza, minél erősebben védte őt, minél határozottabban szembeállitotta őt
a léha csőcselékkel; annál kevesebb hely maradt az öltözőszékjein a
kövér házaspár ruhái számára. Fájt a sikerük és lármás, jó kedélyük. Az
artistát az akrobata mutatványai után kiutasitotta az öltözőből, mert
nagyon izzadt és ez egy oly müvésznő jelenlétében, mint amilyen Frölich
Róza kisasszony, nem illik. Kiepert jókedvüen kotródott s ezt gondolta:
Aj de finnyásak lettetek angyalkáim.
A felesége sértékeny volt, de nevetett és meglökte Rondát. Ronda
letörülte a kabátját. Erre aztán a nő komolyan megsértődött.
Róza pedig vihogott. Mindig meg volt tisztelve, minden hizelgett neki.
Csak a kövér házaspár boszantotta, hogy a hazafias dalukat oly nagy
siker kisérte. Ronda ismételten azt állitotta, hogy csak Róza
»müvésznő«. Naiv intrikával szitotta a becsvágyát és azzal vonta
magához, hogy rávette, sajnálja le az egész világot; arra
kényszeritette, hogy csak benne, feltétlen lovagjában bizakodjék.
Megkövetelte tőle, hogy mélyen megvesse a zsufolt termet, amelynek
ágált, hogy lenézzen külön-külön minden nézőt, akinek tapsát akarta.
Ronda a kövér nőt különösen azért gyülölte, mert pletykákat hozott a
teremből és beszámolt, milyen sikert aratott Róza.
– Hogyan! Lehetséges ez! – kiáltott Ronda. – Hogy merészkedik az az
ember megmukkani. Az a Meyer, aki tizenkilenc éves korában is elhasalt.
S aztán három évig kellett szolgálnia.
Róza mosoly alá rejtette el a zavarát, hogy mégis csak tetszik neki az a
szegény Meyer. Szerette volna, hogyha nem tetszenék. Természetétől fogva
tanulékony volt s méltányolta, hogy egy olyan képzettségü pedagogus,
mint Ronda, méltónak találta arra, hogy foglalkozzék vele. Ilyen
megtiszteltetés még nem érte. Amikor a kövér nő tovább is védeni
próbálta Meyert, Róza dühösen letorkolta. Máskor meg egy hervadt
rózsával csiklandta Ronda orrát.
– Ezt a rózsát az a kis kövérke adta, aki ott ül, mindjárt a zongora
mögött.
– Édesem, – mondta a kövér nő – az egy trafikos. Finum ember. Kiepert is
nála vásárol. Nagyszerüen megy az üzlete.
– Nem tudom, mit szól hozzá Ronda ur – kérdezte Róza.
Ronda azt mondta, hogy egyik leghitványabb diákja volt és mint
üzletember is hitvány, mert minden számláját ugy állitja ki, hogy a neve
kezdőbetüjét más, oda nem illő betüvel helyettesiti. A kövér nő azt
mondta, ez semmi. Ronda hazudozott, hogy az üzlete se szolid. Frölich
Róza nézte a professzort, aki tüzet okádott, riszálta a derekát és
szagolgatta a lankadt rózsát.
– Na, maga a kákán is csomót talál – jegyezte meg a kövér hölgy. –
Mondja meg az Isten szerelméért, miért ácsorog itt?
És mivel Ronda hallgatott, mint a csuka, folytatta:
– Csak lopja itt az időt.
– Semmire a világon nem jön rá – szólt Frölich kisasszony és a térdire
csapott.
Ronda fülig pirult.
– Akkor csak hagyja a faképnél, hadd bölcselkedjék magában, – követelte
a kövér asszonyság – jó magának butább is, azok se akárkik és legalább
néhanapján tudják, mit kell tenniök. Maga ért engem, Rózácska. Tudja,
ugye, hogy miért adok ilyen tanácsot, végre itéletnapig én se várhatok.
Erre kiment, hogy Kiepertjével elénekeljék a csatadalt. Frölich
kisasszony siró keserüséggel mondta:
– A szentségit, ugy megcsipett, hogy kék folt marad a helyin!
A karját fogta.
– Ha jól meggondolom – tette aztán hozzá, kissé higgadtabban – ez a
perszóna már nagyon is pimasz lett.
Megállt és kétségbeesetten fakadt ki:
– Magában pedig egy szikra szánalom sincs!
És Ronda egyszerre érezte a nap-nap után szinte észrevétlenül
felhalmozódott kötelességek terhét, melyektől most már nem tudott
szabadulni.
Mig odakünn zengett a csatadal, Róza kisasszony sóhajtozva járkált fel s
alá az öltözőben.
– No de most adok nekik!… Mindig mondtam magának, hogy undorodom ezektől
a kövérektől. Na hát most aztán megkapják a magukét.
És alig fejezte be a Kiepert-házaspár a német hősiességet dicsőitő
éneket, Róza kisasszony viharosan kirobbant és a hazafiasságtól csöpögő
terembe belerikácsolta:
A férjem német tengerész,
Csatázik folyton ő,
De akkor is csatára kész,
Mikor az ágyba jő…
Először elképedtek az emberek, azután hangosan felzudultak, végül pedig
jót mulattak a furcsa helyzeten. Frölich kisasszony merészsége sikerült,
győzelemtől ittasan tért vissza az öltözőbe.
A kövér asszonyság ezuttal komolyan fel volt indulva.
– Mi ketten tótágast állunk, csakhogy a közönség egy kis magasabb
müélvezethez juthasson. És maga legszentebb érzelmeinket kicsufolja.
Ennél nagyobb szemtelenséget még nem ettem!
Ronda Frölich kisasszony pártjára állott, kijelentette, hogy a
müvészetben minden iránynak van jogosultsága; müvészet az, amit a nagy
müvészek csináltak; és minden javak között legszentebb Frölich Róza
szinmüvésznő talentuma. Fejtegetéseit néhány a kövér hölgyhöz intézett
szóval fejezte be:
– Maga nekem…
Ebben a pillanatban Kiepert lépett a szobába. Vele volt egy ember,
akinek husos, veres képe pirosas kendővel volt köröskörül kötve. A
veresképü felhuzta a szemöldeit és igy szólt:
– Tyhü az áldóját, de csinos jószág maga lelkem! Tyhü ha! E mán teszi…
Mer hát én is kapitány volnék, vagy mi és ha kedve szottyana, hogy
valamit igyék…
Ronda beleszólt:
– Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága – jól jegyezzük meg – senkivel sem
óhajt inni. Ön téved, ha azt hiszi. Egyébiránt kegyed nyilván
félreismeri, ennek a duty… ennek az öltözőnek a magánjellegét.
– Maga tréfál – mondta a kapitány és még magasabbra huzta a szemöldjeit.
– Egyáltalában nem – világositotta fel őt Ronda. – Hanem kioktatom önt
ama kötelességében, hogy hagyja el ezt a szobát.
Kieperték megsokalták a dolgot.
– Tisztelt tanár ur, – mondta boszusan és zsörtölődve az artista – azt
hiszem, jogom van behozni a barátomat, akivel éppen most ittam pertut.
A felesége kitálalt:
– Láttak már ilyet? Senkinek nem ad egy árva fityinget, csak rontja itt
a levegőt és elriasztja a vendégeket. Róza, rögtön menjen a kapitánnyal.
Ronda elkékült, reszketett.
– Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága – kiáltotta mélyről jött hangon és
közben a félelemtől dühösen kancsalitott a müvésznő felé – nem olyan
jöttment, hogy önnel sörözni üljön le.
Szurós tekintetet vetett Rózára; a lány sóhajtott.
– Menjen innen, – mondta – látja, hogy hiába jött.
És Ronda győzedelmesen, halántékáig elvörösödve ugrott egyet:
– Hallja? Őnagysága maga mondja önnek. Frölich Róza szinmüvésznő számüzi
önt a közeléből. Engedelmeskedjék! Előre! Szedje a sátorfáját!
És máris megmarkolta a kapitányt, gallérjánál fogta, a kijárat felé
lökdöste. Az erőteljes ember ellenállás nélkül türte. Mikor azonban
Ronda elbocsátotta, megrázta magát. Csakhogy akkor már kivül volt a
küszöbön és az ajtó hevesen csapódott be elámult szemöldökei előtt.
Az artista öklével az asztalra vágott:
– Szerencsétlen, maga, ugy látszik…
– Maga pedig…
Ronda tüszkölve rontott feléje. Kiepert megijedt.
– Jegyezze meg magának, – igen ám, ugy bizony – hogy Frölich Róza
szinmüvésznő az én oltalmam alatt áll és nincs szándékomban megengedni,
hogy őt sértegessék – igen ám, ugy bizony. – Irja ezt le magának és
többször mondogassa!
Az artista morgott valamit, de már kissé meghunyászkodva. Lassacskán
odébb állott. Róza Rondára nézett és hangosan elnevette magát, utána még
egyszer nevetett, sokkal, sokkal halkabban, gunyosan és szeretettel,
mintha elgondolkozott volna kettejükön, előbb Rondán, azután saját
magán: hogy miért oly büszke erre az emberre, akit máskülönben annyira
nevetségesnek tart.
A kövér hölgy erőt vett haragján és Ronda vállára tette a kezét.
– Hallgassa meg, mit mondok – szólt.
Ronda félig elfordulva és tökéletesen megbékülve, a homlokát törülgette.
Zsarnoki dühe elfáradt, féktelen toporzékolása ujra néma és fásult
hallgatásba alélt el.
– Tehát ott az ajtónál van Kiepert és itt van Róza és itt van maga és
itt vagyok én…
Hathatósan igyekezett megmagyarázni a tényállást.
– És azután itt volt a hajóskapitány, akit maga kiebrudalt. Az
tudniillik Finnországból jött és pompás üzletet csinált, mert elsülyedt
a hajója és be volt biztositva… Magának nincs bebiztositott hajója,
ugy-e? Na hát az végre nem olyan nagy baj. Vannak helyette egyéb
szellemi kincsei. Csakhogy már látni is szeretnénk valamit ebből, csak
ezt akartam mondani… Látja például, itt van az a lány, az a Róza. Ért
engem? A kapitánynak van pénze, tekintélyes ember és a lánynak is
tetszik.
Ronda zavartan pillogatott a müvésznő felé.
– Ördögöt tetszik – mondta a lány.
– Hiszen maga mondta.
– Hogy hazudik!
– Merje tagadni, hogy az egyik diák, az a fekete fürtü, akinek a szemére
lóg a haja, komoly szerelmi ajánlatot tett magának.
Ronda vadul felpattant. Róza csititgatta:
– Ez nem igaz. A vörös csak el akarna venni, az az utálatos vörös, aki
olyan, mint egy medve. Az a gróf, de fütyülök rá, nekem nem kell,
százszor mondtam, hogy nem kell…
Gyermekien Rondára mosolygott.
– Hát akkor hazudtam – mondta az asszony. – De az már csak való igaz,
Rózácska lelkem, hogy maga kétszázhetven márkával tartozik nekem? Higyje
el, kedves tanár ur, nem szivesen beszélek ilyenről, pláne maga előtt.
De minden szentnek maga felé hajlik a keze. És, kedves tanár ur, rosszul
teszi, hogy innen kidobja a vendégeket. A pénz a legkevesebb; de egy
ilyen fiatal teremtésnek szerelem is kell. Maga pedig nem jön rá
semmire. Nem tudom, hogy boszankodjam-e, vagy nevessek rajta.
Róza közbevágott:
– Ha én nem szólok, akkor magának egy szava sincs.
De a kövér nő tiltakozott; azt hitte, hogy a morál és a tisztesség
érdekében szólalt fel; és emelt fejjel ment ki.
Róza vállat vont:
– Kissé bogaras, de jókedélyü nő. Pénzt akar szerezni, mindig csak pénzt
akar velem szereztetni, de én nem adom be a derekamat.
Ronda feltekintett. Nem, ez a gyanu távol állott tőle.
– Senkinek se adom be a derekamat.
Jelentősen mosolygott, gunyosan és egyben szemérmesen:
– Még magának se.
Kissé várt.
– Elhiszi?
Többször kellett ezt kérdeznie. Ronda nem vette észre, milyen hidat vert
a nő szavaival. Csak azt érezte, hogy a hangulat körülhullámozta és
melege lett.
– Nem bánom – mondta és Róza felé nyujtotta reszkető kezét. A lány
odaadta a kezét. Kis, szürkés és kövérkés ujjacskái lágyan
csimpaszkodtak a kezébe. Haja, müvirágjai, festett arca ugy keringtek
Ronda szemei előtt, mint valami szines kerék. Ronda küzdött magával.
– Ne tartozzék semmivel ennek az asszonynak. Kész vagyok…
Nyelt egyet. Rémülten az eszébe villant, hogy Lohmann megelőzheti őt
ebben az elhatározásában; Lohmann, aki hiányzott az iskolából és talán a
szinésznő szobájában rejtőzött.
– Kifizetem önnek… tulajdonképpen… kifizetem az ön lakását.
– Hagyja kérem, hagyja – mondta halkan a nő. – Ne beszéljünk pénzről…
Különben is nem sokba kerül a lakásom.
Várt.
– Itt van a házban… Egész csinos… Nem akar feljönni?
A nő lesütötte szemét, zavart volt, mintha egy komoly férfi vallana neki
szerelmet. És csodálkozott, hogy nem kaparta a nevetés a torkát, hogy
ünnepi áhitat dagasztja a szivét.
Különös és sötét tekintettel meredt Rondára s ezt mondta:
– Na, menjen előre. Vigyázzon, mert még meglátják a diákjai.