Hát azt tuthassátok tik is, hogy az én apámnak száz járás főggyi vót mëg
hogy hat ökör járt ki az udvarábú. Gazdagok vótunk mink. Szükségët nem
szënvedtünk, az, hogy néha ëgy harapás kënyér së vót a házunkná, nem vót
nagy baj, mëgesëtt má a sokkal szëgényebbekné is, mint mink vótunk.
Hát ëcczër is olyan bővibe vótunk a kënyérnek, hogy az anyám nem tudott
mibű sütyni. Écsapám veszekëdëtt, hogy ott a hambár, tele búzával, oszt
olyan gyámoltalanok vagyunk, hogy még sajtalan bogácsát së tud sütynyi
az anyánk.
Nem tuttam hallgatynyi, ha écsapám veszekëdëtt, befogtam a hat ökröt,
rátëttem a szekerre tizënkét zsák buzát, oszt elindútam a malomba,
écsapámék mëg mëntek a Budahátra szántanyi.
Hát a hogy mënünk az útonn, tudhassátok, hogy még abba az időbe Abanyonn
nem vót csinátút, a Laskóná a hat ökör a szekerrel elakatt. Olyan sár
vót, hogy az ökör mës së birt mozdúnyi.
Micsinállyak má? otthagygyam a búzát, oszt győjjek haza ököré? nem
birtam okos lënnyi benne. Ëcczër csak eszëmbe jutott, hogy isz’ láttam
má én ezt másoktú is: kifogtam az ökröt, a szekerrű lëhántam a búzát, az
ökröt fëlraktam a szekerre, a zsákokot mëg befogtam a járomba. Ha
némëllyik kötelőczködött, olyant vágtam a hátára a járomszöggel, hogy
mingyá mëszszelidűt!
Akkor elévëttem az ökörhajtó ostort, végignyútottam rajtok, úgy kihúzták
az én szekeremët a sárbú, mintha ott së lëtt vóna.
No! hál’ Istennek! eggyig má vótunk!
Akkor lëhajingátam az ökröt, a zsákokot fëlraktam vissza, oszt
ballagtunk a malomba. Ott köszönök, aszongya a mónár, hogy várjak ëgy
kicsit, mer a malom nincsen itthonn, odavan eprésznyi!
Hű! a kutyafitta! – mondtam magamba, – mit csinálok én most? Hát azt
csinátam, hogy elmëntem, mëgkerestem a malmot! Ott ëtte az eprët ëgy
nagy fa tetejibe. Montam neki, hogy győjjék lë, mer hat a beteg, hét a
halott, oszt sihetëk! De csak a vállát húzogatta, oszt aszonta, hogy
aggyig ő nem gyön, méj jó nem lakik!
Mit vót mit tënnëm? – vártam. Ott átam má sokáig, de més së gyött lë.
No! – mondok magamba, – engëm në tëgyék bolondá! Az ostort a kezembe
hortam, kaptam magam, lëszúrtam a fődbe, oszt fëlmëntem én is. Eprészëk,
mondok, én is!
Jólaktam oszt otfël a malommal ëgyütt.
Ëcczër má oszt a malomnak së këllëtt az epër. Aszonta, hogy mëhetűn!
Lë is gyöttünk, má fël is tëttem a garadra a búzát, mikor eszembe
jutott, hogy hát az ostorom!?
Kerestem mindënütt, de rá nem birtam akannyi.
Eccër csak mëppillantottam ëgy nagy jegënyefánn, ott lógott az ostorom a
tetejibe. De a nyelit nem láttam.
Hát akkor mongya a mónár, hogy táng a szëmitű nem láttya, hogy a
jegënyefa vót a kend ostornyeli? – Akkor néztem csak mëg jó! hát a
disznókutya úgy elámitott, hogy csak akkor ösmertem rá. Ez a! csakugyan
ez a! az én ostorom nyeli! oszt hogy mëgnyőtt! Tele vót má galylyal mëg
levellel, a dërëka mëg olyan vastag vót, allyig birtam két kézzel
átérnyi!
Má, mondok, az ostorom més së hagyom itteng!
Fëlmásztam a fára. Útközbe mëg eszrevëttem, hogy tele van az a fa
seregélyfészëkkel, fogtam magam, mëgóttam a gatyám madzagját, oszt arra
kötözgettem a seregélyëkët lábokná fogva. Gondoltam, hogy maj mëssütyi
otthon écsanyám, jó lëssz vocsorára! Mikor mán elëget kötöztem fël,
mëntem tovább az ostoromé.
De láttyátok-ë, micsinát velem az a disznófogonású seregély? A hogy
másztam fëlfele, az ágak, galylyak verdësték őköt, eszre së vëttem,
mikor elszátak velem a fárú. Szátak velem a Laskó[82] irántyába. Abba
mëg mosott a sok asszony. Mikor engëm mëlláttak, mind csapdosta össze a
kézit, oszt elkezdte kiabányi: deó grácziász! deó grácziász! De én úgy
értettem, hogy: te, ódd mëg a gatyád! te, ódd mëg a gatyád!… Hát nem
tudom, mé kéritëk! mëgóttam oszt nekik. Ez épenn a Laskó fëlëtt vót.
Mikor a gatyám mëgóttam, no! csak gondollyátok-ë, mi történt velem? még
olyant! A seregélyek a gatyámmal elszátak, én mëg zu! be a Laskóba! Ki
is üttem a farom csimájával a vizbű olyan halat, hogy három szeker së
birta haza Besenyőre!
Allyig birtam onnat a malomho vánszorganyi.
Ott mëm má vártak javába. A liszt régënn mëv vót pitléve.
Befogtam, oszt gyöttem haza.
Itthonn kérdëzte écsapám, hogy: no! fiam! mit hoztá?
– Mitacskot!
Ű! fiam! de jó mëffelelté apádnak, oszt vágott úgy filtövönn, hogy mém
mos së vënném fël ëgy ötvenesé!
Ott bőgtem odbe a sutba. Ëcczër csak kérdëzi écsapám:
– Hány óra?
– Ëgyik së hánnya a másikát! – szótam nagy mérgesenn a sutbú.
Écsapám mëmmëg jó eldahutolt.
Vót oszt magam mé jó kibőgnöm!
Má este vót, mikor kimëntem a konyhába. Écsanyám épen a gomolyát gyúrta.
A hogy gyúrta, a hogy gyúrta, az ajtón csak szalatt be ëgy farkas.
Écsanyám nem fét tűlle, csak fogta a filit, oszt gyömöszölte be a
gomolyába. Azutánn oszt én së fétem!
Écsanyám még gyúrta a gomolyákot, de mink mán lëfeküttünk, mer écsapám
aszonta, hogy rëggel jókor lëmënnyünk Tepére,[83] vágjuk má lë azt a kis
sarnyút, në vénüllyék mëg a naponn!
Fël is keltünk jókor. Écsanyám betëtt a tarisznyánkba ëgy fékënyeret mëg
ëgy gomolyát, avval elindútunk.
Mikor lëértünk, lëpakoltunk a kocsirú, hát én aszontam az embërëknek:
– Embërëk! nem vóna-ë jó, most mingyá kënyereznyi? Ha most elvettyük a
gongyát, akkor egész nap kaszáhatunk!
Az embërëk aszonták, hoj – jó van!
Én vágtam ëgy kis sarnyút alánk, oszt lëültünk kënyereznyi. A kaszák mëg
csak úgy vótak körülöttünk szanaszét.
Kivëttem a tarisznyábú az ennyivalót ëcs csëppig avval a szándékkal,
hogy nem hagyunk mink abbú ësz szikurdumot së!
Letelőször is a gomolyáho nyútam.
A hogy fëlszegëm, hát ëgy nagy lompos farkas csak kiugrik belűlle
(écsanyám felejcségbű azt a gomolyát atta ide), el akar szalannyi. De a
fara beleakatt ëgy kasza hegyibe, oszt úgy ugrát végig a farkas mëg a
kasza a sarnyúfődönn, úgy, hogy mikor mënnéztük, hogy mit csiná az a
farkas, akkorára úgy össze-vissza rángatódzott a kaszával a fődönn, hogy
a sarnyúbú ëcs csëpp së vót lábonn.
Hogy mëgörűtünk mink ennek!
Aszondom oszt az embërëknek, hogy:
– Láttyák-ë, kentek! de jó hogy elébb kënyereztünk, nekünk estyig
mëttartott vóna vágnyi, igy mëg má lë van. Együnk sebësenn, oszt
dologra.
Mikor mëgëttünk, akkorára a sarnyú mëszszáratt, úgy, hogy ëgënyest
gyűtenyi mëg boglyáznyi lëhetëtt.
Én raktam a boglyát, a többiek mëg ki gyűtött, ki adogatta nekëm fël a
villával.
Hát jó nagy boglyát raktam! mikor má ëcs csëpp së vót odalë, egészenn az
égig ért.
Gondolkoznyi kezdtem: hogy mënëk én lë innet? mére? de nem tuttam a
móggyát kitanányi.
Ëcczër csak eszembe jutott, hogy lakik nekëm az égbe ëgy nagynéném, mos
közel vagyok hozzá, mondok, mos mëllátogatom.
Nem törtem rajta a fejem sokáig. A garádics épenn előttem vót, csak
ráléptem, oszt mëntem. Hanem nagy az a mënnyország, az embër könnyenn
eltévedhetne benne, én së tanátam mëg mingyá a Kata néném házát.
Az útonn kérdëztem ëgy kis gyerëkët, hogy tuggya-ë, hun lakik az én Kata
néném? Aszonta: maj mëmmutatom!
El is vezetëtt szépenn.
Benyitok hozzá, hát épenn a pitarba lëncsét válogatott Kata néném.
Odaköszöntem neki, oszt mëmmontam, hogy ösmer-ë még engëm, Kata néném?
– Hát honnë ösmernélek! hát hun jársz të itt, hé!? Ülly má lë no,
lelkem! ülly má lë no! elfárattá, úgy-ë!
Oszt úgy összeölelt, összecsókolt, azt hittem, hogy fébe së akarja
hannyi.
Kérdëzősködött osztang, hogy hogy van écsapám? écsanyám? még kentëkët is
kérdëzte, de kentëkrű nem tuttam mit szónyi, akkor odavótak a
Tiszahátonn.
Hát ott tartózkodtam én igën úgy három napig, nagyon jó mënt az idő, még
alunnyi së tuttunk, annyit beszégettünk.
Nëgyennapra oszt én mondtam Kata nénémnek, hogy mënnék má haza, mer sosë
gondollyák, hun járok.
Elbúcsúzkottunk, oszt gyöttem. De mikor a garádicsrú lënéztem, a nagy
boglya olyan kicsi lëtt, annyira lësüppedt, hogy allyig lácczott.
Vakartam a fejem. Hogy mënëk én most haza? Lë nem ugorhatok, mer kitörik
a nyakam, innet mëg út nem visz lë. Hát kíntelen-këlletlen vissza
këllëtt mënnyi a nagynénémhë tanácsé.
Mikor benyittam hozzá, mém most is nevethetëm, aszonta:
– Tán itt felejtëtted a dohánzsaczkódot?
– Nem felejtëttem én, Kata néném! ha nem birok innet lëmënnyi, a boglya,
a minn idáig fëljuttam, olyan kicsi lëtt, hogy nem lácczik abbú annyit
së, mint ëgy lëesëtt mákszëm!
De nagyonn el vótam szomorodva.
Aszongya arra Kata néném:
– No! maj segíjjünk a bajonn! Van még ëgy kila[84] korpám, majd fonnyunk
abbú kötelet, oszt lë birsz jutynyi.
Úgy is vót. Mëssodrottuk mink a korpát kötelnek, de nem vát be. Mer
ëgyrétësenn nem ért lë a fődre, kétrétësenn mëg még össze is gyűrődött a
fődönn. Szóval nem vót elég hosszú. Korpája mëg má nem vót a nénémnek! –
Mit csinályum má!?
A néném azt is kitanáta.
A szomszédtú lopott ëgy véka korpát még, azt a kötelhë hozzásodrottuk,
így oszt vót kötelünk, a főgyig érő.
Elbúcsúzkottunk újfënt, én mëg ereszkëttem lëfele.
Még az igaz korpánn gyöttem, csak vót valahogy, de mikor a lopott
korpábú sodrott kötelhë értem, törje ki a rossz! lëszakatt alattam.
Én mëg estem, estem lëfele. A boglya tövibe vót ëgy nagy kő, arra estem.
Úgy mëg tanátam ütnyi az ülepëmmel, a kő mingyá czikrát hajított,
olyant, hogy az egész boglya lëégett rúlla.
Igy kerűtem vissza a mënnyországbú.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. A közlő: Vasas Palkó parasztgazda.
Lejegyzés ideje: 1903. deczember._