Hun vót, hun nem vót, vót a világonn két gyerëk: ëgy fiú mëg ëgy lyány.
Ezëk ëccër elmëntek otthonrú jádzanyi, de olyan messzire tanátak mënnyi,
hogy nem tuttak haza tanányi. Most má mitévők lëgyënek? fëltëtték
magokba, hogy mënnek a világba, akarhogy lëssz is!
Mëntek, mëndëgétek, beértek ëgy erdőbe, ott láttak ëgy palotát.
Bemëntek.
– Aggyon Isten jó estét, öreganyám! – köszöntek, mer épen a pitarba
állott ëgy vén boszorkány.
– Aggyon Isten! szërëncsétëk, hogy öreganyátoknak szóllítottatok! Mi
járatba vattok?
Elmonták oszt, hogy bérësnek mëg szógállónak akarnak elányi, ha
fëlfogannák!
Aszongya a vén boszorkány:
– Hát én fëlfogallak bennetëkët! nállam három nap az esztendő, száz
arany a díj, a ki mëg tud szógányi érte!
Nyugodtan feküdt lë a két gyerëk, mer mán nem haltak éhënn, vót helyik!
Rëggël fëlkelnek, a lyánnak mingyá söprenyi, tisztogatynyi këlletëtt, a
gyerëkre mëg rábíztak három tátoslovat, azt këllëtt neki az aranymezőre
kihajtanyi, oszt mëgőrzenyi.
A boszorkány mëg fëlült ëgy lapátra, oszt mënt a gyerëk után, de otthonn
elébb mëghatta a lyányának: Rózsikának, hogy mire hazaér, a kis lyánt,
mán mint a gyerëk testvérit, okvetetlenű főzze mëg! Avval ment.
A gyerëk szörnyenn vigyázott, hogy a ló mëglëgyék, nem is szaladt el
abbú ëgy së. Estefele hajtotta vígann hazafele, örűt, hogy békességbe
elmút ëgy nap. Vele mënt a boszorkány is, am mëg má előre fente a fogát
a kis lyány husára.
Mikor hazaért, a letelső kérdési is av vót, hogy:
– No! kész-ë má a vacsora?
De Rózsika nem tudott vele beszámolnyi. Lëtëszi a lapátot a vén
boszorkány, keresi a kis lyánt. de nem tanáta së a tába, së a tűzönn, së
hóttan, së eleventen.
– Hova lëhetëtt? hova lëhetëtt? – mérgeskëdëtt a vén boszorkány,
kérdëzte a lyányát, de az së tudott neki rúlla mit mondanyi. Nem ám! mer
ő szökesztëtte el! sajnáta lëvágnyi, oszt elbújtatta.
Igy oszt a vén boszorkány hoppon maradt.
A gyerëk a lovakot mëgőrzötte másnap is, nem vót velök sëmmi baja, az
öregasszony is kívël vót vele, ott ült a lapáttyánn egész nap.
Elgyött a harmagyik rëggel. Hajtya a gyerëk a három tátost az
aranymezőre, víg vót, süvűtött, mint a rigó, de nagyon hamar elmënt ám a
kedvi! A hogy kiért lovaival a mezőre, azok csak szaladtak szét, a
hanyann vótak, annyifele.
A gyerëk nem tutta, mit csinállyék! Mëgszomorodott nagyonn, oszt indút
hazafele nagy rívással.
A hogy mënt, hát az utonn ëgy kódús állott. Aszongya az neki:
– Mi bajod, kis fiam! hogy rísz?
– Ez mëg ez! – elmongya oszt a gyerëk a baját.
– No! në fé sëmmit! ereggy csak haza! vëdd elé a kis testvérëd
furollyáját, azt fúdd mëg, a kis lyány maj mëgkerű, a lovakkal mëg të në
gondolly, majd hazaviszëm én!
Úgyis vót. Hazamëgy, keresi a furollyáját. Látta ezt a boszorkány,
mingyá gondolta, hogy ez nem jó végrű van itthonn! aszongya neki:
– Mé gyötté të haza, hê?!
– Hát a furollyámé! – monta a gyerëk.
De mán ekkorra az öreg kódús hazahajtotta a lovakot.
Erre a vén boszorkány kimënt az ëstállóba, a három tátoslovat elverte
úgy, hogy mind össze vót dagadozva, oszt csak azé, a mé haza gyöttek!
Azok oszt védték magokot, hogy nekik muszaj gyönnyi, ha hajtyák, azé në
verekëggyék!
A vén boszorkány szörnyenn mérges vót. Hogy a kis lyánt elvesztëtte szëm
elő, aszonta Rózsikának: rakjék tüzet, tëgye fël a vasfazekat, mer a
gyerëkët mëg këll főznyi!
Szegény Rózsikának kíntelen vót engennyi.
De hallotta ám a parancsot a gyerëk is, belefújt a furolyába. A
furollyaszóra elégyött a testvéri. Aszongya neki:
– Hallod-ë, testvérëm! szökjünk mëg mink innet, mer itt végünkre járnak!
Má engëm is mëg akarnak főznyi!
A kis lyány beleëgyezëtt. Elszöktek.
Má jó darabonn mëntek, ëcczër hátranéznek, hát láttyák, hogy vágtat
utánnok a vén boszorkány. Mëgijedtek nagyon, hogy visszaviszik őköt.
– Tudod-ë, mit? – mongya a gyerëk a lyánnak – vátozzá të hattyúé, én mëg
maj tó lëszëk!
Úgy is lëtt. A lyánbú szép fejír hattyú, a gyerëkbű mëg gyönyörű
kíkesvizű tó lëtt.
A boszorkány látta, hogy híjába járt, visszafordút.
A gyerëk mëg a lyány visszavátozott, oszt folytatták az úttyokot tovább.
De otthonrú mëgint mëllátta őköt a vén asszony, fël a lapátra, oszt
utánnok!
A fiatalok is vigyáztak magokra, mindég tekingettek hátra, ëcczër
eszrevëtték, hogy baj van, gyön a boszorkány!
A lyánbú mingyá csárda lëtt, a legény mëg kocsmárosé vátozott. Mëgyën
oda a boszorkány, kérdëzi tüllök:
– Nem láttak êre mënnyi ëgy gyerëkët mëg ëgy lyánt?
Aszongya a legény, má mint a kocsmáros:
– Láttunk bizom mink, még fiatalunk vótunk!
– Ú! akkor am mán nagyon régënn vót! – monta a boszorkány, oszt a hogy
gyött, úgy mënt.
A fiatalok mëntek tovább, a hun lëhetëtt, szaladtak is, csak bajok në
lëgyék má! De a hogy hátrapillantottak, gyött a boszorkány mëgint.
Odafordú a legény a lyánho:
– Hallod-ë? én majd ëgy nagy kásahëgyé vátozok, të álly a hëgynek a túsó
szélyire! de onnat mën në mocczanny!
Úgy is lëtt, a hogy a legény monta. Gyött a boszorkány. Mëglátta a
kásahëgyet, csak nekiesëtt, oszt ëtte, hogy csakúgy dülledt bele a
szëmi. De annyit tanát ënnyi a kásábú, – mer az egész hëgyet ússë birta
vóna mëgënnyi – hogy fëlpükkedt tűlle.
A legény visszavátozott mingyá, oszt látták, hogy a boszorkány má
mëddöglött, elindútak, mëntek vissza a boszorkány házába, Rózsikáho. Ott
Rózsika mëg a legény, mer má régënn szerették egymást, ëgybekeltek,
házastársak lëttek.
A kis lyány sora mëg ëggyig csak vót, a hogy, de ezután! Az új
házaspárnak – akármére állott! mindënütt lába alatt vót. Kerűt-fordút,
azok mindég szidták. Ecczër mëgsokallta, oszt hogy në szúrja tovább a
báttya mëg az ángya szëmit, elmënt szógányi.
Úttya ëgy nagy városba vitt, a királyi udvarba, a hun libapásztor lëtt.
Hétköznap őrzötte a libát, vasárnap mëg fëlvëtte a szép ruhájait, a kit
gyióhajba összehajtogatva tartogatott.
A kiráfi látta, hogy minő szép, takaros ëgy lyány ez! mëttecczëtt neki.
Odabe mëg is monta, hogy ő azt a lyánt elvëszi. De az apja hí! hú! így
mëg amúgy! hogy akkéne még, hogy az ő fia ëgy rongyos libapásztorlyánt
vëgyék el, ki is tagaggya mingyá!
A kiráfi mëgijedt, hallgatott az apja szavára. Kerestek neki ëgy gazdag
királyánt, azt vëtették el vele. Csakhogy ő nem szerette! még ëgy
asztalná së esëtt jó avval ënnyi! Útáta, mint a bűnit.
Nemsokára háború ütött ki, a kiráfinak el këllëtt mënnyi. A szëgény
lyánnak is takaronnyi këllëtt az udvarbú.
De még a kiráfi odajárt, a feleségi mëghalt, özvegy embër lëtt. Mikor
hazagyött, bizon nem azon vót, hogy a halottat sirassa, fëlkereste az ő
kiszëmeltyit, a kis libapásztorlyánt, elvëtte azt. Mëgesküttek, boldogok
lëttek, mint a szerelmes gellicze. Még most is ének, ha mëg nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Rago Jánostól. Lejegyzési idő:
1904. február._