Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár cseléd. Nagyon szëgényëk
vótak, oszt még hozzá nagyon sok gyerëkik is vót.
Nagy szükségët láttak mindenbű, úgy, hogy má gondolkoznyi kezdtek, mit
is csinállyonak? vagy kivégzik magokot vagy lëssz valahogy!
Az embër ëcczër kimënt az erdőre, ott lőtt ëgy nyulat mëg ëgy
vadgalambot. Hazavitte.
Az útonn jutott az eszibe valami, el is monta a feleséginek mingyá.
– Hallod-ë, kedves feleségëm! mondanék én ëgyet, kettő lëssz belűlle!
mit szósz hozzá? Én most mëllőttem ezt a nyulat mëg ezt a vadgalambot,
në ëgyük mink ezt mëg! Készídd el fájinú, majd a környik nagy urajit
mëhhíjjuk ebédre, oszt kiki csak ad majd érte ëgy kis ajándékot,
letalább jutunk ëgy kis pézhë!
Az asszony szivesörömest beleëgyezëtt, válalta is, hogy olyan fájinú
elkészítyi, hogy még a szájjokot is mëgnyallyák utánna!
Az embër behivogatta a vendégëkët, az asszony mëg a konyhánn
sërtepërtét. De a hogy ott sürvítëtt,[51] ide-oda szaladgát, a macska a
tányirbú kilopta a vadgalambot, oszt elszalatt vele.
Kétségbeesëtt oszt az asszony. Azt hitte: mingyá mëhhal. Micsinállyék má
most? honnat vëgyék ő elé ëgy másik vadgalambot? de maj mebbolondút azé
a vadgalambé! Má hova fordúllyék? így is baj, úgy is baj! ús segített
magánn, hogy lëvágta a fémellyit, azt készítëtte el, mint a hogy a
vadgalambot szokás, azt tálalta fël az uraknak.
Azok mëgëtték, még az újjokot is mëgszopogatták, elkezdték dícsírnyi,
hogy minő finom étel vót a! mi vót a? De az asszony nem merte
mëmmondanyi, csak aszonta:
– Vadgalamb vót, nem tom, mi jó lëhetëtt rajta!?
A vendégëk nem soká marattak, elmëntek, de mindenki hagyott ott ëgy-két
hatost, ki ëgy forintot, ki kettőt.
Örűt a szegény embër, hogy ilyen sëmmiség is mënnyi pézt hajtott nekik.
De mëgesëtt ëcczër, hogy az embernek viszkedëtt a feji, monta a
feleséginek, hogy nézzék a fejibe!
Az mënt ëcczëribe, nézëtt benne szívesenn. Az embër mëg, a hogy az
asszony motorkát a fejibe, hátradőt, úgy, hogy az asszony mellyihë ért.
Nagyot sikított az asszony, az ura fili maj berekedt tűlle.
– Mi bajod nekëd, asszony!? – kérdëzte az embër.
– Ere gyött ëgy méh, attú ijettem mëg! monta az asszony, de maj
kicsordút a könyű a szëmibű.
Az embër elhitte. De a hogy ëcczër mëgint hátradőt, az asszony újfënt
eljajdította magát.
– Mi lelt tégëd, asszony!? má másocczor sikítasz, az a méh csak nincsen
mindég körűlötted?
– Jaj! tudom is má én, mé sikítottam! izé… a… biztosann békát láttam!
mëntëtte magát az asszony, nem akarta az urának mëmmondanyi sëhossë, mi
a baja? De az firtatta, úgy hogy végre mëmmondta az asszony, hogy a
mellyi fáj, mer lëvágta, hogy a macska a vadgalambbal elszaladt.
Szöget ütött ez az embër fejibe. Aszongya a feleséginek:
– Hallod-ë, hé! ha ilyen jó az embërhús, nekünk úgy is sok gyerekünk
van, kettőt bellűlök hizlalóba fogunk, oszt mëgësszük!
Az asszony nem merte mondanyi, hogy »nem!«, beleëgyezëtt.
Be is csuktak kettőt mingyá a komrába, ëgy lyánt mëg ëgy fiút.
Jótartották őköt, hússal, tejjel ëtették, az apjok mëg ma harmannap
mëgszúrta az újját mind a két gyerëknek ëgy tővel, hogy jók-ë má? Mer ha
az újj mingyá vért ereszt, akkor má lë lëhet vágnyi. De mén nem vót jó
ëgyik së.
Aggyig-aggyig, hogy a lyány újja vért eresztëtt, jó lëtt. Az apjok
aszongya odbe a feleséginek:
– No! a lyány má hónapra jó lëssz!
Ezt mëhhallotta a lyány, mëgihett nagyon. Nem akart az apja asztalára
kerűnyi! A kis öcscsi mëg ő ëgy rossz nyakó bicskával[52] kifurták a
komra falát, oszt még az nap écczaka mëgszöktek.
Szalattak is, mint a Czobor ëbi, hogy utó në érje őköt valaki. Mikor má
jó meszi vótak, lassabban… ballagnyi kezdtek.
Beértek ëgy erdőbe, ott mëntek, mëntek sokáig.
Ëcczër mán a kis fiú nagyon szomjan vót, látott ëgy nyomat, innya akart
belűlle. De a nénnyi figyelmeztette, hogy az ökörnyom, në igyék belűlle,
mer ököré vátozik! A kis fiú engedëtt. De mënné továdabb mëntek, a fiú
anná szomjanabb lëtt. Türesztelte vóna lyány, de a gyerëknek má a szëmi
is be vót esve. Egy fa töllőstövibe látott ëgy őznyomat, itt belülle,
mingyá őzecskéjé vát.
Sopánkodott a lyány, hogy mëmmonta, igy mëg úgy, oszt ëhën vagyunk ë! de
má arrú nem lëhetëtt tënnyi, utóllyára a lyány is belenyugodott.
De akkor ám má a lyány is olyan szomjan vót, majd elveszëtt! Látott ëgy
lábnyomot, tündérnyom vót, itt belűlle, rögtön tündéré vátozott.
Igy mëntek ők tovább, még ëgy kirá uradalmába nem értek.
A lyányonn mán allyig vót ruha, a komrába mëg a sok csütlésbe-botlásba
lëszakatt rúlla, azután mëg nagyonn szégyëllös vót, mit csinállyék? ő
igy nem megy sënki elejbe, bebújt ëgy nagy kazal szalmába.
Ott sanyarkodott a kis őzecske testvérivel, még a kirá kutyája eszre nem
vëtte. Egydarabig az hordott nekik kënyérhajat, mit, a mit odbe a
konyhán kapott. De a szakács eszrevëtt valamit. Nem tutta a fejibe
vënnyi, mé jár az a kutya kécczër az ënnyivalóé? Ëcczër mëgleste, hát
látta, hogy ëgy szép lyánynak horgya, a ki a szalmalyukbú nyút ki a
kezivel. Mingyá mëg is monta a kirának.
A kirá nem akarta hinnyi. Hogy lakna má olyan szép lyány a szalmalyukba?
nëm lëhet a! Hát hogy mëgbizonyosoggyék, elmënt a kazalho, oszt
mëgnézte.
Beszót a lyukonn:
– Ki van itt?
– Ëgy szerencsétlen, meztelen lyány! – monta odbe valaki.
– Hát akkor gyere ki!
– Nem mënëk, mer szégyëllëm magam! hozass ruhát, oszt kimënëk!
A kirá hozatott ruhát, begyugta a szalmalyukba, ott a lyány fölőtözött,
oszt kigyött.
Eltátotta ám a kirá szëmit-száját, mikor mëllátta, ámába se látott ő
olyan szépet! Mëg is kérte mingyá feleségű, de a lyány csak úgy mënt el
hozzá, hogy ha a kis őzecskét, a ki ő neki testvéri, a kirá, még él, nem
bántya. A kirá mëg is igérte.
Másnap oszt laktak olyan lagzit, hogy hetedhét országra szót a híri!
Járt az idő, telt az idő, a szép asszony terhës lëtt, nemsokára gyerëkët
is született, szép aranyhajú gyerëkët. Úgy örűt neki a kirá, assë tutta,
hova tëgye! A boldogságáho még csak az këllêtt, hogy ëgyebre në
vágyalkozzék!
A kiráné mëssoványodott ëgy kicsit, a gyerëkágy mëvviselte, de má
pëndűt, pëndűt, mint a palóczok Máriája.
Ëcczër a kirá vadásznyi mënt, a feleségi magába maratt. Az udvarba mëg
vót ëgy öregasszony, a ki szerette vóna a lyányát a kirának, azt ëtte az
íriccség, valahányszor a kiránét látta. Fël is tette magába, hogy hacsak
lëhet, elvesztyi.
Szép napos idő vót, a kiráné kinézëtt az ablakonn, az az öregasszony mëg
épen ára mënt. Odaszól a kiránéhó:
– Nem gyönne ki a kiráné a jó napos időre? ide a patakpartra ë! maj
nézëk a fejibe!
A kiráné örűt, hogy minő szives ez az öregasszony, kimënt, lëültek a
patakpartra. Az öregasszony nézëtt a fejibe.
Ëcczër csak zu! be a patakba a kiránét! olyat loccsant, hogy a víz még
ki is csapott… De a kiráné nem halt ám mëg, mer hogyím tündér vót!
arankacsa lëtt belűlle.
Az öregasszony mëg bevitte a maga lyányát kiránénak.
De az öregasszony lyánya hogy meddő vót, nem szoptathatta a kis
gyerëkët! Este az őzecske szarva közé vëszi a kis gyerëkët, lëmëgy a
patakho, oszt elkezgyi:
Néném, néném! kedves néném!
Szoptasd mëg a kis fiadot!
Kiráfi kis Miklós sírva gebedëzik!
Akkor felúszott oda ëgy arankacsa, mërrázkódott, mingyá asszony lëtt
belűlle. Lëvëtte az őzecske szarvárú a kis gyerëkët, mëszszoptatta.
Mikor evvel végezëtt, a gyerëkët szépen visszahelyheztette az őzecske
szarva közé, újra mërrázkódott, arankacsa lëtt, oszt mënt vissza a
vízbe.
Ez így vót másnap is, harmannap is, de má harmacczorra mëllátta a kirá
lovásza, hogy mit csiná az őzecske a patakpartonn. El is monta a
kirának, a kitű épenn, akkor kérte az öregasszony lyánya az őzecske
tüdejit mëg a szívit. Ámékodva hallgatta a kirá, a mit a lovász mondott.
– Mëgá! – monta neki – estére mëllessük, hogy úgy igaz-ë?
Estefele a kirá mëg a lovásza ëgy bukorba bújva várták, hogy mi
törtínyik itt?
Ëcczër gyön az őzecske, szarva közt a kirá kis fia Miklós. Elmongya,
hogy:
Néném, néném! kedves néném!
Szoptasd mëg a kis fiadot!
Kiráfi kis Miklós sirva gebedëzik:
Az arankacsa is gyön, asszonyé vátozik, szoptattya a kis gyerëkët, oszt
mongya az őzecskének, hogy má többet nem gyön vissza. Hallya ezt a kirá,
odasompolyog, a tündér – vagymi? az ő feleségi haját ëgy páczára
csavarja, oszt mëg akarja fognyi.
De az az asszony valahogy eszrevëtte, vátozott az az kigyóé, kacsáé,
lángé, mindëné a világonn, de a kirá nem eresztëtte el. Mikor oszt a
kirá kécczër ëgymásutánn elmonta neki, hogy: »Szivem szép szerelme! az
lëgyé, a mi eggyig vótá!« visszavátozott asszonnnak.
A kis gyerëkët bevitték a szobába, az őzecske mëg mënt utánnok. Akkor
mëffogták az öregasszony lyányát, az úcczát kiverették patkószöggel,
lófarkára kötték őket, úgy szaggattatták széjjel.
A kiráné mëg az őzecske visszamëntek az erdőre, az őzecske az őznyombú,
a kiráné a tündérnyombú itt, mingyá vissza is vátoztak, az ëgyik
legényé, a másik rendës embëri asszonyé.
Akkor hazamëntek, a kirá mëg a kiráné még ëcczër mëgesküttek, olyan
boldogok lëttek, hogy hetedhét országonn së vót párjok.
Mém most is élnek, ha mën nem haltak.
_Besenyőtelek. Hevesvármegye, Dankó Anna, 40 éves szakácsnétól.
Lejegyzési idő: 1904. február._