Hol volt, hol nem volt, hetedhétország ellen volt, elmentem Peregre, a
mesék elejbe, ott voltak a mesék jászolhoz kötözve. Eloldtam egy
czifrát, elmondok egy kurtát. Átalmentem a Tiszán, Tiszán túl volt
Jámbor Péter, Jámbor Pál meg a világ szép embere.
Volt egyszer a világon egy királyasszony, annak a királyasszonynak
gyereke nem volt, pedig szerette volna. A mit csak lehetett, mindent
megtett, de az Isten nem áldotta meg. Egyszer kimegy a kis kertbe
járkálni, szagolgatta a szebbnél-szebb virágokat, megállott egy
rózsabokor mellett is, szakitani akart egyet róla. Szakitott is, de a
hogy meglógázta a bokrot, egy harmatcsepp rája perdült, a kitől ő
teherbe esett. Boldog volt, mert már tudta, hogy lesz neki olyan szép
kis fia, hogy csudájára jár a világ. Várta is a születését, de a kis
gyerek csak nem akart megszületni. Már tizenhárom esztendeje hordta a
terhet, gyerek még sem volt. Már a tizennegyediknek is a vége felé járt,
mikor Világi Szép Örzsébet elmegy a királyasszonyhoz. Azt mondja Világi
Szép Örzsébet:
– Szívem szép szerelme, Gyöngyharmat János! gyere ki, én várlak, Világi
Szép Örzsébet!
Mikor ezt a gyerek odabent meghallotta, el kezdett mozogni, egy pár
szempillantás múlva meg már ki is ugrott azon felfegyverkezve csákóval,
karddal.
– No! itt vagyok, Világi Szép Örzsébet! mért híttál?
De Világi Szép Örzsébet tündér volt, már akkorra hideg nyoma se volt,
elment.
Azt mondja Gyöngyharmat János – mert úgy hitták ezt a legényt – az
anyjának:
– Anyám! süss nekem útravalót, aztán hadd megyek, felkeresem Világi Szép
Örzsébetet, még ha a világ másik szélén van is!
Úgy is vót. Az anyja ellátta Jánost bőven mindennel, János meg útra
kerekedett, ment a világnak.
Megy, megy, mendegél, beér egy házba. Ott az ágyon aludt javába két
királyfi azon kardosan, csákóban. János rájok se’ hederített, egy másik
ágyra vetette magát és elaludt, mint az édes tej. Egyszer a két királyfi
közűl felébred az egyik, meglátja, hogy nemcsak maguk vannak, felkölti a
másikat is.
– Hallod-e te! kelj fel, itt van egy királyfi, biztosan Világi Szép
Örzsébetért fáradozik az is! Tudod-e mit? öljük meg! most még édesden
alszik.
Azt mondja rá a másik:
– Ugyan már miért beszélsz illyet, hát nem jobban megölhetett volna ő
minket, ha rossz szándékú ember lett volna? most már se te, se én nem
szuszognánk! meg osztán ki tudja, ki lehet ez? meg hogy mi hasznát
vehetjük még neki!
Erre aztán a másik se szólt semmit.
Gyöngyharmat János meg felébredt a beszélgetésre. Nem tudta, mit
beszélnek, csak szót hallott. Látta, hogy már azok is felvannak.
Mindjárt meg is ösmerkedtek.
– Hova indultatok?
– Felkeressük a Világi Szép Örzsébetet!
– Hisz én is abban igyekezem! no hát akkor tartsunk eggyütt!
Úgy is volt, mentek eggyütt! Nemsokára találtak egy hegyre, azon volt
egy nagy fa, mihelyt ők a hegyre léptek, az abban a perczben rettentő
nagy ködmönös emberré változott. A két királyfi megijedt, azt mondták,
hogy ők nem mennek egy tapodtat sem, mert félnek a ködmönös embertől.
Gyöngyharmat János erre azt mondja magában: nohát! igy vagyunk a
bátorsággal! – azzal kirántotta a kardját, elejbök állott s azt mondta:
– A ki nem fél, jőjjön utánam!
A két királyfi ment utána. A ködmönös ember meg, mentől jobban
közeledtek hozzá, annál magasabbra nőtt. János annak oda se nézett.
Mikor egészen melléje értek, jót vágott rá a kardjával, oszt mentek
tovább. Az út egy barlang szájához vitt. Ott megállott a három királyfi
tanácskozni, ki menjen be oda legelőbb? A két királyfi azt mondta, hogy
legjobb lesz, ha Gyöngyharmat János megy be, mert ő a legvitézebb!
János nem bánta, bement szivesen. De előbb egy kis ágyat csinált a
földön, abba az ágyba ibolyamagot vetett.
– Ha ez az ibolyamag kikel, akkor, pajtásaim! gyertek utánam, mert végem
van!
Azok megfogadták a szép szót s kívül maradtak. János meg ment.
Olyan setét volt ott, mint itt nálunk éjszakának vadán szokott lenni,
János alig látott egy pár lépésnyire. Beljebb megy, kezd világosodni.
Nemsokára lát egy asszonyt, a ki szövőszék mellett ült s szőtte a
katonákat. Mentől jobban hajingálta a vetéllőt, annál több katonát
szőtt. Azok meg csak estek Jánosnak. De az az asszony nem tudott volna
annyi katonát kiszőni a szövőszékéből, a mennyit János le nem tudott
volna vágni.
Mikor már innen is kikerült, egész világos lett. Gyönyörű szép, zöld
mezőben látta magát. A közepén volt egy szép kis ház, attól nem messzire
folyt a Duna, a partja tele volt terebélyes nagy fűzfákkal.
Mit csináljon ebben a pusztaságban? fogta magát, bement a házba. Ott
lakott egy szép fiatal menyecske. János mindjárt azzal hozakodott elő,
hogy hol találhatná ő Világi Szép Örzsébetet, mert ő a magáénak akarja
tenni minden áron.
– Nagy dologba fogtál, Gyöngyharmat János! nem tudom, hogy lesz belőle
valami. De ha akarod, én adok neked jó tanácsot! Világi Szép Örzsébet
tizenketted magával minden nap ide jár fürdeni a Dunába, de csak mindég
fényes délben. Mielőtt még ők fürdeni mennének, eredj te a partra, bújj
el valamelyik fűzfa levelei közé s ha már levetkőztek, fogd össze a
Világi Szép Örzsébet ruháját, szaladj be vele ide. De akárhogy
rimánkodik, akárhogy esenkedik, hogy nézz hátra! te hátra ne nézz, mert
akkor véged van!
Úgy is volt. János már jól előre elbújt egy fűzfa galyai közé, ott várt
Világi Szép Örzsébetre. Épen dél volt, mikor az jött tizenketted
magával. A többiek vetkeztek, de Világi Szép Örzsébet nagyon tekingetett
mindenfelé.
– Nincs itten senki, mit tekingetsz? ki járna erre, a hol még a madár se
jár? mondták neki a tündérpajtásai.
De Világi Szép Erzsébet csak tekingetett, míg biztos nem volt, hogy
csakugyan nincs ott senki. Akkor levetkezett s ment fürdeni. Jánosnak
majd kidülledt a szeme, úgy nézte. Mikor látta, hogy fürdenek javában,
kilopódzkodott a bokorból, összeszedte a Világi Szép Örzsébet ruháját s
aló! vesd el magad! szaladt vele a ház felé.
Világi Szép Örzsébet mindjárt meglátta.
– Édes szívem, szép szerelmem! Gyöngyharmat János! gyere vissza, hadd
öleljelek meg, hadd csókoljalak meg!
De János csak szaladt.
– Csak nézz hát legalább egy kicsit hátra! Édes szívem, szép szerelmem,
tedd meg ezt az egyet!
Ezt már nem birta megállni, hátranézett. Mindjárt egy labdává változott.
Világi Szép Örzsébet meg a tündérek kijöttek a vízből, elkezdtek vele
labdázni. De vagdosták ám a földhöz, majd széthasadt bele. Mikor már
megúnták a játékot, behajították a Dunába. Ott meg változott egy
gyönyörű szép aranykacsává.
Odafent a barlang előtt kikelt az ibolya. Látta ezt a két királyfi.
– No! pajtás, gyerünk! bajba van a cimboránk!
Mentek, egyenesen be abba a házba, a hol Gyöngyharmat János
kérdezősködött. A menyecske azt mondta nekik:
– Nem tudom, hogy lehetne megmenteni, mondta a menyecske, mert a két
királyfi kérdezősködött. Egy módja van, ha azt hiba nélkül megteszik,
akkor még tán jól van minden. Gyöngyharmat János most a Dunába uszkál,
mint aranykacsa, Világi Szép Örzsébet azzá változtatta. Csak úgy
menthetitek meg, ha a fejét ellövitek, úgy hogy kiessen a partra, a
teste meg bent maradjon a vízben. De ügyesen lőjjetek, mert máskép vége
mindennek.
A két királyfi elment a Duna partjára, az egyik elővette a puskáját s az
aranykacsának, ki már akkorára a Duna másik szélén uszdogált,
megczélozta a fejét. Alig sütötte el a puskát, a kacsa csak felfordult a
vízben, a feje meg repült ki a partra, ott mindjárt Gyöngyharmat János
lett belőle.
Megörűltek mind a hárman, hogy újra látták egymást. Bementek a menyecske
házába, ott beszélgettek, Jánost meg szidta a menyecske, hogy megmondta,
ne nézegessen hátra, de nem állhatta meg! Szegény Jánosnak mit volt mit
tenni, megigérte, hogy nem teszi többet.
Másnap délelőtt megint elbújt János a fűzfabokorba. Álló dél volt, mikor
a tündérek fürdeni jöttek. Világi Szép Örzsébet megint gyanakodott, mert
megállt a parton, nézelődött mindenfelé, nincs-e valaki a közelben. De a
tündérek megnyugtatták.
– Ugyan hogy volna már itt valaki! Gyöngyharmat Jánossal elbántunk, más
meg ki járna erre? Világi Szép Örzsébet ráállt. Csakugyan is ki járna
arra? Levetkezett.
Gyöngyharmat János már alig várta, hogy a szép tündér a vízbe menjen, az
még jóformán meg sem mártakozott, ő má összefogta a ruháját s szaladt
vele egyenest a ház felé.
Világi Szép Örzsébet elkezdte megint a világi nagy[43] rimánkodást:
– Édes szivem, szép szerelmem! Gyöngyharmat Jánosom! gyere vissza egy
szóra, egy ölelésre! nézd csak, igy ölellek, igy csókollak! vagy
legalább csak tekints hátra!
János akármennyire is eltökélte magában, hogy nem fordúl vissza, a szép
tündért annyira szerette, hogy nem tudott magának parancsolni, –
visszanézett. Menten labdává változott.
Ez kellett Világi Szép Örzsébetnek, egyéb semmi!
Ki a vizből mindnyájan! elkezdtek vele labdázni irgalmatlanul, mikor már
jól elfáradtak ők is, a labdát bedobták a vizbe, azután felöltözködtek,
elmentek. A labdából lett egy gyönyörü arany rózsabokor, ott
terjesztgette galyjait a viz szine felett.
Odabent a házban már látták, hogy baj van. A két királyfi majd megette
magát, hogy János megint nem vigyázott magára. Odafordúltak a
menyecskéhez:
– No! most mit csináljunk?
– Hát most már magam sem tudom, mondta a menyecske. De ha akarják,
próbálják az arany rózsafáról a legszebb bimbót lelőni. Ha az sikerül,
tán még minden jó lesz.
A két királyfi a partra ment, a legszebb rózsabimbót lelőtték, mindjárt
eléjök állott Gyöngyharmat János.
– No! pajtás! még az egyszer megmentettünk, de ha harmadszorra sem
vigyázol, magadra vess! azután már nem tudunk érted tenni semmit.
De János nem szólt, örült, hogy igy van a dolog. Bementek megint a házba
beszélgetni.
Harmadnap megint ugy volt minden, mint azelőtt. János elbujt a
fűzfabokorba s fényes délben ment fürdeni Világi Szép Örzsébet
tizenketted magával. De már ekkor elhatározta János, hogy nem néz
vissza, még ha Világi Szép Örzsébet angyalúl kukoríkol sem. Összefogta a
ruhákat gyorsan s ment vele, mint a szél. Kiabált Világi Szép Örzsébet,
a hogy a torkán kifért, de az is annyi volt, János nem nézett vissza.
Már épen a ház ajtala előtt volt, már majdnem fordította a fejét, s ha
az egyik királyfi hamar be nem rántja, vissza is nézett volna, de úgy
besenderítették, csepp híja volt, hogy orra nem bukott. Világi Szép
Örzsébet ruhája is ott volt nála.
Alig ért be az ajtón, jött Világi Szép Örzsébet.
– Édes szivem, szép szerelmem! Gyöngyharmat Jánosom! látod, hogy
meztelen vagyok, ha van lelked, add ki a ruhámat!
De János nem akarta odaadni.
A tündér csak rimánkodott, csak istenkedett tovább is, de János a ruhát
nem adta oda, mert a házban lakó menyecske felvilágosította, hogy a
Világi Szép Örzsébet ruhája szárnyas ruha, ha felveszi, elszáll, aztán
ütheti bottal a nyomát az egész ország. Világi Szép Örzsébet
beletörődött. Jánossal megesküdtek s hazamentek az öreg királyhoz, a
János apjához. A két királyfi is a maga országába.
Otthon a fiatalok éltek boldogan, szerették egymást. De a szárnyas ruha
jól el volt rejtve, senki sem tudta, hol van, csak János meg az anyja.
Meg is vót hagyva az öreg királynénak, hogy senkinek el ne árulja.
Egyszer a királyfi, már mint Gyöngyharmat János, elment az erdőre
vadászni. Megparancsolta az anyjának, hogy Világi Szép Örzsébet akárhogy
rimánkodik, a szárnyas ruhát oda ne adja neki, mert akkor elszáll s ki
tudja, lesz-e többé az övé vagy sem? A királyné igérte is, hogy abból
bizony Világi Szép Örzsébet nem eszik.
Alig ment el János, Világi Szép Örzsébet nagy szomorúságba esett. Mindig
rítt meg panaszolkodott.
– Mi lelt téged, édes lyányom, Világi Szép Örzsébet!? – kérdezte az
anyósa.
– Mi lelt! hát még kérdezhetik is! hogyne volnék én szomorú, mikor más
menyecskének minden kedvét betöltik, kedvében járnak, nekem meg még azt
az egyet sem teszik meg, hogy a legkedvesebb ruhámat, a szárnyas ruhámat
felvehessem, a miben a legszebb vagyok.
Azután rítt, rítt, mint a záporeső.
A királynénak eszibe jutott, mit mondott a fia.
De Világi Szép Örzsébet olyan keserves rívást vitt véghez, hogy utóljára
megsajnálta, kivette a vadrokból[44] a szárnyas ruhát, odadta a rívó
menyecskének.
Nem is kellett annak több! kiöltötte s mint a madár, ment, azt se
mondta: dajbakancs!
Szegény Gyöngyharmat János! ha tudta volna, mi van otthon! de hitt az
anyjának, egész jó kedvvel járta az erdőt, lőtte a sok szarvast meg a
nyúlat. A hogy épen egy nagy terepély fa alatt állott, leszól hozzá
valaki:
– Isten áldjon meg, Gyöngyharmat János!
Odanéz, hát ott szállott el felette Világi Szép Örzsébet. Lőtt volna
utána, de az akkorra már túnan vólt árkon-berken.
No! hát el volt keseredve. Mit csináljon most már? Azt hitte, hogy most
már vége van. Nyilj meg, föld! hadd ugorjak beléd! – mondogatta magában.
Utóljára is hazament, búsulásnak adta magát, nem evett, nem ivott, csak
az imádság tartotta benne a lelket.
Azt mondja egyszer az anyjának:
– No! édes anyám! ha már nem lehet rád bízni semmit, el hagytad menni
tőlem Világi Szép Örzsébetet, tudd meg, hogy én is elmegyek! elmegyek,
de addig vissza nem jövök, míg Világi Szép Örzsébet örökösen az enyém
nem lesz! Isten áldjon meg!
Ezt mondta és elment.
Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen, addig ment, míg egy városba
nem ért. Abban a városban lakott egy híres fogadós. Annak épen
szobalányra volt szüksége. Gyöngyharmat Jánosnak kenyere nem volt,
felöltözött lányruhába s beszegődött oda szabalánynak. Már ott szolgált
egy délutánt meg egy éjszakát, mikor másnap hallja, hogy jár abba a
fogadóba ebédre minden áldott nap tizenkét daru, a ki tizenkét tündér. A
fogadós már mondta is neki, hogy kitegyen magáért, mert azok nagyon
kényes kisasszonyok s ha valami nem jól lesz, nem jönnek oda többet!
Úgy is volt. Gyöngyharmat János kicsipte magát, amúgy is már jó húsban
volt, olyan volt mint a legfáinabb menyecske. De esze ágában sem volt
neki, hogy kiskik legyenek azok a kisasszonyok?
Épen délre harangoztak, mikor nagy zúgással jön a tizenkét daru.
Leszállnak a ház elejbe, megrázzák magukat s valamennyiből egy-egy szép,
de szép lyány lesz. Azzal mennek be a szobába, a hol már készen várta
őket a rakott asztal meg a párolgó étel.
Gyöngyharmat János hordta fel nekik az ételt; serénykedett,
szorgoskodott, hogy hiba ne legyen.
A hogy ott sürög-forog, látja, hogy van köztük egy szép, de valami
nagyon szép lány, az alighanem Világi Szép Örzsébet lesz! közelebb ment,
jobban megnézte, az is volt csakugyan. Ebéd közben aztán súgtak-búgtak
együtt, mint a kik titkot beszélgetnek. Világi Szép Örzsébet ezt mondta
Gyöngyharmat Jánosnak:
– Édes szívem! szép szerelmem! most már én a tied, te az enyém! ásó,
kapa választ el egymástól, de már magammal viszlek! Tudd meg, hogy ez a
többi tizenegy tündér az én testvérem! majd ha az ebédnek vége lesz, mi
el készülünk menni, te kapaszkodjál a szoknyámba, s ha mi kimegyünk,
egyszerre darvakká változunk s elviszünk!
Gyöngyharmat Jánosnak nem kellett ezt kétszer mondani, mindig a Világi
Szép Örzsébet szoknyáját fogta volna! De hogy a fogadós észre ne vegyen
semmit, szaladozott ide is, oda is, de csak mindig a szép tündér körűl.
Mikor az ebéddel megvoltak, indultak a szobából kifelé. Kint az ajtóban
megrázkódtak, valahányan mind darvakká változtak. S szálltak, szálltak
messze, János közöttük. Ha valaki látta, azt hitte, hogy elrabolták azok
a madarak. Nemsokára hazaértek, az apjok házához. De János ott is csak
mint szobalyány volt, nem tudta őróla senki, hogy férfi, csak Világi
Szép Örzsébet. Egyszer az öreg király látja, hogy az ő lánya máskép van,
kurtább előlről, mint hátulról.
– Hallod-e, lyányom! mi az? kivel élsz te?
– Bizony, kedves édesapám! megvallom, hogy az a szobalyány itt nem
szobalyány, hanem férfi, Gyöngyharmat János, a szomszéd király fia, arra
vess, ha látsz valamit!
– Hát már ha így van, ha szeretitek egymást, legyetek boldogok.
Volt öröm meg öröm Világi Szép Örzsébetnek is. Mindjárt szaladt
Jánoshoz, elmondta az újságot. Gyöngyharmat János is abba’ a pillanatba’
levetette a lányruhát, felvette a legszebb aranyos-ezüstös ruháját, úgy
ment az apósa elejbe. De előbb azt mondta Világi Szép Örzsébetnek:
– Édes szivem, szép szerelmem! ha már mink egymáséi leszünk, tégy meg
egy kívánságomat, add ide a szárnyas ruhát!
Világi Szép Örzsébet még majdhogy meg nem haragudott.
– Ugyan hogy adnám már, mikor nekem az az egyetlen hatalmam! nem adom
biz’ én!
– Hát akkor, mondjad csak – faggatta János – mindig akarsz már te engem
szomorítani, itt akarsz hagyni?
– Nem akarlak én!
– Nohát akkor add nekem!
Addig kérte, addig kérte, mig oda nem adta. Gyöngyharmat János akkor
tüzet rakott, rávetette a szárnyas ruhát s mikor meggyuladt, olyant
szólt, mint egy ágyú.
Azután megesküdtek, boldogok lettek, egy, kettő, három, pinparáré paksz!
még most is élnek, ha meg nem haltak.
_Eger, Heves vármegye. Ujj János parasztlegénytől. 1904. decz._